Arany Pálma durva papírra nyomva

A Ponyvaregény elemzése

„Ponyva: Főnév. Lenből, kenderből szőtt erős, durva vászon. Olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű, durva papírra nyomott prózai mű.” A film ezzel, úgy tűnik, már előre megcímkézi önmagát. Vajon erős vásznat – erős filmet kapunk vagy inkább egy olcsó, hatásvadász művet? Már a megjelenés évében kiderült, hogy bizony az előbbit.

Ez a kettős jelentés, a szó finom játéka végigrezeg az egész filmen, leheletkönnyen ingázik a „gagyi” és a „mestermű” között, mire a végén azt mondhatjuk, mestermű lett. Ehhez nem csak a találékony címválasztás, a történet vagy a színészek kellenek csupán. A megjelenés ideje 1994, ennek az időszaknak a társadalmi háttere, az általános hangulata az, ami végül a cannesi Arany Pálmát lökte Quentin Tarantino kezébe.

A történet szigorúan véve keretesen zárt, de jobban illik hozzá a rózsa szirmainak felépítése. A külső sziromtól – az első helyszíntől haladunk előre az időben, míg elérünk a rózsa közepére. Mindössze azért, hogy aztán ugyanazt az utat visszafelé is megtehessük, és a túloldalon megint a rózsa külső szirmával találkozzunk, és így kapjunk egy teljes egészet. Viszont a teljes egész egy hagyományos keretes szerkezetű filmmel ellentétben nem a történet kiteljesedését szolgálja, az mondhatni egészen mellékes a nyitó- és zárójelenet szempontjából.

A két „kvázi” főszereplőnkről, Julesról (Samuel L. Jackson) és Vincentről (John Travolta) tudjuk meg a végső igazságot, a kettejük esszenciális ellentétét. Kvázi főszereplők, hisz nincsenek végig ott, még a stáblistában sem kapnak első helyet, de mégis az ő történetük az, ami a film legfontosabb eleme.

Hasonlatoktól mentesen a történet egyetlen hosszú út. Jules és Vincent két, az alvilágot szolgáló profi gyilkos, akik gondtalan bájcsevejjel érkeznek meg aktuális munkájukhoz, párbeszédükhöz visszatérünk később. Érzéketlenül, hidegvérrel végzik ki a célpontot, elveszik, amit akarnak, és ahelyett, hogy megtudnánk, mi az, már a főnök, Marsellus tarkóját nézzük, ahogy Butch-csal (Bruce Willis) egyezkedik. Vincent eltölt egy kellemetlen estét főnöke feleségével (Uma Thurman), aztán láthatjuk, ahogy Butch fejvesztve menekül saját maga elől egy jobb élet reményében. Visszatérünk Vincent és Jules kálváriájához, és végül megtudjuk, hogy a nyitó, feleslegesnek tűnő jelenet teszi föl a pontot az i-re.

Jules és Vincent

Csak e két karakter elemzésével könyveket lehet megtölteni. Adott egy néger férfi. Komoly, határozott, biztos állást foglal minden témában. A testtartása végig feszes és határozott, az öltönye makulátlan, az arcszőrzete mérnöki pontossággal lett vágva. Ő kettejük kapcsolatában a szikla, amely már eleget élt, hogy biztos lehessen minden mondatában, és valahol apafiguraként is funkcionál. Nevet Vincent viselkedésén, folyamatosan kilöki azt a biztonsági zónájából, miközben oktatni próbálja a maga módján.

Vincent ezzel szemben fehér. Görnyedt háttal, ápolatlan frizurával és ráncos öltönyben jár. Zsebre tett kézzel neveti végig a film első felét. Mikor a bemutatkozó szálukban rárontanak az áldozatukra, ő csak hátrasétál nézelődni, cigarettát gyújt, látszólag tesz az egészre. Sem a két színész között, sem a két eljátszott szerep között nincs akkora szakadék, mint amennyit a viselkedésük üzen a nézőnek. Vincent kétségkívül a lázongó, önfejű fiú, aki addig nem hallgat „az apjára”, amíg végül ebbe bele is hal. Ő a csapongó szellő, amely a sziklának (Julesnak) ütközve elbizonytalanodik, hárít és végül kelletlenül magyarázkodik valódi érvek nélkül.

Nevetve meséli Julesnak amsterdami kalandjait, a másik pedig csak udvariasan nevetgél, és úgy tesz, mintha rácsodálkozna az életre, ez az „atyai szeretet” pedig átlöki Vincentet a túloldalra. Amikor pedig a bevezető szálra visszatérve (a film második felében) Vincent véletlenül lelövi a kocsijukban magukkal vitt fiút, még neki áll följebb, és pökhendi módon követeli magának azt a tiszteletet, amelyet a film folyamán sehol, véletlenül sem érdemelt ki. Jules ekkor is csak hűvös nyugalommal óvja. (Érdemes ezen a ponton megjegyezni Jules kisujján hordott aranygyűrűjét, ami a homoszexuális kultúrában jelzésértékű, így az is elképzelhető, hogy az apa-fia viszony akár egy görög férfiszerelemhez illő mester-tanítvány kapcsolat is lehet.)

Vincent halálát végül ez a laza nemtörődömség okozza: mikor Butch lakására kell mennie végezni a férfival, merő véletlenségből elöl felejti a pisztolyát, Butch pedig ezzel lövi szét az örök-ifjút. Jules ezzel a dacos személyiséggel szemben a fejlődő karakter: egészen közelről lőnek rá, és egyetlen golyó sem talál. Ekkor döbben rá, mennyire hiábavaló a fejvadász életforma, és még azelőtt felhagy a hivatásával, mielőtt partnerét elküldik az utolsó megbízásra.

A keretet adó jelenet

A film első néhány percében egy pár (Nyuszó-muszó és Tökfej) egy rablást tárgyalnak meg. Tökéletesen felesleges, mondvacsinált érvekkel magyarázzák meg önmaguknak, miért is kell pont azt a bárt kifosztaniuk, ahol épp vannak, majd rátámadnak a körülöttük lévőkre. A záró jelenetben Vincent és Jules épp itt reggeliznek.

Vincent kimegy a mosdóba, pillanatokkal később kezdődik a támadás, Jules kezébe pedig két fegyver is kerül: egy kilencmilliméteres és a szavak ereje. Megtehetné, hogy egyszerűen lábon lövi Tökfejet (Vincent nyilvánvaló módon tenné ezt), ő viszont úgy dönt, beszél vele. Nekiadja az összes pénzét, és felajánlja mellé a bűnbocsánatot. Tökfej és kedvese egészen jelentéktelen, közhely-parádénak tűnő pár egészen addig a pillanatig, mikor Jules elengedi őket.

Ők azok, akik Jules és Vincent között állnak félúton. Előttük a fejlődés lehetősége, változtathatnak az életükön és felhagyhatnak a rablással, vagy gőgös módon folytathatják, amíg legközelebb valaki másnak el nem sül a pisztolya. Egymásba karolva hagyják el az éttermet. Erre a kérdésre a választ sosem kapjuk meg.

Alvilági romantika

A film romantikus szála nehezen fogható meg, ellenben borzasztóan illik ahhoz, amit Vincent képvisel: a fejlődésképtelenséget. A pár női fele Mia Wallace, a főnök felesége, míg a férfi Vincent Vega. A szituáció szerint Marsellusnak el kellett utaznia és ezért kérte meg Vincentet, hogy szórakoztassa Miát. Külön-külön, az alvilág pop-kulturális elvárásainak megfelelően egyikük kokainnal, másikuk heroinnal készül az estére, majd elmennek vacsorázni, megnyerik a táncversenyt, majd hazamennek. Vincent most is a vécében van, és azon dilemmázik, vajon megérné-e rámozdulni Miára, a hölgy közben a nappaliban a „Girl you will be a woman soon” című dalt hallgatja.

A dal remek átvezetésül szolgál a jelenet első feléből a másikba, hisz a kokain már épp kezdett kimenni az amerikai underground trendekből, jelen helyzetünk lánya pedig Vincent kabátjában egy tasak fehér port talál, amit nem ismer. Kokainnak gondolva felszívja azt, a férfi pedig csak akkor talál rá, mikor már haldoklik. Íme az alvilág nője. A helyzet ismét a véletlennek köszönhetően oldódik meg, Vincent dílerénél van adrenalin-injekció, ami megmenti Mia életét.

És miért nem szól ez a fejlődésről? Mikor az éjszaka során másodszor is hazaérnek, megbeszélik, hogy ezt sosem mondják tovább senkinek. És valóban, a következő alkalommal, mikor találkoznak, Mia mindössze annyit mond: „Még meg sem köszöntem a vacsorát.”

Butch története

Itt érkezünk meg újra Butchhoz, a középszerű bokszolóhoz. Látszólag lazán kötődik a történethez, hisz csak Marsellus fizeti le, hogy veszítsen. Ő viszont büszkeségből és becsvágyból átver mindenkit és megöli az ellenfelét. Hogy őt is megszeressük, megismerjük a múltját és a számára kincset érő aranyórát, amiért az életét kockáztatva megy vissza a lakásába, ahol kivégzi Vincentet. A szimbolizmus síkján azt mondhatnánk, az, aki szerette az apját és a hozzá fűződő emlékeket, megölte azt, aki nem becsülte meg eléggé az „apját”.

Butch történetében még szerepet játszik butácska, de szerethető felesége és egy affér Marselusszal, akinek végül az életét is megmenti, ezzel kiváltva a saját életét is. Viszont az ő személyiségét is erős kettősség jellemzi.

Egyrészt jó bokszolónak tartja magát, hisz nem hagyja, hogy veszítsen. A telefonban is magabiztosan beszél arról, hogy a győzelme elkerülhetetlen volt, mégis amikor a meccsről menekülve a taxis megkérdezi, mit jelent a neve, annyit felel: „Amerikai név. Nem jelent semmit sem.” Ez az egyetlen jele a saját bizonytalanságának és félelmének, mégis hatalmas erő szól ebből a két mondatból. Ő nem jelent semmit sem, csak egy amerikai, aki bemutatott az alvilágnak és a bokszvilágnak. A benne rejlő minimális önbecsülést hatalmasra próbálja emelni, és karaktere pikantériája, hogy nem a ringben elért győzelem, vagy Vincent megölése hozza meg a valódi kiteljesedést.

Nem ezek, mert ezekkel kérkedik és büszkén lengeti az öklét is. A valódi kiteljesedését akkor éri el, mikor úgy dönt, megmenti az ellensége életét, hisz mikor visszamegy a feleségéért, annyit mond, „rossz napom volt”. Nincs szüksége arra, hogy másoknak bizonyítson, mert magának már bizonyított.

Tehát mitől ponyva?

De ha minden karakter ennyire mély, miért mondhatjuk, hogy a gagyi és mestermű határán úszik a film? Első nézésre ennek a háromnegyede nem tűnik föl. Tarantino ezt nem egy könnyű nyáresti filmnek szánta, hanem a forgatókönyv első betűinek leütésétől kezdve tudta, hogy ez kultusz lesz.

Tudta, hogy húsz év múlva is akkora visszhangja lesz, mint a megjelenés idejében. Elsőre kapunk néhány hétköznapi, vicces párbeszéded, néhány elhanyagolható lövést és egy szerelminek nem nevezhető szálat.

Az új történetszálat fekete alapon fehér felirat jelenti be, gyakorlatilag lenézve a közönséget, mintha az nem jönne rá magától, hogy most máshol folytatódik a film. Olyan magasról néz le ránk a filmtechnika, hogy nem csak rajtunk, de saját magán is nevet. A fényképezés elsőre ócska, másodszorra gyönyörű. Vincent és Mia beszélgetésénél azt látjuk, hogy Miát sikerült stabilan a képbe komponálni, míg Vincent fél feje lelóg a képből, és csak sokadára döbbenünk rá, hogy ez a státuszukat mutatja, nem azt, hogy az operatőr keze elfáradt.

Azt hisszük, nem jutottunk sehova, és csak a vér és aranyszínben világító táska az, amivel törődni érdemes. Azt hisszük, tényleg csak egy ponyvát kaptunk, pedig nem. A párbeszédek belemásznak a fülünkbe, a táska szimbóluma eltörpül Jules és Vincent piszkálódásai és Butch üvöltözése mellett.

És mindemellett meg kell jegyezni: aki csak nyáresti szórakozásként tekint a filmre, pontosan ugyanolyan jól szórakozik, mint az, aki napokig gondolkodik még rajta. Végül pedig ők ketten összeülnek, koccintanak, és ugyanúgy mosolyognak a legendás idézeten: „Örülünk, Vincent?”

Örülünk.

Források:

Filmvilág folyóirat 1995. 04. szám

Filmvilág folyóirat 2003. 12. szám

Filmkultúra folyóirat 1998. (a lapszámban nem vagyok egész biztos)

http://www.filmkultura.hu/planok/cikk_reszletek.php?cikk_azon=570&oldal_azon=11

(valószínűleg létezik offline, teljes cikk, de nem sikerült megtalálnom)

http://www.jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=89

http://www.astur.hu/doc/AsturJ--MasKep-Ponyvaregeny.pdf

http://kalozblog.blog.hu/2008/12/18/kultfilm_ponyvaregeny_pulp_fiction

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika/

(port.hu-ról mentett)

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika_2/

(Népszabadságból mentett)

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika_3/

(index.hu-ról mentett)

Panem et Circenses

Az ókori Rómában a szórakoztatás klasszikusai közé tartoztak az amfiteátrumokban tartott, halálra menő csaták. Később, a középkorban is a parasztok megnyugtatására tartották meg a kivégzéseket nyilvánosan. A modern ember számára viszont ez már túl barbár gondolat. Vagy mégsem?

Talán ezzel is lehet magyarázni a világ sajtóját meglovagoló képet. Moammer Kadhafi vérben ázó, eltorzult arca bámult üresen mindazokra, akik néhány napja a világ legnagyobb sajtótermékeit böngészték, majd az arc mágikus módon eltűnt. Miért volt ott? Ha egyszer már ott volt, miért tűnt el?

A modern ember számára a halál nagyobb tabu, mint a történelem során valaha. A figyelmünk a civilizált életre koncentrálódik és hála a tudományoknak, ez az élet egyre tovább és tovább húzódik. Amíg évtizedekkel, századokkal ezelőtt teljesen hétköznapi volt egy családban a halál, addig most ez minden esetben egy tragédia. Olyan ez, mint az immunrendszer. Minél több veszélynek teszed ki, annál inkább edződik és nehezebben betegszel meg. Viszont ha óvod mindentől és tökéletesen sterilizálod, a legapróbb nátha is teljesen a földre vág. Hasonlóképp reagálunk mi, ha halálról hallunk. Felkészületlenek vagyunk, nem tudjuk kezelni a dolgot.

Az etika éllovasai szintén így reagáltak a képre. Vér és halál a sajtóban? Mi ez? Hogy lehet ez? Persze, leírhatjuk, hogy meghalt, hiszen a tökéletesen steril életünk fontos eleme, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését. Az viszont már nem feltétlenül fér bele, hogy lássuk ezt a bizonyos büntetést.

Azt gondolom, az első világ emberei enyhén túlreagálják Kadhafi halálát. Azok, akik a steril élet és életfelfogás ellen harcolnak, boldogan lengetik egy-egy hírhedt személy halottas fotóját az arcunkba, akik pedig óvni akarják törékeny lelkivilágunkat, szintén túl hevesen teszik azt. Ennek a férfinak a halálát le lehetett volna reagálni kulturáltan is, és lehetett így is: kapkodva és borzadva.

A magam nem túl steril élete nem követeli meg az eltorzult holtak arcát, ugyanakkor a halál gondolatától sem fakadok sírva. Ha már kirakták a képét, ott hagyhatták volna, de azzal, hogy levették a címlapokról, majd másodjára is újra kirakták, egyszerűen csak meggyalázták a halálát, kellemetlen helyzetbe hozták önmagukat, és engem, az egyszerű olvasót, is teljesen összezavartak. Ha mindenképp ők akarják megmagyarázni, mi fér bele a modern ember látóterébe, legalább előtte üljenek össze és beszéljék meg.

Projekt: Az írói szándék

Nagy port kavart a napokban egy Kossuth-díjas író, Kertész Ákos nyílt levele. Nyilatkozata a magyar népről felkorbácsolta az indulatokat a közéletben. De vajon boldogulunk a szövegértéssel az iskolapadon kívül?

Első ránézésre azt kell mondanunk, jól értelmeztük a mondatokat. „A magyar genetikusan alattvaló. A magyar a felelős a második világháborúért." Tényleg? Ilyenek vagyunk? De várjunk csak! A szerző foglalkozását tekintve is író. Annyit biztosan sikerült megtanulnom az iskolában, hogy az írók szavai ritkán találkoznak a hétköznapi jelentésükkel.

Egy olyan íróról van szó, aki bár a hatvanas-hetvenes években népszerű volt, napjainkban alig találnánk olyan embert, aki egy héttel ezelőtt is ismerte a nevét. Az írói pálya borzasztó nehéz napjainkban, és lássuk be, reklám nélkül nem feltétlenül életképes. A kiadó ritkán áldoz olyan műre, amiben nem látja az azonnali hasznot, így az írónak saját magát kell reklámozni. Erre vannak közismert példák, mint amikor az író „celeb-karrierbe” kezd, és a nevével adja el a könyvet. Más lehetőség, amikor a könyvét dolgozza át, és egy már ismert franchiseba csatlakozik be, ez tematikus könyvsorozatoknál figyelhető meg.

Kertész Ákosnak nem volt lehetősége arra, hogy évtizedekkel ezelőtti műveit utólagosan átírja, és talán nem is tervezett szabványíróvá válni ezután sem. Inkább a nevével árusít, hiszen a negatív reklám is reklám.

Nagyon erős kijelentés, hogy a magyar nép felelős a holocaustért. Különösen olyan embertől, aki maga is átélte a második világháborút, és annak szörnyűségeit. Amennyiben feltételezzük, hogy Kertész úr rendelkezik némi műveltséggel és nem csupán emlékeire támaszkodik, tudhatná, mi voltunk azok, akik legtovább vigyáztunk a mieinkre. Mi visszatartottuk a vagonokat, amíg lehetett.

Nem gondolom, hogy egy ilyen író műveletlen lenne. Szerintem tisztában van azzal, hogy amit leírt, nem igaz, ellenben nagyon provokatív. Tanult ember, így azt is biztosan tudhatja, hogy a „se tanulni, se dolgozni nem akaró magyarok” is erős túlzás, mivel ő maga is hazánkban tanult, egyetemet is végzett, vélhetően nem kizárólag külföldi előadóktól.

Véleményem szerint ez a cikk egy ügyesen felépített önreklám volt, melyben becsületességét áldozta föl a hírnévért és néhány eladott könyvért. Hogy megérte-e neki, azt az idő tudja csak megmondani.

Feladat: Tudósítás /2

Terítéken a közmédia átalakulása

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Médiaműhelyének idei első vendége Belénessy Csaba volt, a Magyar Távirati Iroda (MTI) vezérigazgatója. Előadásában a közmédia történetéről és átalakulásáról beszélt, majd hallgatói kérdésekre válaszolt.

Belénessy előadását egyik elődje történetével kezdte. Kozma Miklós igazgatósága alatt, 1925-ben változott utoljára olyan mértékben a közmédia, mint amilyenre most készülnek. Ekkoriban az MTI lett összevonva a Magyar Rádióval.

Most a közmédiumok drasztikus újraformálása van készülőben. A vezérigazgató kifejtette, mennyi átgondolatlan és felesleges kiadásai vannak jelenleg ezeknek a jelenleg önálló intézményeknek: az MTV-nek, a Duna TV-nek, a Magyar Rádiónak és a Magyar Távirati Irodának. Ezeknek a vagyonát egy közös Vagyonkezelő alapból irányítanák, és a médiumok is új funkciót kapnának.

Eddig mind saját stábbal rendelkezett és elment minden helyszínre. E helyett mostantól kizárólag az MTI hat fős stábjai járnának ki tudósítani, és az így készített anyagokat közölné le a közmédia. Az adók új műsorstruktúrákat kapnának, ezzel tematizálva magukat. A cél nem a tömeges elbocsájtás, hanem az erőforrások ésszerű kihasználása. A dolgozókat csak átcsoportosítani fogják, hogy mindenkinek jó hasznát vehessék. A vezérigazgató nem tervezi a kereskedelmi csatornákkal való versenyzés, hisz ez lehetetlen, de az nem közszolgálati csatorna, amit senki sem néz. Az új működési rendet szeptemberig bezárólag szeretnék működésbe hozni, így az idei utolsó negyedévben már élesben tesztelhetnék azt, illetve a közönség reakcióját.

A változások részét képezi továbbá egy on-line átalakítás is, mely során egy digitális hírcentrumot hoznának létre. A centrumnak négy aloldala lenne, a hirado.hu, a radio.hu mint hangtár, a dunatv.hu mint videótár és az mti.hu, mely ingyenes hírszolgáltató lenne. Ezek versenyre kívánnak kelni a jelenlegi on-line hírnagyhatalmakkal, az Indexszel és az Origóval. Belénessy határozottan optimistaként beszélt végig, véleménye szerint három éven belül ez az on-line felület lehet a legfontosabb hírszolgálati médium.

Az előadás végén hallgatói kérdésekre válaszolt, melyek közt szó volt a pályakezdők elhelyezkedéséről, és a Szomszédok műsoron maradásáról is. Zárásként megjegyezte, a jövő évben visszatér beszámolni az átalakulás eredményeiről.

Feladat: Humor a médiában

Nevetséges a közvélemény hozzáállása

Van-e helye a humornak a médiumokban? Ez a fő kérdés. Én szeretném azt hinni, hogy van, de a valóság azt mondatja velem: nincs.

A humor mindig is nehéz és szubjektív téma volt. Egyénre szabott, és függ a kultúránktól, a szűk és tág környezetünktől egyaránt. Nem mondhatok rendőrös viccet egy rendőr fiának, nem mondhatok szőke nős viccet egy plázában. Ez így van rendjén, és így a természetes..?

A kérdés megválaszolásához egy nyugatabbra lévő országot hozok példának. Németországban igen élénk a fekete humor. A halál gyakran vicc tárgya, akár a korai elhalálozásról, akár az abortuszról van szó. Megtalálhatjuk humoros képeslapokon, bögréken, viccekben. Ez a németeknél természetes, míg nálunk elképzelhetetlen lenne botrány nélkül. Van egy olyan közhely, miszerint a magyarok szeretnek szenvedni. Semmi sem elég jó nekünk, helyette minden egyre rosszabb, és ha valaki mosolyogni merészel, a többiek megvető pillantásával kell szembesülnie.

Nem tudok pontosan megindokolni, mi lehet az örök szomorkodás oka, talán a történelemben ért sok csalódás miatt savanyodtunk így be. De ennek el kellett volna múlnia a generációk cserélődésével. A fejekben van az alapvető probléma: félünk nevetni, félünk boldogok lenni.

Amíg ilyen rettegésben él a magyar nép, az újságok nem fogják elfogadni a humoros írásokat. Elképzelhetetlen egy olyan olvasó, aki mosolyog egy cikken, Uram bocsáss nevet egyet, de ha kellően nyomasztó és borúlátó az írás, biztos címlapra kerül.

Szomorú egy ország ez.

argh :D

- médiaesztétika: vizsgázni
- projekt: interjú, riport, évközi pótlások jövőhétre. szuper (20k és 15k)
- digifotó: stop motion*
- időfilo: év végi 12ezer karakteres beadandó
- médiapolitika: vizsgázni
- szak1: vizsgázni
- vallásfiló: v.
- infós: pótolni
- esztétikai alapfogalmak: elővizsga
- szakszöveg: SEMMI!!!!
- társtöri 2: elővizsga
- közéleti: v.
- esztétikatöri: ???
- ker-kul-média: v.
- médiagazdaságtan: elővizsga
- irodalomesztétika: ???
- biblia1: v.
- szak2: v.
- egyetemes f.t.: v.

morcosan morcos vagyok :D

*szupernova robbanása, csillagokból a nevem, amiket aztán magába szippant egy fekete lyuk?
-> sötétkék (kartonlap) textilanyag törtfehér pöttyökkel (papír v szövet) a háttér, egy nagy bogyó (szupernova) robban fel, apró gyöngyökből íródik a név (2-4 mp), jobb felső sarokban fekete gyöngy gyűlik, magába szívja a világosokat (3mp) és a háttérről is magába szívja a pöttyöket (2mp)

ESZKÖZÖK -
1x1es karton, ráborítva
1x1es sötétkék textil,
csillag (5 v 4ágú) alakú lyukasztó,
fehér anyag amiből kilyukasztjuk a csillagokat
egy nagyobb gömb
egy zacskó törtfehér/sárgás kásagyöngy
sötétkék kréta v filc
fekete kásagyöngy

Feladat: Élmény a piacon

WAMP - A designer vásár

Több éves hagyományra tekinthet most már vissza a Wamp, vagyis a Vasárnapi Művész Piac. Eredetileg ez egy hiánypótló vásárnak indult el, fő célja az volt, hogy a fiatal, tehetséges tervezőknek teret adjanak, az érdeklődők és a készítők találkozhassanak egymással, szemtől szembe. A Wamp mára már hatalmas érdeklődésnek örvendhet.

Átlagosan havonta egyszer, mindig vasárnap rendezik meg. A helyszín váltakozik, és bár többször is megfordultam már a piacon, ez az első alkalom, hogy a Millenárisba kellett mennem a Deák tér helyett. Ezzel a helyszínnel mindig egy kicsit bajban vagyok, bár nagyon egyszerű megtalálni, mégis hajlamos vagyok eltévedni az utamon odafelé. Persze hamar rájövök, ahelyett hogy saját fejem után menjek, célszerűbb lenne követni a tömeget. Igen, tömegről beszélek. Hiába van még csak tíz óra, a Széna térről szinte egy emberként haladnak a Millenáris és a Wamp felé.

Elsősorban nők mennek, párosával vagy kisgyerekkel, néhol férfiakat is látni, barátnővel vagy feleséggel. Alig tíz perces utam során rájövök, nem kell csalódnom, ez ugyanaz a fiatalos, élénk közösség, akiket mindig látni a designer vásáron. Bent a Millenárisban gyorsan megtalálni így a megfelelő épületet, amely már tömve van az emberekkel. A mostani rendezvény hatalmas reklámteret kapott, az egyik országos rádióban is beszélgettek a szervezőkkel, ráadásul még ismert divattervezőket is hívtak erre az alkalomra.

Teszek egy kissé bizonytalan kört, és végigpillantok minden kis stand áruján. Ezek a standok alig egyszer egy méter nagyságúak, mégis rengeteg mindent talál az ember rajtuk: táskák, egyedi ruhák, fülbevalók, karkötők, gyűrűk, álló- és függőlámpák, fali órák, csokoládék, fűszerek, szappanok. Nagy meglepetésemre még biciklit is árulnak, utóbbi eladói nyilván nagyobb teret kaptak, mint a többiek. Fontos megjegyeznem, hogy ezek mind-mind saját készítésű holmik. Még mindig csak a földszinten jártam, és csak ezután sétálok föl az emeletre. Itt sokkal lazábban vannak elhelyezkedve a divattervezők, akikről fentebb már említést tettem. Az eladók többnyire maguk az áruk készítői is, vegyesen találhatunk köztük magánszemélyeket, kis és komoly cégeket is.

„Most már több mint tíz éve foglalkozom bőrművességgel” meséli mosolyogva a kedvenc tervezőm, Móga Barbara. „A Wampra 2008 óta járok ki, kisebb-nagyobb megszakításokkal minden alkalommal itt vagyok.”

„Nekem ez az ötödik alkalmam” mondja szintén mosolyogva Rodek Viktória, ő textilből készített táskákat és egyéb apróságokat árul. „Körülbelül két éve varrok. Most még csak hobbi, de szeretnék majd komolyabban is ezzel foglalkozni.”

Igen, a jókedv egy visszatérő eleme a piacnak, és az egyik fő oka, amiért bele lehet szeretni. Itt mindenki barátságos, és nem találkozunk a plázákban megszokott unott arcokkal. Az egész épületet áthatja a kedvesség és a jószívűség, amely még azokat is megérinti, akik rosszkedvűen érkeznek ide. A designereket sok negatív kritika szokta érni a magánéletben, az emberek gyakran nem értik meg alkotói szándékukat, de ez az értetlenség itt teljesen elvész. Barbarától is, Viktóriától is kérdeztem, érte-e már őket bármiféle kritika az alkotásaikat illetően.

„Nem, még soha” néz elgondolkodva Viktória, „az emberek nagyon kedvesek és mosolygósak. Szeretni szokták, amiket készítek”. Ugyanezt a választ kapom Barbarától is: „Még semmilyen negatív véleményt nem kaptam, senki se hozta vissza a táskákat azzal, hogy bármi baj lenne velük. Sőt, amin meglepődtem, hogy a nagyobb méretű táskákat, amik inkább fiatalosabbak, már nem csak a húszas éveikben járó lányok veszik meg, de a negyvenes korosztály is keresi.” Úgy látszik, ez a vásár még a generációkat is átíveli.

Ugyanezzel a gondolattal találkoztam akkor is, amikor a vásárló, nézelődő embereket szemléltem. Az idős, bicegő nagymamák is ugyanolyan szeretetteljesen nézegetik az árukat és beszélgetnek a tervezőkkel, mint a kismama, aki kenguruban viszi a babáját, és mint a tíz éves kislányok, akik nehezen összeszedett zsebpénzükkel jöttek el ide.

„Mi most vagyunk először a Wampon, de nagyon tetszik” nyilatkozta egy fiatal pár. „Nagyon tetszenek az emeleten a divattervezők ruhái, ráadásul nem egy személytelen eladótól vehetjük őket, hanem közvetlenül a tervezőtől. Az egyetlen, amit kicsit hiányolunk, azok a lakberendezési tárgyak.” De hát sajnos mindent a Wampra se lehet elhozni, bár meg kell jegyeznem, minden alkalommal mások jönnek el árusítani, néha több lakberendezési tárgyat árulók is. „Nekem a barátaim meséltek erről a piacról, és most sikerült először idejönnöm. Nagyon izgalmas, szerintem venni is fogok valamit” mondta mosolyogva egy húszas éveiben járó hölgy. Végül két tinilányt is meg tudtam kérdezni, mi a véleményük a piacról.

„Sokszor jövünk ide, olyan fél éve rendszeresen” mesélik, majd az egyikük folytatja, mielőtt kérdezhetnék. „Én már vettem itt egy pár fülbevalót. Nagyon jó a minősége, és azóta is az a kedvencem.” Ez is egy fontos tényező, ami sajnos manapság egyre ritkább: a minőségi termék. Mivel itt közvetlenül a készítőtől vásárolhatunk, ezért nekik is legalább olyan fontos, hogy jó minőségű árut készítsenek, mint amennyire nekünk, vevőknek. Viszont a Wamp viszonylag ritkán van. Utolérhetjük a designereket máshol is?

„Én főleg interneten árulom a táskáimat, a meskán van egy boltom” meséli Viktória. A Meska egy internetes portál, ahol a kézművesek a Wamphoz hasonlóan árulhatják a termékeiket. Viktória itt „toritextil” néven található meg. Barbara azt mondta, ő egy darabig boltokban próbálta árulni a termékeit, de végül a Wampnál maradt. „Nehéz bejuttatni a dolgaimat a boltokba, ráadásul az árán sem egyszerű megegyeznünk. Most egyetemista vagyok, így épp, hogy eleget termelek ahhoz, hogy az itteni közönségnek elég legyen”. Sikerült megkérdeznem a bicikliket áruló férfit is: „Nekünk ez az első alkalmunk itt és nagyon izgatottak vagyunk. Az emberek kedvesek, sokan jönnek ide megcsodálni a bicikliket, amiket saját kezűleg szerelünk össze. Eddig csak a neten árultuk őket, a csajbringa.hu oldalon”.

Kissé megfáradva, de vidám hangulatban készülődöm, hogy haza induljak. Körülbelül két órát töltöttem el a piacon, mégis úgy érzem, mintha csak percek lettek volna. Jó lenne még maradni, ingyen kóstolót venni a házi készítésű csokoládéból, fájdítani a szívem egy újabb egyedi készítésű táska után, vagy beszélgetni „testvérvásárlókkal” a tapasztalatainkról, de lassan számomra elviselhetetlen mennyiségű ember lepi el a piacot, és inkább kimegyek a friss levegőre. Alig sikerül csak elhagynom a Millenárist, ameddig a szem ellát, mindenhol csak emberek, családok, játszó kisgyerekek sétálgatnak, céllal vagy a nélkül.

Ilyen egy szép vasárnap.

Feladat: Tudósítás

163 éves a forradalom

Mint minden évben, idén is a Nemzeti Múzeum előtt tartották meg az állami ünnepséget a márciusi ifjak emlékére. A miniszterelnök, Orbán Viktor beszédét ünnepélyes felvezető előzte és követte. Az eseményen több tízezren voltak jelen, a legfiatalabbtól a legidősebb korosztályig vegyesen.

Majális hangulat uralkodott a Nemzeti Múzeum előtt és az egész Kálvin téren. A belváros több csomópontját is lezárták az ünnepélysorozat miatt, így a legegyszerűbben gyalogosan lehetett megközelíteni a rendezvényt. Tíz óra előtt nem sokkal érkezett meg a menet Parlament felől, akik ezt megelőzően a hagyományos zászlófelvonáson voltak jelen.

A menet megérkezte után hivatalosan is köszöntötték Orbán Viktort, Schmitt Pált és Kövér Lászlót, majd trombitakísérettel szavalta el a körülbelül húszezer fős tömeg a Himnuszt. Két történelmi vers hangzott el, majd következett a Szózat, melyet musicalszerű éneklési stílusa miatt csak nehézkesen tudott követni a közönség.

A néhány perces bevezető után lépett pódiumra a miniszterelnök. Az üdvözlő vastaps után köszöntötte mind a jelenlévőket, mind a televíziónézőket, akik a közszolgálati médiumokon keresztül hallgathatták és láthatták őt. Orbán Viktor beszéde szokványosan ünnepélyes volt, mondandójának körülbelül első harmadát szánta a negyvennyolcas eseményeknek, kihangsúlyozta, mennyire nagyszerű cselekedet volt a forradalom elődeinktől. „Ők hozták létre a jelenkori Budapestet” emelte ki, majd átvezető jelleggel annyit mondott, „negyvennyolc, ötvenhat, kilencven, kettőezer tíz”. Mind a négy időpontnak történelmi jelentőséget tulajdonított.

A nyolcvanas években, mesélte, hittünk egy Magyarországban, amely a legutóbbi szavazásig nem következett el. Az utóbbi húsz évet átmenetnek tekintette csupán, és ez immáron véget ért. Ezután kihangsúlyozta az elmúlt néhány hónap politikai döntéseit, illetve az árvíz kapcsán nyújtott kormányzati segítségeket és a nyugdíjreformot. Erős kritikával illette Brüsszelt, mikor azt mondta, „Nem irányíthattak minket sem Bécsből, sem Moszkvából, sem Brüsszelből”.

Megemlítette a kormány feladatai között az új alaptörvényt, majd idézett a Nemzeti Hitvallásból, melyet hosszú taps követett. Lelkesítő beszédében kiemelte, „csak akkor lehetünk szabadok, ha önmagunk leszünk”. Felhívta a hallgatóság figyelmét az új alkotmány közös írásának fontosságára, és felszólított mindenkit, hogy töltse ki az előzőleg kipostázott kérdőívet, melyet már több mint nyolcszázezren küldtek vissza. Ezután újra az ország egyik feladatára tért vissza. „Leigázni egy népet kétféleképpen lehet, karddal és adóssággal. Mi ezeket már jól ismerjük.” Egy rövid kitérőt tett ezután a munkahelyteremtésről, és a dolgozni vágyók visszavezetéséről a piacra, majd beszédét egy erőteljes kijelentéssel zárta: „Szabad emberek csak szabad társadalomban élhetnek. Hajrá Magyarország!” Utolsó szavait hosszú taps követte.

Az ünnepség lezárása egy zongora kísérte ének volt, majd vidám népdalokat játszottak és hagyományos néptánc követte. A rendezvény alatt többen is rosszul lettek a tömegben, és sajnos bár a legtöbben azért mentek ki a térre, hogy láthassák a miniszterelnököt, illetve a rendezvényt, semmilyen kivetítő nem állt a rendelkezésükre, csupán a fülükre hagyatkozhattak.

A korábban a Parlament felől érkező menettel ezután át lehetett sétálni a budai várba, ahol további, családi és majálisjellegű rendezvények várták az érdeklődőket.

Feladat: Szennyezett víz a Környezettudományi karon

Naponta találkozunk különféle felsőoktatási botrányokkal az újságokban, sokszor a címlapon. A legfrissebb effajta hír, hogy pont a többek közt környezetvédelemmel is foglalkozó egyetem csapvizében találtak növényvédő szereket. Erről a témáról kérdeztem meg az egyik érintettet, aki kifejezetten anonimitást kért.

Kérdés: Szervusz! Megtennéd, hogy bemutatkozol az olvasóknak?

Válasz: Szia. Gödöllőn az egykori Agrártudományi Egyetemen, ez idő szerint Szent István Egyetem, Mezőgazdasági és Környezettudományi karon harmadéves környezetmérnök szakos hallgató vagyok.

Kérdés: Gondolom hallottál róla, hogy az egyetemeden szennyezett a csapvíz. Hogyan derült ez ki?

Válasz: Persze hogy hallottam. Egyik reggel épp Hulladékgazdálkodás órán ültünk, mikor a professzor megemlítette, mint aktualitást, és mondta, hogy ő is, mint a tanári kar több tagja is benne van a feljelentést indítványozó társaságban. Az eset egy ökotoxiológiai vizsgálat során derült ki. Ezt leginkább úgy tudnám elmagyarázni, hogy a különböző szennyezőanyagokat vizsgáljuk meg a környezetben, hogy jelen vannak-e, és ha igen, milyen mértékben.

Kérdés: Milyen hatással volt ez az egyetemi életre?

Válasz: Természetesen nagy felháborodást keltett mind a tanári karban, mind a diákok körében. Különösen a kollégistákat sokkolta a hír, hiszen ők nap mint nap kapcsolatba kerültek a növényvédő-szerrel szennyezett vízzel. Nem csak hogy megitták, de fürdés közben a bőrükkel is érintkezett. Az egyik legrosszabb az egészben, hogy a víz évek óta szennyezett volt, és nekünk fogalmunk se volt erről.

Kérdés: Milyen növényvédő-szer található a vízben?

Válasz: Leginkább atrazin. Ez egy különleges gyomirtó és növényvédő-szer, amiben az furcsa, hogy az Európai Unió országain belül a használata tilos. Ez a legkülönösebb az egész ügyben, és a feljelentés oka is.

Kérdés: Te személyesen találkoztál ezzel a szennyezett vízzel valamilyen óra keretein belül?

Válasz: Nem, mi a vizsgálatok során mindig preparált mintákkal dolgozunk csapvíz helyett, azért, hogy biztosan legyen benne szennyeződés. Persze, ha tudtuk volna…

Kérdés: Előfordulhatnak a jövőben szövődmények a kollégiumi hallgatók részéről?

Válasz: Nem valószínű, ez a vegyszer csak nagyon magas koncentrátumban lehet hatással az emberi szervezetre, és csak évek múlva lehet kimutatható, de optimisták vagyunk. Biztos nincs semmi baj.

összefoglaló az újplatonizmusról

i.sz. III. század közepétől, Plótinosz iskolaalapításától, „pogány filozófia”

egyetlen ellenfele a kereszténység, keresztény filozófia

Plótinosz: (204/5-270)

• alapító. szándéka: platonizmus, nem újplatonizmus.
• élt: Egyiptom, Alexandria, Róma (filo. iskola alapítás)
• a nagy filozófiai kérdésekre a klasszikus görög filozófiai hagyományokban keresi a választ, és filozófiai érvelésében is makacsul ragaszkodik hozzájuk (pl. vita a gnosztikusokkal)
• vizsgálódásmódszerei is hellenisztikusak: a fogalmak univerzális jelentéseit veszi alapul. ezeknek a jelentéseknek a megértéséhez a klasszikus görög magyarázatokhoz fordul. a platonisták később egyetértenek abban, hogy Platón írta meg a mindenkori igazságot. -> SOHA nem szállnak szembe Platón tanaival
• elutasította a szeptikus és epikureus irányzatokat, írásaiba beleépített a peripatetikus és sztoikus iskolákból
• teoretikus modell: Feltételestől Feltétlenig egyszerű eljutni. de hogyan lesz a Feltétlenből Feltételes? (Egy, Értelem, Lélek)
• világlélek egyenrangú az emberi lélekkel, a feltételes mindig rendelkezik a feltétlen egyes elemeivel

Porphüriosz (234-305) és Iamblikhosz (245-325)

• Plótinosz halála után két irányzat alakul ki
• Porphüriosz:

1. hangsúlyossá válik a felfogható valóság egysége, metafizikai elmélete egyszerűbb.
2. erős érvek a kereszténység ellen.
3. elveti a világvége elméletet, mert az kizárja isten jószándékát.
4. az erény négy fokozata: polgári (szenvedély), megtisztító (lélek és test), teoretikus (az érték vizsgálata), paradigmikus
5. lét, élet, értelem || isten, a belőle áradás és a visszatérés è Szent Háromság tan!!

• Iamblikhosz:

1. strukturált valóság
2. metafizikai elméletében a magasabb szinteket emelte ki
3. 10 kötetes sorozat Püthagorasról
4. vallási hagyomány és platóni filozófia összehangolásának vágya
5. istenivé válás (visszatérés) theurgikus módszerekkel
6. isteni és emberi lelkek különbözőek, a feltételes nem tartalmazza a feltétlent
7. az athéni platonisták értettek egyet tanaival
8. két évszázadon át mérvadóak voltak elméletei a platonikusok körében
9. *Dionüsziosz
10. legnagyobb hatásuk a latin nyugaton volt
11. pl. porph. nemi kérdése (1. létezik? 2. testi vagy testetlen? 3. ha testetlen, önállóan létező-e) univerzálévita lett (fordítások: latin, szír, arab)

Az athéni és alexandriai iskola

• v. sz.
• Athén: Plutarkhosz

1. metafizika, teológia, pogány vallás védői
2. Platón műveit kommentálják
3. filozófia: megtisztulás útjának egy szakasza

• Alexandria: Hüpatia, Szünesziosz, Hieroklész

1. Arisztotelész műveit kommentálják
2. vallási szempontból semleges logikai kérdések -> kompromisszumok a keresztényekkel

a világ örök, isteni és tökéletes

Feladat: Közmunka diákoknak

Az új kormány számos ötlettel állt elő az utóbbi háromnegyed évben. Számos újítást vezetnének be a többek közt a közoktatásba is, mely nagy vitát váltott ki a civil rétegből. A témában a leginkább visszhangoztatott név Hoffmann Rózsáé, aki nem mellesleg karunk egyik oszlopos előadója a pedagógusképzésben.

Az oktatási koncepció egyaránt magába foglalja az egyetemi és középiskolai oktatás módosításait, előbbiben többek közt a hallgatói önkormányzat hatáskörét, a vizsgák számának felső határát és a felvételi követelményeket változtatná meg, míg utóbbiban a középiskolai tanulmányaikat kezdők felzárkóztató programjáról, a tanárok kötelező óraszámának módosításáról, az osztályok létszámának módosításáról, és legalább ötven óra kötelező közmunkáról szól, a középiskolában.

Közmunka. Még a felnőttek körében sem a legnépszerűbb szó, fogalom. Vidéki kis falvakban a munkanélküliek unaloműzője, sőt, van, ahol a segély feltételeként szabják meg. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium úgy fogalmaz: „A regisztrált álláskeresők számára határozott idejű, átmeneti foglalkoztatást jelentenek a közmunkaprogramok.” Közmunkának minősül, a teljesség igénye nélkül az erdőművelés, vasút tisztítás, ár- és belvízmegelőzés segítése (például árokásás) és közút-menti munka.

Úgy vélem, abszolút pozitív a kezdeményezés, főleg a pesti diákok számára. Az ötven óra közmunkát összesen négy év alatt kellene elvégezni, tehát évente körülbelül 13 óra munkára lennének kötelesek. Ez elvégezhető akár hétvégente, akár nyaranta. A nem-városi gyerekek talán észre se veszik ezt a plusz ötven órát. Én magam is „tanyán” nőttem föl, számomra természetes volt az ásás, barkácsolás, a kert gondozása, a jégkárok utáni restaurációk, kisebb építkezések. A ház körül semmi sem volt bolti, legfeljebb az anyagok, mindent nagyapám ötletei alapján építettünk meg, az öntözőrendszertől kezdve egészen a hintáig. A szőlőültetvényen segítettem rendezgetni a leveleket, az indákat, aratáskor ott voltam a szakmunkásokkal szedni a termést. Számomra ez természetes volt, és évente valószínűleg sokkal többet dolgoztam, mint ötven órát.

Egy pesti, vagy nagyvárosi számára ez a világ talán teljesen ismeretlen. A munka kimerül a szoba takarításában, a mosogatásban, esetleg ha elmúlt tizenhat éves, akkor a szórólapok osztogatása a városban. De nem tudják, milyen az, ha a villany, a higiénia nem természetes. Nem tudják, milyen az, ha a belvíz miatt egy élet munkája vész el, ha az út járhatatlanná válik a természet puszta ereje miatt. Ezekről legfeljebb a televízióban informálódnak. A televízió szintén egy komoly kérdés ebben a témában, ugyanis egyszerre hoz közel és szigetel el teljesen a világtól. Látjuk a bajt, a könnytől ázott szemeket, az elkeseredett embereket. De ők „ott” vannak, mi pedig „itt”. Nem érzünk semmit irántuk, nem értjük meg a problémáikat. Tudomást is veszünk róluk, meg nem is.

Általános iskolában voltam végzős, mikor az évnyitó beszédben az igazgató büszkén mesélt a legújabb program sikeréről: az elsős diákokat elvitték vidékre, a természetbe. Állítólag a gyerekek egy része sírva fakadt, mikor meglátta, hogy a tehén nem lila. Komolyan ilyen generációt akarunk nevelni?

Szükség van a közmunkára.

Feladat: úti riport

Keresztény járat

A mai magyar ember nem egy szociális lény. Nem szívesen beszélget vadidegenekkel, ami érthető. Amikor tömegközlekedésre kerül a sor, általában reggel még, hazafelé este már túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy figyeljünk a környezetünkre.

Én sem szívesen beszélgetek másokkal. Zene szól a fülemben, könyvet fogok a kezemben és igyekszem kizárni a külvilágot a tudatomból. Esetekben ez azonban problémás. Kora este volt, és annyira kimerültem az öt előadástól és a vonatozástól, hogy könyv nélkül is sikerült elzárkóznom a környezettől. Kicsit, bevallom, el is bóbiskoltam a buszon, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Kinyitom a szemem és már nyúlok is a bérletemért, de meglepetésemre nem egy ellenőr az, hanem a mellettem ülő, ápolatlan, rongyosan öltözködő nő. Kivettem a zenét a fülemből, mire azonnal rákezdett.

- Hiszel Istenben? – annyira váratlanul ért a kérdés, hogy őszinte igent böktem ki. Láttam, nem volt elégedett a válaszommal, és tovább kérdezgetett. – Mit jelent Isten számodra a mindennapokban? Milyen gyakran imádkozol? Jársz templomba? Rendszeresen olvasod a Bibliát?

A második kérdésre még készségesen kifejtettem az állásponton abban a reménységben, hogy a hittérítő békén hagy, de nem. Mikor utolsó kérdésére már mérgesen vágtam rá, hogy nem, nem szoktam olvasgatni a Bibliát, végre megtalálta a fogást, amit keresett.

- Meddig mész ezzel a busszal? Ráérsz? – mivel a dupla ülés belső részén ültem, menekülni se tudtam. Ő pedig előhúzta végtelenségig telefirkált és aláhúzkodott zsebbibliáját, és olvasni kezdett. Az Újszövetségből olvasott föl egy történetet, majd egy átszellemült sóhaj keretében csukta be. – Megértetted a történetet? A gazdag fiú betartotta a tíz parancsolatot, mégse juthatott a Mennybe.

Türelmetlenül néztem rá. – Célzás? – kérdeztem, és kezdett nagyon elegem lenni ebből a beszélgetésről. Lassan mért végig, szemében ki nem mondott vádak és sértések, a végén pedig bólintott. – Mire? – kérdeztem újra, mire vállat vont.

- Erre neked kell rájönnöd. Tudod, én is voltam régen csinos. Miniszoknya, smink, hajfestés, minden, amit akarsz. Sok bűnt követtem el, mire ráleltem az igazságra. – ezután átnyújtotta a névjegykártyáját, és közölte, ha beszélgetni szeretnék, ezen a telefonszámon megtalálom. Ezután leszállt a buszról.

Még pár óráig nem tudott hagyni az, amit mondott. Kihívóan öltözködöm? Nem. Drága ruhákat hordok? Nem. Túl csinos vagyok? Kizárt. Végül a közelben lakó régi ismerőseimet kérdeztem ki. Kiderült, hogy a hittérítő hölgy rendszeresen kikérdezi az utasokat. A mondóka szinte mindig ugyanaz, és igazából –valószínűleg- semmi konkrétumra nem gondol, csak elbizonytalanítani szeretné az egyszeri utazókat, hogy azok őhozzá forduljanak segítségért.

Sajnálom, most ez nem sikerült.

Feladat: riport

Élet a szakadékban

Megszólal a dallam, és sietve előveszem a telefonom. SMSt kaptam. Elolvasom a tartalmát, és elsőre fel sem fogom, miről van szó. Kirohanok a teremből, ahol eddig voltam, és már remeg a kezem, amikor felhívom a megadott számot. „Igaz a hír?!” – üvöltöm szinte a telefonba, és egy sírástól rekedt hang válaszol: „Igen. Timi szombat délután meghalt.” – még mond valamit, de a fülem már tompa. Ott helyben esem össze, és kezdek zokogni. A barátnőm, akit hét éve ismertem, szombat délután valóban meghalt.

Timi késői születésű lány volt, édesanyja 40 éves is elmúlt már, mikor megszülte őt. Ez egész, rövidke kis életét megbélyegezte: testében számtalan idegcsomó volt található, és több betegség is vissza-visszatért hozzá. 2007 nyarán panaszkodott nekem először, hogy szűnni nem akaró fájdalmai vannak a mellkhasa jobb részén, és semmilyen gyógyszer sem használ. Természetesen azonnal orvoshoz fordultak édesanyjával. A vizsgálatok mindenre negatívot jeleztek: jó- vagy rosszindulatú daganatok, tüdőbaj, mellcsomó. Semmi. Végül novemberben azt állapították meg, hogy valószínűleg egy a gerince mentén található idegcsomójával lehet a probléma, és csak a műtét jöhet szóba. Timi is, édesanyja is beleegyeztek, és egy februári időpontban meg tudtak egyezni Magyarország egyik legkiemelkedőbb orvosával. Addig is nagyobb adag gyógyszereket kapott, de így is rendszeres orvosi segítségre szorult, mivel a gyógyszerek szedése ellenére is megmaradtak a fájdalmai, olykor már elviselhetetlen mértékben. „Borzasztó volt az egész az elejétől fogva” – mesélte nekem az édesanyja, mikor Timi halálhíre után meglátogattam őt. „De, tudod, ő mindig élni akart. Az első pillanattól a leges legutolsóig küzdött az életéért.”

2009. február 17.-én műtötték meg. Egy nappal előtte kellett a korházba befeküdnie, és összesen egy hetet töltött benn. Alig voltak pozitív élményei. „Az első nap levettek tőlem egy csomó vért” – emlékezett vissza, mikor meglátogattam – „Azt hittem, ha már engem műtenek meg, békén hagynak pihenni, de nem. A kezembe nyomták az összes ampullát, és a fél napom azzal ment el, hogy a korház épületei között mászkáltam, a nővérek helyett intézve az adminisztrációt, a vérem leadását, vizsgálatokra mentem, meg ilyenek. Az ebéd vacak volt, délután négy után meg enni se ehettem.” A műtét meglepő eredményeket hozott. Az eljárás során a gerinc védelme érdekében szemből kellett műteni Timit, így a bordákon és a tüdőn keresztül. A műtét során vette észre az orvos, hogy a korábban hitt idegcsomó-elmélettel szemben barátnőm fájdalmainak forrása a jobb tüdeje legalsó részén volt. Megpróbálták leszedni, és a tüdeje egy részét is el kellett távolítani. Hetekkel később derült ki, hogy szarkómás daganat volt. A világ egyik legagresszívebb áttétes rákfajtája, a tüdején. Azonnal kemoterápiára küldték.

Március huszadikán feküdt be az első kezelésre, miközben az orvosa már tanácsolta neki, szerezzen be mihamarabb egy parókát. Szüksége lesz még rá. Két héttel később kezdett el hullani a haja, és édesanyjával közösen megegyezve úgy döntöttek, inkább leborotválják az egészet. „Sokkal kényelmesebb így” – magyarázta nekem, mikor megkérdeztem, miért tette. „Nagyon csúnya látvány lett volna, ahogy folyamatosan kopaszodom, így viszont szellőzik a fejbőröm, és gond sincs vele.” Mindig igyekezett a betegsége jó oldalára koncentrálni. A tar fejjel kevesebb a gond, a kemoterápiát követő étvágytalanságtól legalább „csinosra lefogy”, és egyébként is népszerűbb így, sok a látogató és mindenki kedves vele. Április közepén következett a következő terápiás kezelés, majd négy héttel később, májusban a harmadik. Ekkoriban kezdődtek újra a fájásai, mivel mint utóbb kiderült, a daganatot nem sikerült (és nem is lehetett) teljesen eltávolítani.

Június a CT vizsgálatról lett mindkettőnknek emlékezetes. Megkért, hogy kísérjem el, és mivel már túl voltam az érettségin, ráértem, vele tartottam. Háromnegyed 12re volt időpontja, és mikor megemlítette előző nap, hogy a vizsgálatig nem ehet, szolidaritásból én is éhgyomorral mentem. Délután kettőkor már mindketten szédelegtünk az éhségtől, és még mindig nem Timi került sorra. Megkérdeztük az arra sétálgató, és látványosan unatkozó asszisztenst, miért nem halad a CT-sor, mire felháborodottan közölte, hogy neki ahhoz semmi köze, és különben sem ér rá. Majd három méterrel odébb folytatta a semmit tevést. A mozgó büfés fiú többször is tett nálunk kitérőt, annak ellenére, hogy már az első alkalommal közöltük, a CT végéig nem eszünk. Kedves volt, mondta, hogy drukkol nekünk, és a vizsgálat végére is külön félretett nekünk egy-egy nagyobb szendvicset. Délután négyre került barátnőm sorra, és bár eredetileg csak tíz percig tartana a vizsgálat, több mint fél órát volt bent. Kiderült, hogy allergiás a folyadékra, amelyet a vizsgálatkor alkalmaznak. Ellenanyagot tartalmazó vízzel itatták meg, és még egy órát várnunk kellett, mire az allergiás tünetek múlni kezdtek. Végül fél hatkor engedtek el minket, és ekkor ehettünk először.

2007 augusztusára Timi túl volt az első sugárkezelésén is. A fájdalmai viszont csillapodás helyett csak erősödtek, szinte teljesen ellehetetlenítve az életét. A szeptemberi PET CT vizsgálatai is azt az eredményt hozták, hogy az állapota drámaian romlott: a daganat a hátát, tüdeje külső, és valószínűleg belső részét is megtámadta. Újabb kemoterápia és sugár következett. „Ekkor már nagyon aggódtunk érte” – meséli Szilvia – „Kevesebbet látogathattuk, rengeteget fogyott és egyre kevesebbet tudott enni. A ráknak, tudod, rosszat tesz az édesség, így rászokott a savanyú, egyszerű ételekre, amiktől csak még jobban fogyott. Rengeteget gyengült, úgyhogy amikor meglátogathattuk, csak rövid ideig maradhattunk.” – kis szünetet tart, gondolkodik, mit mondhatna. Nem erőltetem a beszélgetést, és nem faggatom, hagyom, hogy annyit meséljen el, amennyi az eszébe jut. Elfordítja a fejét, majd lassan vissza, és újra beszélni kezd. „Netre is egyre ritkábban jött fel. Volt, hogy egy teljes hétre eltűnt, és csak telefonon tudtam meg, hogy annyira rosszul lett, hogy ülni se bírt. De nem adta fel.” – a szemében könnyek csillognak, és félre kell néznem, nehogy az érzelmei engem is magukkal ragadjanak. „Mindig reménykedett, hogy biztos most volt a legrosszabb, és holnap már könnyebb lesz. Az október volt az egyik legrosszabb. Sugárra kellett mennie, de olyan rosszul viselte, hogy két hétig benn tartották. A nővérek átnéztek rajta, ha panaszkodott, az orvos is csak legyintett. Az immunrendszere, persze, már annyira gyenge volt, hogy összeszedett egy szájpenészt is, és csak még egy másik hét elteltével, miután már hazament, kapott csak gyógyszert rá. Három hétig alig evett, alig ivott, alig aludt. Gondolj bele!” – belegondolok, és kiráz a hideg. Ez a betegség önmagában is szörnyű, de a nővérek viselkedése is csak ront rajta.

Decemberben az addig újranőtt haját újra le kellett nyírni, és addigra annyira legyengült, hogy újra korházba utalták. Kiderült, hogy a daganata már közel 20 köbmilliméter nagyságú, azonnal újra kemoterápiára küldték, és a korházban újra kialakult a szájpenésze. „A vasárnap volt a legrosszabb” – suttogta rekedten nekem. Az ágyában feküdt, félig lehunyt szemekkel, néha meg-megrezzent a teste, amikor erősödtek a fájdalmai. „A szobában elvileg egyedül lettem volna, de nem. Betoltak mellém két nőt is. Alapból nem is lett volna baj, de…” – szünetet tartott, majd folytatta, mikor lelkileg felkészült rá, hogy elmesélje az eseményeket. „Az egyik nőnek rettenetes fájdalmai voltak. Egész éjjel óbégatott és jajveszékelt. Senki nem jött be, senki nem enyhítette a fájdalmait, én pedig némán sírtam, és könyörögtem, hogy haljon végre meg. Hajnali háromkor borult csönd a korteremre. Meghalt! Tényleg meghalt. Rettenetes érzés volt egy halottal egy szobában lenni. Reggel hatkor vitték el. A másik nő teljesen meztelen volt, és mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. Ő megélte a reggelt, aztán elvitték máshova.”

Nyárig kevés dolog történt. Korházban és otthon volt felváltva, de komolyan úgy tűnt, javulni fog a helyzete. Ekkoriban nem beszélgettünk, és csak Bettitől tudtam meg nyáron, mi is a fájdalmas igazság. „Az egész jobb tüdejére ráment a rák. Jobb, ha elkezdesz lelkileg búcsúzkodni tőle.” – mondta tényszerűen a Gödör mellett, a füvön ülve. Némán kortyoltam bele az italomba, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Timivel augusztusban kezdtünk el újra beszélgetni, de néhány nappal később eltűnt az internetről. Félve küldtem neki SMSt, és tudtam meg, hogy rosszabbul lett, de várjak türelemmel, nem sokára újra géphez ül. Így köszöntött ránk a szeptember. Igyekeztem minden nap írni neki, ő pedig amikor épp olyan állapotban volt, válaszolt rájuk. Már napok óta nem beszélt velem, mikor Betti hívott föl telefonon. „Rosszabbul lett. Sokkal. A rák továbbterjedt a bordáira és a gégéjére. Állítólag már szemmel látható a daganat. Az orvos szerint egy hónapja van hátra. Meg kell látogatnunk őt! Talán most láthatjuk utoljára élve.” – és letette. Napokig nem tértem magamhoz, és mikor felfogtam a mondatok súlyát, teljesen magamba zuhantam.

Hetek teltek el így, némán. Bettivel is, Timivel is csak SMSben érintkeztem, mire Timitől jött az őszi félévben egy üzenet. „Arra gondoltam, egyik nap átjöhetnél egy kicsit, ha van kedved. Csak a többieknek ne szólj, mert ők nem látogathatnak.” A vasárnapot nála töltöttem. Szégyellem kissé, de bevallom: bevettem két szem enyhe nyugtatót, mielőtt átmentem volna. Kissé féltem a látványától, és nem akartam, hogy ezt meglássa rajtam. Feküdt, mikor érkeztem, és feküdt, mikor távoztam. Közben viszont, nagy erőfeszítések árán bár, de felült, hogy közelebb lehessen hozzám. Körülbelül három órát lehettem nála. Beszélgettünk rólam, róla, a barátainkról, az egyetemről, a filmekről, amiket a kérésére vittem át neki. Megmutatta a daganatát, ami jobb oldalt, a melle vonalában a hóna alatt nőtt ki: egy bő tenyérnyi, kidudorodó gombóc. Azt mondta, nem tud jobb oldalra fordulni, mert hihetetlenül fáj, és háton is csak úgy, ha nagyon körbepárnázza a jobb oldalát. Mire átmásoltuk a gépére a filmeket, teljesen kimerült, és megkért, hogy távozzak. Hazafelé némán sirattam őt. Kedden is meglátogathattam őt, vittem még pár filmet, ebookot. Ekkor láttam őt utoljára.

Szerdán ment be újabb kemoterápiára. Eredetileg hétfőig kellett volna benn maradnia, de kipróbáltak rajta egy új gyógyszert, és csak csütörtökön engedték ki újra. Néhány SMSt váltottunk még, de azt írta, nagyon fáradt, és pihenni szeretne. Ekkor, november 11.-én „beszéltünk” utoljára. Minden nap írtam neki valamit, mindig mást, ami épp eszembe jutott. Semmire sem reagált. November 22.-én, hétfő este kaptam az SMSt a készülékéről: „Tímea szombat délután elhunyt. Kérlek, hívd föl az édesanyját az alábbi számon.” A történet vége a riportom elején található. Felhívtam az édesanyját, és megerősítette: Timi meghalt. Másnap mentem át hozzá, hogy megtudjam a részleteket, és segíthessek a temetésben, az adminisztrációban. „Egész héten szenvedett. Nem válaszolt az üzeneteidre, mert magánál se volt igazából.” – komor arccal beszél az édesanyja. Erős nyugtatók hatása alatt áll. Azt mondta, ha nem szedi őket, azonnal hisztériás zokogás tör rá.

„Élni akart. Komolyan élni akart. Félálomban, fél kómában küzdött az életéért. Már semmilyen gyógyszer nem segített rajta. Álmában is csapkodott maga körül, nyöszörgött folyamatosan. Ekkor már három hete nem evett semmit, és már legalább egy hete nem ivott, de hisz láttad őt, tudod, milyen rossz állapotban volt.” – bólintok, és csöndben nézek körül Timi szobájában. Előttem a laptopja, balra tőlem az asztali számítógépe, szemben az édesanyja, mögötte a könyvespolc, a falakon a neki, róla készült különböző rajzok. A kanapén hatalmas ruhakupac. Egy ruhakupac, amelynek bár még Timi illatuk van, ő maga sosem fogja már hordani őket. „Az utolsó másfél-két óra volt a legrosszabb. Az arca a végtelenségig eltorzult a sírástól, a küzdelemtől. Minden levegővételnél sikoltott, folyamatosan vergődött, és rángatózott, de igazából már mozogni se tudott, annyira kifáradt. Az utolsó pillanatban viszont minden megváltozott” – szünetet tart, és újra ráfókuszálok. Bár előttem a toll és a jegyzetfüzet, nem írok semmit. Tudom, ezekre a mondatokra életem végéig szó szerint emlékezni fogok. „Az arca teljesen kisimult. Oldalra nézett. Tudod, az asztalon mindig égett egy kis mécses. Annak a lángjára nézett, értelmes szemekkel. Egy hete először, és életében utoljára tiszta tekintettel nézett a tűzre, aztán elfordította a fejét, és végignézett az egész szobán. Mire a feje a másik oldalára ért, már halott volt” – és bár ő még mindig faarccal, komoran néz, én már újra sírok.

Megvárja, amíg kisírom magam, és megbeszélünk mindent: mik a teendők, kiket értesítsünk, és kit-hogyan. Aztán megkér, hogy távozzak, mert a nyugtatók nagyon elálmosították. Az előszobába megyek, és felöltözöm. Még egyszer nyomatékosan kijelentem: bármiben számíthat rám a jövőben. Megköszöni, és kienged, aztán azonnal be is zárkózik. Még egyszer az ajtó felé fordulok, és csak halkan suttogom:

Nyugodj Békében.


*A neveket a gyászolók és az elhunyt védelmében megváltoztattam. A pontatlanságokért elnézést kérek.