Arany Pálma durva papírra nyomva

A Ponyvaregény elemzése

„Ponyva: Főnév. Lenből, kenderből szőtt erős, durva vászon. Olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű, durva papírra nyomott prózai mű.” A film ezzel, úgy tűnik, már előre megcímkézi önmagát. Vajon erős vásznat – erős filmet kapunk vagy inkább egy olcsó, hatásvadász művet? Már a megjelenés évében kiderült, hogy bizony az előbbit.

Ez a kettős jelentés, a szó finom játéka végigrezeg az egész filmen, leheletkönnyen ingázik a „gagyi” és a „mestermű” között, mire a végén azt mondhatjuk, mestermű lett. Ehhez nem csak a találékony címválasztás, a történet vagy a színészek kellenek csupán. A megjelenés ideje 1994, ennek az időszaknak a társadalmi háttere, az általános hangulata az, ami végül a cannesi Arany Pálmát lökte Quentin Tarantino kezébe.

A történet szigorúan véve keretesen zárt, de jobban illik hozzá a rózsa szirmainak felépítése. A külső sziromtól – az első helyszíntől haladunk előre az időben, míg elérünk a rózsa közepére. Mindössze azért, hogy aztán ugyanazt az utat visszafelé is megtehessük, és a túloldalon megint a rózsa külső szirmával találkozzunk, és így kapjunk egy teljes egészet. Viszont a teljes egész egy hagyományos keretes szerkezetű filmmel ellentétben nem a történet kiteljesedését szolgálja, az mondhatni egészen mellékes a nyitó- és zárójelenet szempontjából.

A két „kvázi” főszereplőnkről, Julesról (Samuel L. Jackson) és Vincentről (John Travolta) tudjuk meg a végső igazságot, a kettejük esszenciális ellentétét. Kvázi főszereplők, hisz nincsenek végig ott, még a stáblistában sem kapnak első helyet, de mégis az ő történetük az, ami a film legfontosabb eleme.

Hasonlatoktól mentesen a történet egyetlen hosszú út. Jules és Vincent két, az alvilágot szolgáló profi gyilkos, akik gondtalan bájcsevejjel érkeznek meg aktuális munkájukhoz, párbeszédükhöz visszatérünk később. Érzéketlenül, hidegvérrel végzik ki a célpontot, elveszik, amit akarnak, és ahelyett, hogy megtudnánk, mi az, már a főnök, Marsellus tarkóját nézzük, ahogy Butch-csal (Bruce Willis) egyezkedik. Vincent eltölt egy kellemetlen estét főnöke feleségével (Uma Thurman), aztán láthatjuk, ahogy Butch fejvesztve menekül saját maga elől egy jobb élet reményében. Visszatérünk Vincent és Jules kálváriájához, és végül megtudjuk, hogy a nyitó, feleslegesnek tűnő jelenet teszi föl a pontot az i-re.

Jules és Vincent

Csak e két karakter elemzésével könyveket lehet megtölteni. Adott egy néger férfi. Komoly, határozott, biztos állást foglal minden témában. A testtartása végig feszes és határozott, az öltönye makulátlan, az arcszőrzete mérnöki pontossággal lett vágva. Ő kettejük kapcsolatában a szikla, amely már eleget élt, hogy biztos lehessen minden mondatában, és valahol apafiguraként is funkcionál. Nevet Vincent viselkedésén, folyamatosan kilöki azt a biztonsági zónájából, miközben oktatni próbálja a maga módján.

Vincent ezzel szemben fehér. Görnyedt háttal, ápolatlan frizurával és ráncos öltönyben jár. Zsebre tett kézzel neveti végig a film első felét. Mikor a bemutatkozó szálukban rárontanak az áldozatukra, ő csak hátrasétál nézelődni, cigarettát gyújt, látszólag tesz az egészre. Sem a két színész között, sem a két eljátszott szerep között nincs akkora szakadék, mint amennyit a viselkedésük üzen a nézőnek. Vincent kétségkívül a lázongó, önfejű fiú, aki addig nem hallgat „az apjára”, amíg végül ebbe bele is hal. Ő a csapongó szellő, amely a sziklának (Julesnak) ütközve elbizonytalanodik, hárít és végül kelletlenül magyarázkodik valódi érvek nélkül.

Nevetve meséli Julesnak amsterdami kalandjait, a másik pedig csak udvariasan nevetgél, és úgy tesz, mintha rácsodálkozna az életre, ez az „atyai szeretet” pedig átlöki Vincentet a túloldalra. Amikor pedig a bevezető szálra visszatérve (a film második felében) Vincent véletlenül lelövi a kocsijukban magukkal vitt fiút, még neki áll följebb, és pökhendi módon követeli magának azt a tiszteletet, amelyet a film folyamán sehol, véletlenül sem érdemelt ki. Jules ekkor is csak hűvös nyugalommal óvja. (Érdemes ezen a ponton megjegyezni Jules kisujján hordott aranygyűrűjét, ami a homoszexuális kultúrában jelzésértékű, így az is elképzelhető, hogy az apa-fia viszony akár egy görög férfiszerelemhez illő mester-tanítvány kapcsolat is lehet.)

Vincent halálát végül ez a laza nemtörődömség okozza: mikor Butch lakására kell mennie végezni a férfival, merő véletlenségből elöl felejti a pisztolyát, Butch pedig ezzel lövi szét az örök-ifjút. Jules ezzel a dacos személyiséggel szemben a fejlődő karakter: egészen közelről lőnek rá, és egyetlen golyó sem talál. Ekkor döbben rá, mennyire hiábavaló a fejvadász életforma, és még azelőtt felhagy a hivatásával, mielőtt partnerét elküldik az utolsó megbízásra.

A keretet adó jelenet

A film első néhány percében egy pár (Nyuszó-muszó és Tökfej) egy rablást tárgyalnak meg. Tökéletesen felesleges, mondvacsinált érvekkel magyarázzák meg önmaguknak, miért is kell pont azt a bárt kifosztaniuk, ahol épp vannak, majd rátámadnak a körülöttük lévőkre. A záró jelenetben Vincent és Jules épp itt reggeliznek.

Vincent kimegy a mosdóba, pillanatokkal később kezdődik a támadás, Jules kezébe pedig két fegyver is kerül: egy kilencmilliméteres és a szavak ereje. Megtehetné, hogy egyszerűen lábon lövi Tökfejet (Vincent nyilvánvaló módon tenné ezt), ő viszont úgy dönt, beszél vele. Nekiadja az összes pénzét, és felajánlja mellé a bűnbocsánatot. Tökfej és kedvese egészen jelentéktelen, közhely-parádénak tűnő pár egészen addig a pillanatig, mikor Jules elengedi őket.

Ők azok, akik Jules és Vincent között állnak félúton. Előttük a fejlődés lehetősége, változtathatnak az életükön és felhagyhatnak a rablással, vagy gőgös módon folytathatják, amíg legközelebb valaki másnak el nem sül a pisztolya. Egymásba karolva hagyják el az éttermet. Erre a kérdésre a választ sosem kapjuk meg.

Alvilági romantika

A film romantikus szála nehezen fogható meg, ellenben borzasztóan illik ahhoz, amit Vincent képvisel: a fejlődésképtelenséget. A pár női fele Mia Wallace, a főnök felesége, míg a férfi Vincent Vega. A szituáció szerint Marsellusnak el kellett utaznia és ezért kérte meg Vincentet, hogy szórakoztassa Miát. Külön-külön, az alvilág pop-kulturális elvárásainak megfelelően egyikük kokainnal, másikuk heroinnal készül az estére, majd elmennek vacsorázni, megnyerik a táncversenyt, majd hazamennek. Vincent most is a vécében van, és azon dilemmázik, vajon megérné-e rámozdulni Miára, a hölgy közben a nappaliban a „Girl you will be a woman soon” című dalt hallgatja.

A dal remek átvezetésül szolgál a jelenet első feléből a másikba, hisz a kokain már épp kezdett kimenni az amerikai underground trendekből, jelen helyzetünk lánya pedig Vincent kabátjában egy tasak fehér port talál, amit nem ismer. Kokainnak gondolva felszívja azt, a férfi pedig csak akkor talál rá, mikor már haldoklik. Íme az alvilág nője. A helyzet ismét a véletlennek köszönhetően oldódik meg, Vincent dílerénél van adrenalin-injekció, ami megmenti Mia életét.

És miért nem szól ez a fejlődésről? Mikor az éjszaka során másodszor is hazaérnek, megbeszélik, hogy ezt sosem mondják tovább senkinek. És valóban, a következő alkalommal, mikor találkoznak, Mia mindössze annyit mond: „Még meg sem köszöntem a vacsorát.”

Butch története

Itt érkezünk meg újra Butchhoz, a középszerű bokszolóhoz. Látszólag lazán kötődik a történethez, hisz csak Marsellus fizeti le, hogy veszítsen. Ő viszont büszkeségből és becsvágyból átver mindenkit és megöli az ellenfelét. Hogy őt is megszeressük, megismerjük a múltját és a számára kincset érő aranyórát, amiért az életét kockáztatva megy vissza a lakásába, ahol kivégzi Vincentet. A szimbolizmus síkján azt mondhatnánk, az, aki szerette az apját és a hozzá fűződő emlékeket, megölte azt, aki nem becsülte meg eléggé az „apját”.

Butch történetében még szerepet játszik butácska, de szerethető felesége és egy affér Marselusszal, akinek végül az életét is megmenti, ezzel kiváltva a saját életét is. Viszont az ő személyiségét is erős kettősség jellemzi.

Egyrészt jó bokszolónak tartja magát, hisz nem hagyja, hogy veszítsen. A telefonban is magabiztosan beszél arról, hogy a győzelme elkerülhetetlen volt, mégis amikor a meccsről menekülve a taxis megkérdezi, mit jelent a neve, annyit felel: „Amerikai név. Nem jelent semmit sem.” Ez az egyetlen jele a saját bizonytalanságának és félelmének, mégis hatalmas erő szól ebből a két mondatból. Ő nem jelent semmit sem, csak egy amerikai, aki bemutatott az alvilágnak és a bokszvilágnak. A benne rejlő minimális önbecsülést hatalmasra próbálja emelni, és karaktere pikantériája, hogy nem a ringben elért győzelem, vagy Vincent megölése hozza meg a valódi kiteljesedést.

Nem ezek, mert ezekkel kérkedik és büszkén lengeti az öklét is. A valódi kiteljesedését akkor éri el, mikor úgy dönt, megmenti az ellensége életét, hisz mikor visszamegy a feleségéért, annyit mond, „rossz napom volt”. Nincs szüksége arra, hogy másoknak bizonyítson, mert magának már bizonyított.

Tehát mitől ponyva?

De ha minden karakter ennyire mély, miért mondhatjuk, hogy a gagyi és mestermű határán úszik a film? Első nézésre ennek a háromnegyede nem tűnik föl. Tarantino ezt nem egy könnyű nyáresti filmnek szánta, hanem a forgatókönyv első betűinek leütésétől kezdve tudta, hogy ez kultusz lesz.

Tudta, hogy húsz év múlva is akkora visszhangja lesz, mint a megjelenés idejében. Elsőre kapunk néhány hétköznapi, vicces párbeszéded, néhány elhanyagolható lövést és egy szerelminek nem nevezhető szálat.

Az új történetszálat fekete alapon fehér felirat jelenti be, gyakorlatilag lenézve a közönséget, mintha az nem jönne rá magától, hogy most máshol folytatódik a film. Olyan magasról néz le ránk a filmtechnika, hogy nem csak rajtunk, de saját magán is nevet. A fényképezés elsőre ócska, másodszorra gyönyörű. Vincent és Mia beszélgetésénél azt látjuk, hogy Miát sikerült stabilan a képbe komponálni, míg Vincent fél feje lelóg a képből, és csak sokadára döbbenünk rá, hogy ez a státuszukat mutatja, nem azt, hogy az operatőr keze elfáradt.

Azt hisszük, nem jutottunk sehova, és csak a vér és aranyszínben világító táska az, amivel törődni érdemes. Azt hisszük, tényleg csak egy ponyvát kaptunk, pedig nem. A párbeszédek belemásznak a fülünkbe, a táska szimbóluma eltörpül Jules és Vincent piszkálódásai és Butch üvöltözése mellett.

És mindemellett meg kell jegyezni: aki csak nyáresti szórakozásként tekint a filmre, pontosan ugyanolyan jól szórakozik, mint az, aki napokig gondolkodik még rajta. Végül pedig ők ketten összeülnek, koccintanak, és ugyanúgy mosolyognak a legendás idézeten: „Örülünk, Vincent?”

Örülünk.

Források:

Filmvilág folyóirat 1995. 04. szám

Filmvilág folyóirat 2003. 12. szám

Filmkultúra folyóirat 1998. (a lapszámban nem vagyok egész biztos)

http://www.filmkultura.hu/planok/cikk_reszletek.php?cikk_azon=570&oldal_azon=11

(valószínűleg létezik offline, teljes cikk, de nem sikerült megtalálnom)

http://www.jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=89

http://www.astur.hu/doc/AsturJ--MasKep-Ponyvaregeny.pdf

http://kalozblog.blog.hu/2008/12/18/kultfilm_ponyvaregeny_pulp_fiction

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika/

(port.hu-ról mentett)

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika_2/

(Népszabadságból mentett)

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika_3/

(index.hu-ról mentett)