Év végi összefoglaló

Hmm.. Ha jól emlékszem, a tavalyi év Kölyökék nyaralójában kezdődött, és egy folytatásos vizsgaidőszakkal. Ja igen, ebben a bejegyzésben sok mindenki szapulva lesz, nyugodtan megutálhattok érte. ;)

A vizsgaidőszakkal együtt jött két nyirokcsomó duzzanat, sok pánik, egy kapcsolatnak nem nevezhető tévedés, és sok keserű pillanat. A barátaimnak hitt ismerősök egy része a vizsgákkal járó hisztik során lemorzsolódott, amit akkoriban még bántam, most viszont már kifejezetten hálás vagyok ezért.

Február. Új félév, új meló, ETVmentes hónapok (a munkának köszönhetően). Felvettem és villám gyorsan le is adtam egy Írástechnikát, megismertem és szintén leadtam a pszichológiás tárgyakat. Ezek körül egyedül a személyiségfejlesztő gyakorlat maradt meg, aminek viszont még mindig örülök. Nagyon aranyos embereket ismertem meg, és kaptam egy potya ötöst két kreditért. Elkezdődtek a filozófia óráim is, és bárki bármit is mond, ezek érdekesek és jók!

Március. Szülinap hegyek. Alice Csodaországban 3D, ami segített kicsit magamhoz térnem, és rájönnöm, a világot tényleg magasról le kell szarni, ellenben ideje lenne újra írnom, mert elvégre én író akarnék lenni. Ami igen csak nehezen teljesíthető, ha az ember lánya másfél éve egy kurva sort se volt képes írni. A meló körül bonyolódtak a dolgok, és mivel a felvett kreditszámom a 40es is túl volt, nehezedett minden. Márciusban egy újabb tévedésbe keveredtem érzelmi ügyben, de erről később.

Április. A tavaszi szünet még pont belelógott az április elejébe. Volt egy ETVs kirándulás, ahova nem tudtam elmenni, egy tsváras szervezés, amiből nem lett semmi, egy egyetemi szervezés, amiből szintén nem lett semmi. Gazdag szünet, mi? Húsvétkor meglátogatott ugyanaz a tsváras locsolós banda, mint tavaly, bár idén részegebbek lettek és még a szememet se lőtték ki szódásszifonnal. Anya április közepén ment el Angliába. A munkában becsődöltem, mint rendezvényszervező. A márciusban kezdődött tévedésnek sikerült kitaposnia a lelkem egy darabját, amiből egy üvöltve zokogós három órás hazagyaloglás lett, sok telefonos anyázással.

Május. Elmentem a PR kirándulásra. Belementem egy szörnyű, szörnyű "baráttal" egy kvázi randiba, aminek majdnem katasztrófa lett a vége. Azóta nem beszélünk, és mindkettönknek jobb így. A szülinapom egy katasztrófa volt, az ETVs adásra nem tudtam eljutni, a melót már elkezdtem megutálni, és kezdett az egész életem összeegyeztethetetlen lenni. Valahogy sehol se tudtam eleget nyújtani, és ezért nem csak mások haragudtak meg rám, de én is saját magamra. A végén pedig megkezdődött a következő vizsgaidőszak, ez alkalommal ekcémás (?) tünetekkel járt a stressz. A hónap egyetlen jó pontja az volt, hogy a PR kirándulás kapcsán megismerhettem Bettit és kicsiny társaságát.

Június. Vizsga, vizsga, vizsga, anya hazajött látogatóba, vizsga, anya hazament, vizsga, vizsga, vizsga.

Július. Kezdésképpen Klaudiánál csináltunk egy Gyűrűk Ura maratont, ami -szerintem- jól sikerült. Jól éreztem magam velük, segítettek elfelejteni a bajaimat. Elkezdtem eljárni edzésekre egy kis fogyás reményében. Megjegyzés: a testmozgás jó, egészséges, erősít, fitten tart, DE nem fogyaszt. Volt egy kezdeményezésünk Mónival, Vikivel és Ibuval, hogy kisfilmeket forgassunk, pályázatokat nyerjünk és megszedjük magunkat. Failed. Ugyanebben a hónapban kavartam meg teljesen a magánéletemet, amiért pokolian éreztem magam, de saját magamon kívül senki sem ítélt el ezért, tehát egész szeptemberig kavargattam a kis szaromat.

Augusztus. Edzés, Gyár fesztivál Mimivel Miskolcon. Nagyon jó volt, olcsó volt, jól éreztem magam, leszámítva azt az estét, amikor Mimivel egész úton hazafelé egymással ordibáltunk. Azért utána kibékültünk. Mizuval elmentünk a Kispál búcsúkoncertjére, meglepően sok filmet meg tudtam nézni moziban (Az utolsó léghajlító, Varázslótanonc, Eredet), aztán megszülettek a kiscicák is. Átfestettük a kerítés (nagy részé)-t, Zolinak hála eljutottam életem első Magashegyi Underground koncertjére. Újra beszéltünk Meroval. Végül tárgyfelvétel.

Szeptember. Ani-chan elhívott a szülinapjára, ami klassz volt. Volt egy kezdeményezésem, miszerint életem (legújabb) célja az, hogy építészmérnök legyek, de mivel saját magamon kívül senki nem hitt bennem, el is vetettem. Elkezdtem az egyetemen Shaolin kungfuzni. Közös társaságba keveredtem a márciusi tévedésemmel, szóval fel kellett nőnöm és megtanulnom emelt fővel elviselni azokat, akik arcon rúgnak. Befutott a hír, hogy Meronak egy hónapja van hátra, és lelkileg szétestem. Hirtelen mindent elkezdtem leszarni, és ez most, így év végén meg is látszik a jegyeimen.

Október. Megkezdődött a macskák szétosztása. Mimi kapta az egyiküket, de azt a cicát el kellett altatni. Az őszi szünet előtti utolsó napon újra smsezni kezdtem Meroval. Az őszi szünetben meglátogathattam kétszer is. Sokat beszélgettünk (már amennyire ő képes volt), Klaudiáékkal tartottunk egy Disney maratont. Elkezdtek halmozódni a tennivalók egyetemen, de még mindig nem tudott érdekelni a dolog. Napi szinten smseztünk Meroval.

November. Mimi megkapta az egyik fekete kiscicát, ami azóta is nála van. Mindennapivá váltak a lelki fröccsök, amik meg elkezdtek végtelenül idegesíteni, és egyre kevesebb emberrel álltam szóba. 22.-e, hétfő. ETV rendhagyó megbeszélés közben megtudtam, hogy Mero meghalt két napja. A keddet Miminél, majd Mero anyjánál töltöttem, a szerda estét is Miminél. Megnéztük a Harry Potter 7. részét, és ezzel kapcsolatban is Meroról beszélgettünk hajnalig. Gólyabál, koncert, régi ismerősökkel találkozás, minden úgy reppent el, hogy bár megígértem, ott leszek, nem mentem. ZHk, beadandók, feladatok, és semmi sem tudott érdekelni. Jé, máris december lett?

December. Beadandók, feladatok, meghívások, koncertek. Semmi. Egyedül a Tangledre voltam képes elmászni Ibuékkal, ami kicsit feljebb emelt a nihillből. A vizsgaidőszak előtti utolsó héten minden nap elővizsgáztunk. Ez sem érdekelt, nem is sikerültek, vagy csak rossz eredménnyel. Mizuval elmentem Scott Pilgrim filmre az ELTE filmnapok keretében, és ez is kicsit felebb húzott a semmiből. Következő hét kedden eltemettük Merot. Azt az estét Miminél töltöttem, és a szerda estét is, amikor feltetováltuk a vállamra a főnixet Mero emlékére, majd találkoztam Zsejkéékkel. 18.án közös karácsonyozást tartottunk Klaudáékkal, 21.én Edináékkal, majd este hazaért anya is. Este Ibuékkal mentem lazítani, 22.én találkoztam Fannival és Ritával, hosszú-hosszú évek óta először. A karácsony idén kivételesen veszekedés és sértődésmentes volt, így azt kell mondanom, régóta ez volt az első jó karácsonyunk.

Szinkron és Felirat

Ha bárki is azt hiszi, ez egy állásfoglaló írás lesz, hatalmasat téved. Nézem a tévét… no, nem az RTL Klubot, vagy a még fantasztikusabb TV2t, hanem a Comedy Centralt (továbbiakban CC). Ezen vannak a kedvenc sorozataim: Az így jártam anyátokkal, a South Park, a Family Guy, és még sorolhatnám a végtelenségig. Már most látom magam előtt a kedves olvasó fintorgó fejét: „Szinkronnal nézi a tévében? De gáz.”

Mert igen, napjainkban gáz magyarul nézni a sorozatokat. „Az eredetiben jobban ütnek a poénok”, „sokkal karakteresebbek a hangok”, és „egyébként is amerikai sorozat”. Emlékszem, amikor elkezdték szinkronizálni a japán rajzfilmeket, szó szerint (kivéve az utolsót, persze), ugyanezek voltak az én érveim is. De most mégis elbizonytalanodtam. A CCon elég vegyes a felhozatal. A nappali és koraesti műsoridőben kizárólag szinkronos sorozatokat (és most már filmeket) sugároznak, míg a késő esti (23 óra utáni) sávban elő-elő kerülnek a feliratos műsorok. A Sarah Silverman Program, Jeff Dunham (na, most lebuktam, ez nem is késő esti), illetve időről időre megismétlik az „Égessük le XY-t” című műsort.

Na most. Jeff Dunham esetében még megértem, hogy csak felirattal adják, a szinkronban közel lehetetlen lenne visszaadni az interneten már közhelyként forgó „Silence, I kill you!”-t, és eleve, egy nagyon jó hasbeszélőről van szó, aki ér annyit, hogy eredeti hanggal sugározzák. A másik két műsor esetében viszont egyszerű igénytelenségnek érzem. Lehet, hogy valami jobb eredeti szinkronnal, de végső soron Magyarországon lakunk, nem? Egyikben sem tudok olyan rettenetesen fordulatos angol szóviccekről, amiket nem lehetett volna átültetni édes ékes anyanyelvünkre. Az „Égessük le” műsor pláne problémás: amerikai kis celebek szidják egymást. Tényleg van erre igény a magyarok közt?

Más részről viszont engednem kell a népnek: Tényleg vannak olyan viccek, amik jobban hangzanak angolul, tényleg van sorozatszereplő, akinek a magyar szinkronhangja nem illik a karakterhez, vannak szófordulatok, amik csak nagy erőfeszítések és erőlködések árán ültethetők át a magyar nyelvbe, és talán jobbak lennének angolul, felirattal. Konkrét példa erre az Így jártam anyátokkal, amelynek rajongótábora nagy része hangosan fújol, ha az egyszeri tévénéző magyarul emleget föl egy poént.

Tehát úgy tűnik, tényleg jobb az angol szinkron, magyar felirat. Biztos? Sok esetben csak háttérzaj számomra a tévé, és ilyenkor egy elég bosszantó törés, amikor hirtelen angol szinkronra váltanak magyarról, és ugyanúgy kizökkent, amikor az angol műsort magyar reklámokkal pakolják meg. Ahogy már egyszer említettem, egyszerű igénytelenségnek jön le, amíg az ember füle rá nem hangolódik a másik nyelvre. Ilyen szempontból szerencsés alkat vagyok, mert anyanyelvi szinten kezelem mindkét nyelvet, de még engem is frusztrál ez a megoldás. Mit gondolat vajon az, aki még csak meg sem érti az angolt?

Hogy őszinte legyek, ez az írás többnyire öncélú. Reméltem, ha összehasonlítom ezt a két stílust, rájövök a megoldásra, és elnyerek valamilyen kitűntetést, amiért megfejtettem az ősi rejtély megoldását. Ez nem jött be. Ti mit gondoltok, kedves -közel kettő darab- olvasóim?

A társadalom peremén tisztább a levegő és szebb a kilátás.

Feladat: úti riport

Keresztény járat

A mai magyar ember nem egy szociális lény. Nem szívesen beszélget vadidegenekkel, ami érthető. Amikor tömegközlekedésre kerül a sor, általában reggel még, hazafelé este már túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy figyeljünk a környezetünkre.

Én sem szívesen beszélgetek másokkal. Zene szól a fülemben, könyvet fogok a kezemben és igyekszem kizárni a külvilágot a tudatomból. Esetekben ez azonban problémás. Kora este volt, és annyira kimerültem az öt előadástól és a vonatozástól, hogy könyv nélkül is sikerült elzárkóznom a környezettől. Kicsit, bevallom, el is bóbiskoltam a buszon, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Kinyitom a szemem és már nyúlok is a bérletemért, de meglepetésemre nem egy ellenőr az, hanem a mellettem ülő, ápolatlan, rongyosan öltözködő nő. Kivettem a zenét a fülemből, mire azonnal rákezdett.

- Hiszel Istenben? – annyira váratlanul ért a kérdés, hogy őszinte igent böktem ki. Láttam, nem volt elégedett a válaszommal, és tovább kérdezgetett. – Mit jelent Isten számodra a mindennapokban? Milyen gyakran imádkozol? Jársz templomba? Rendszeresen olvasod a Bibliát?

A második kérdésre még készségesen kifejtettem az állásponton abban a reménységben, hogy a hittérítő békén hagy, de nem. Mikor utolsó kérdésére már mérgesen vágtam rá, hogy nem, nem szoktam olvasgatni a Bibliát, végre megtalálta a fogást, amit keresett.

- Meddig mész ezzel a busszal? Ráérsz? – mivel a dupla ülés belső részén ültem, menekülni se tudtam. Ő pedig előhúzta végtelenségig telefirkált és aláhúzkodott zsebbibliáját, és olvasni kezdett. Az Újszövetségből olvasott föl egy történetet, majd egy átszellemült sóhaj keretében csukta be. – Megértetted a történetet? A gazdag fiú betartotta a tíz parancsolatot, mégse juthatott a Mennybe.

Türelmetlenül néztem rá. – Célzás? – kérdeztem, és kezdett nagyon elegem lenni ebből a beszélgetésről. Lassan mért végig, szemében ki nem mondott vádak és sértések, a végén pedig bólintott. – Mire? – kérdeztem újra, mire vállat vont.

- Erre neked kell rájönnöd. Tudod, én is voltam régen csinos. Miniszoknya, smink, hajfestés, minden, amit akarsz. Sok bűnt követtem el, mire ráleltem az igazságra. – ezután átnyújtotta a névjegykártyáját, és közölte, ha beszélgetni szeretnék, ezen a telefonszámon megtalálom. Ezután leszállt a buszról.

Még pár óráig nem tudott hagyni az, amit mondott. Kihívóan öltözködöm? Nem. Drága ruhákat hordok? Nem. Túl csinos vagyok? Kizárt. Végül a közelben lakó régi ismerőseimet kérdeztem ki. Kiderült, hogy a hittérítő hölgy rendszeresen kikérdezi az utasokat. A mondóka szinte mindig ugyanaz, és igazából –valószínűleg- semmi konkrétumra nem gondol, csak elbizonytalanítani szeretné az egyszeri utazókat, hogy azok őhozzá forduljanak segítségért.

Sajnálom, most ez nem sikerült.

Frederik Pohl: Átjáró

Tömören és szárazon bemutatva Frederik Pohl könyve nem más, mint egy idejét múlt, tudományos-fantasztikus regény. De mivel az élet sem fekete vagy fehér, így egy szórakoztató irodalmi művet sem lehet ilyen egyszerűen bemutatni.

A könyv elsősorban azért idejét múlt, mert a mai tudományos felfedezések sebességét követve nagyon régi elméletekre alapszik a mű. Pohl 1977ben írta a könyvét, amely az akkori eszközök továbbgondolásával teremtett egy dinamikus és izgalmas jövőképet. Izgalmas, mert rengeteg olyan ötletet vetett föl, amelyek a mai napig jó szolgálatot tennének a földieknek, viszont közben unalmas is, hisz a saját idejéhez igazoló technológiákban gondolkodott.

Időben nincs konkrétan meghatározva, mikor is játszódik a történet. Csak sejteni lehet, hogy valahol a XXI. század vége felé. A világ ekkorra már szinte teljesen elpusztul, az emberiség több tízmilliárd fővel túllakta a bolygóját. A nyomor és éhség állandó, a természet és az állatvilág szinte teljesen elpusztult. Az élelmiszert a földből magából, hegyek kőzeteiből termelik ki. A mai értelembe vett Föld, a maga zöld réteivel, tiszta levegőjével már csak mesterségesen létezhet. Felszínes említést kapunk csak egy bizonyos new yorki buráról, amely alatt csak a legtehetősebb emberek élhetnek.

A főszereplőnk, Robinette Broadhead a fent említett élelmiszertermelők egyikében dolgozik a történet kezdetekor. Ez Észak-Amerika egyik hegységében található, és hivatalos nevén „tápanyagbánya”. A történet bemutatásában nehéz hitelesnek maradni, ugyanis az két szálon fut. Az egyikben a könyv valódi történetét élhetjük át jelen időben. Ekkor Robinette fiatal, nincstelen, kalandvágyó felnőtt, miközben a másik szálon egy multimilliomos lelki roncs, aki a new yorki búra alatt él, és virtuális pszichológusának meséli el történetét.

Ez elsőre bonyolultnak tűnik, de a két szál valójában érdekesebbé teszi a történetet. Bár egy személy mesél végig, mégis több szögből sikerül látnunk az eseményeket. A pszichológus program rendszeres közbeszólásaival korrigálja esetleges ismeretbeli hiányosságainkat is, miközben tovább színesíti a történetet. Az események nagy része az űrben játszódik, az Átjáró nevű aszteroidán. Sok elméleti fizikai tétel jelenik meg, mint kész tény, ezzel Pohl állásfoglalását ismerhetjük meg leginkább. Érdekesség, hogy annak ellenére, milyen sokat fejlődött a világ, a könyv még így, 2010-ben is reális jövőképet mutat. Az Átjáró egy olyan aszteroida, amely több ezer éve a „hícsík” által egy űrhajóbázissá lett átalakítva. Ezen a ponton hozzáteszem, a könyv világában az emberiség már nem csak a Földön, de a Holdon és a Vénuszon is él. Már 1977ben is tudták, hogy a Vénusz felszíne lakhatatlan, de Pohl megoldotta: a földiek lakhatóvá tették a Vénusz belsejében talált hícsí járatokat, és itt találták az első űrhajót, amely segítségével az Átjáróra találtak.

Az Átjáró, annak hajói és a hajók által elérhetővé vált bolygók felfedezésével Pohl nagyon merész volt. Rengeteg elméleti tételről nyilatkozott a könyvében, mint létező vagy épp nem létező dologról. A csillagászatban járatos olvasók számára ezért különösen érdekes lehet a könyv: ebben nyíltan beszélnek a szupernóvákról, a bolygók különböző fajtáiról és feketelyukakról, nem mint távoli ködös elméletekről, de mint kézzel fogható valóságról. A hétköznapi embernek sem kell aggódnia, ha nem ismerné ezeknek az elméletét, az író keretes részekbe szedve ismertette a fizika alaptételeit mindenki által érthető nyelven.

A történet viszont nem csak az elméleti fizika Pohl szerinti megvalósításáról szól. Van benne minden, ami egy hagyományos, huszadik századi regénybe kell: szerelem, drog, rokkantak, kisebbségek, misztikus és pénz. Rengeteg pénz. Hiszen mi másért vállalkozna bárki is arra, hogy több ezer éves űrhajókba ülnek, teljesen önszántukból? A különböző felfedezésekért az Átjáró Tröszt, mely több földi ország közös „vállalkozása”, rengeteg pénzt fizet ki. A történet csattanójának kifejtése nélkül mondom csak el: főhősünk is az egyik felfedező útján tesz szert hatalmas vagyonára.

Ha az olvasót magával ragadná a történet, nem marad folytatás nélkül. A könyv egy hatrészes sorozat első kötete. Az első mű, az Átjáró 1978ban Nebula, Hugo, Campbell és Locus SF díjat is nyert, a másodikat is jelölték ugyanerre a négy díjra.

Frederik Pohl 1919ben született és élete eddigi 91 évében összesen 57 regényt, 23 novellás kötetet és 5 nem fiktív könyvet írt összesen. Nem túlzás állítanom, hogy egy nagyon „termékeny” íróról van szó, aki méltán nyerhette el közel egy tucat különböző díját. Bár már nagyon öreg, a mai napig rendszeresen ír.

Harry Potter és a tömeg

Csörgött a telefon, a barátnőm hív. Kapott két jegyet a Harry Potter hetedik részének premierjére, és rám gondolt, mint partnerre. Természetesen igent mondtam, és mire észrevettem, máris szerda este volt, és indulnunk kellett.

Hivatalosan November 25.-én, éjfél után öt perccel kezdődött a vetítés, így körülbelül háromnegyed tizenkettőre értünk a Westendbe, a premier helyszínére. Rengetegen voltak, több mint elegen. Nem számítottam ekkora tömegre, és külön meglepetésként ért a tény, hogy nem csak egy, de az összes teremben ezt a filmet játszották. Mindegyikben. És mindenhol egyszerre kezdődött és végződött a film. Eltökélt szándékunk volt, hogy veszünk némi pattogatott kukoricát és üdítőt, csak hogy rendes fogyasztók legyünk, ha egyszer ingyen mozizunk, de a büfénél is annyi ember volt, hogy azonnal elriadtunk. Gondoltuk, inkább beülünk már most, legalább nem maradunk le a reklámokról.

A terem már ekkor se volt üres, és a körülöttünk lévő rágcsálnivaló és üdítő illatok garmadájában már az első perctől éreztük, hiba volt nem a büfésort választani. Húsz percig ültünk és hallgattuk a nyugtatónak szánt, kifejezetten idegesítő háttérzenét, miközben néztük, ahogy szállingóznak be az emberek. Beült mögénk két fiú, akik kényelmesen elhelyezkedve rugdosni kezdték a székünket. Mellesleg sosem értettem a székrugdosás elvét. Nagyon sok hely van ott az ember lábának, tulajdonképpen csak akkor tud belerúgni az előtte lévő székébe, ha kifejezetten rákészül. Leült mellénk két lány. Én magam se vagyok az a vékonyfajta, de elférek a székemben. A mellettem ülő hölgy ellenben talán testalkata miatt, talán nagyméretű táskája, talán még nagyobb kabátja miatt, amit mind természetesen a székbe kellett zsúfolnia, minden esetre félig átdőlt az én székemre, amitől viszont nekem kellett a barátnőmre ráhajolnom, hogy elférjek.

Éjfél múlt tíz perccel, és még nem kezdődött el a film. Szerda éjjel lévén kezdtünk idegeskedni, másnap mindkettőnknek jelenése volt az egyetemen. Fél egykor már kifejezetten idegesek voltunk, és még mindig semmi. Ekkor jöttem rá: nyilván mindenkit megvárnak a kezdéssel. Mi is beállhattunk volna a sorba, de most már mindegy. Negyven perccel éjfél után végre elkezdték a reklámok vetítését, és valamivel háromnegyed egy után „máris” elkezdődött a vetítés. Eddig volt időm rászólni a mögöttem lévő fiúkra, a lányok ráértek kiolvasni fejenként két divatmagazint, már barátnőmmel mi is pontosan tisztában voltunk vele, mely táskák lesznek a télen divatosak, és hogy a barna hajú hölgy bizony rosszul járt: a hatvanezer forintos táska helyett a nyolcvanezer forintos koktélruhát kellett volna megvennie. Szegény.

A film nagyon jó volt. Remekül visszaadta a könyvet, szinte a legutolsó feleslegesnek hitt kis mellékszereplőt is megjelenítették, hisz kikötötték: ez a feldolgozás pontosan követni fogja a regényt. A poénok nagyot csattantak, a közönség jóízűen nevetett: a mellettem ülő leányzó rázkódott, vele rázkódott a székem és kicsit én is. A mögöttem ülő fiúk vidáman kacagva rúgtak a székembe, mikor felbukkant az egyik szereplő, ki meglehetően hasonlított társadalmunk legnagyobb lélekszámú kisebbségére és így a két fiúra is. Nyilván magukra ismertek, és erre a gondolatmenetre már én is jobb kedvre derültem. Az egyetlen problémám az a film hossza. Ha nem lett volna eleve majd’ egy órás csúszás, sokkal emészthetőbb lett volna, de a két és fél óra így szinte a végtelenségbe nyúlt el, a végére már alig tudtam figyelni.

Kifelé menet értettük csak meg, mennyire sokan jöttek el erre a premierre. A bevásárlóközpont a mozin kívül már teljesen le volt zárva. Elhaladtunk a büfé mellett, és le a mozgólépcsőn. Megtettünk egy félkört az épületben, és újra le a lépcsőn, aztán nyíl egyenesen a kijárathoz. Mikor csak elindultunk és lenéztünk, már akkor szinte végtelen hosszan haladtak az emberek egy vékony sorban, és mire leértünk és visszanéztünk, még mindig csak jöttek-jöttek az emberek. Félreálltunk a sorból, és néhány percig bámultunk a mozi irányába, hátha meglátjuk a sor végét, de a biztonsági őrök udvarias felszólítására felhagytunk ezzel, és távoztunk.

Már hazafelé sétáltunk, mikor beszélgettünk. Barátnőm teljesen lázba jött, vidáman emlékezett vissza a kedvenc jeleneteire, én pedig mosolyogva hallgattam. Hallgattam, mert bár az adaptáció jó volt, engem mégsem ragadott magával a „Hápé-láz”. Kiskorom kedvenc könyvsorozata mindig el tudott varázsolni, de csak most, hazafelé rémlett föl, mekkora csalódás volt nekem a befejező rész, így a film sem ragadott igazán magával.

Összefoglalva tehát érdekes volt életem első éjszakai premierje, de azt hiszem, amennyire exkluzívnak tűnt így elsőre, pont annyira volt kedvetlenítő.

Való Világ vagy Milliós játszma?

A közelmúltban debütált a két legnagyobb kereskedelmi csatornán mindkét műsor. A Való Világ a régi csomagolást hozta vissza: Nincsenek nagy újítások, minden héten pörög a beszavazás, és a kedves tévénéző izgulhat kedvencéért, vajon épp kivel fog összeveszni? A 40 milliós játszma ezzel szemben egy brit eredetű vetélkedő, lényegében a régebbi kvízműsorok fordítottja: eddig a kérdésekkel gyűjtögettük a pénzt, most előre megkapjuk, hogy aztán szépen körről körre elherdáljuk azt. De mi az egyszeri néző hozzáállása a főműsoridő kínálatához?

A hétfői (november 29.) statisztikák kifejezetten „mókásra” sikeredtek. A Való Világ egy befutott műsor, aki bármelyik korábbi évadát látta már, pontosan ismeri az ütemtervét. A 40 milliós játszma ezzel szemben valami egészen új. Nem meglepő tehát, hogy a kvízműsor (a korábbi szokásokkal ellentétben) jócskán nézettebb volt, mint a valóságshow. A hivatalos kritikusok nem is ezen lepődtek meg igazán, hanem azon, hogy a kvízműsor a teljes adásidőben népszerű maradt: Még a reklámblokkok alatt is több nézője akadt, mint a konkurens csatornának. A vélemények megoszlanak róla. Van, aki szerint érdekes, és kifejezetten vicces, ahogy a versenyzők a rendelkezésre álló egy percük utolsó pillanatban még kétségbeesett, bizonytalan pillantásokat vetnek a válaszlehetőségekre és úgy dobálják szét a több millió forint értékű kézpénzt. A műsor jelenlegi sikeréhez az is hozzájárul, amit mellesleg a portálok nem igazán említettek meg, hogy a real-time műsor interaktív. Az interneten együtt játszhatunk a játékosokkal, ugyanazokra a kérdésekre, ugyanannyi idő alatt kell válaszolnunk. A televízióban pedig időről időre, a pillanatnyi szünetekben meg is jelennek az internetes játékosokról készített különböző statisztikák, például „27 billió forintot vesztettek összesen az on-line versenyzők.”

Az interneten is kialakult a két műsor kapcsán egy fajta vita. Leginkább két tábor alakult ki az egyik kritikai jellegű blogon, amely egyébként írásom gondolatindítója is volt. Az egyik tábor azt hangoztatta: természetes, hogy egy új szerkezetű kvízműsor érdekesebb, mint a már évekkel ezelőtt is unalmassá vált valóságshow, és bár a milliós játszma még kissé döcögős, biztos benne, hogy nagy sikerű műsor elé nézünk. A laikusok talán most azt gondolnák, hogy a másik tábor a Való Világ mellett állt ki, de nem így történt. Ezek a felhasználók ugyanis nem csak a kvízműsort nézőket, de a kvízműsort magát, a két kereskedelmi csatornát, a valóságshowt és az ezt kedvelő nézőket is megtámadta. Véleményük szerint „nem csak két csatorna van”, „sokkal értelmesebben is eltölthetné az ember az idejét”, illetve magasztalták a kultúra, az ismeretterjesztő csatornák, a könyvek és a klasszikus zene fontosságát.

Azt kell, hogy mondjam: öröm látni, hogy Magyarországon csak ilyen emberek élnek: Akik ismereteiket kvízműsorok nézésével kívánják tesztelni, bővíteni és frissíteni, a másik oldalon pedig a kultúra és intelligencia már olyan magaslatokba röppen, ahol számukra csupán a komoly irodalom, a tudomány és a klasszikus zene nyújthat megnyugvást. De ha ők ennyire undorodnak a kereskedelmi csatorna szennyétől, honnan ismerhetik egyáltalán? A válasz persze adott: „véletlenül kapcsoltam oda”, „a szomszéd, a fiam, a kulturálatlan kollégám, a buszon mellettem ülő mesélte”. A legszebb kifogás mégis talán az volt, „épp újságot olvastam, mikor felkaptam a fejem.” Miért olvasott újságot kora este, a televízió előtt ülve? Vagy ez csupán az én fejemben összeférhetetlen? Mindenesetre úgy látszik, a kereskedelmi csatornák, ahogy tíz, öt, egy évvel ezelőtt is volt ez: halálra vannak ítélve. Elvégre senki nem néz valóságshowt, a Győzikétől a falnak futnak, a zenei csatornákon csak zaj és nyávogás megy, sehol sincs érték, kivéve a 10millió egyéniség magánrezidenciáján, ahol véletlenül se találnánk Metropol újságot, a böngészőjükben nem lenne ott az index.hu, és különben is csak a kandalló előtt ülnek mély családi szeretetben és örömben.

A világon minden a legnagyobb rendben.


Az idézett cikk megtekinthető itt.

úgy érzem, menten megfulladok.

Feladat: riport

Élet a szakadékban

Megszólal a dallam, és sietve előveszem a telefonom. SMSt kaptam. Elolvasom a tartalmát, és elsőre fel sem fogom, miről van szó. Kirohanok a teremből, ahol eddig voltam, és már remeg a kezem, amikor felhívom a megadott számot. „Igaz a hír?!” – üvöltöm szinte a telefonba, és egy sírástól rekedt hang válaszol: „Igen. Timi szombat délután meghalt.” – még mond valamit, de a fülem már tompa. Ott helyben esem össze, és kezdek zokogni. A barátnőm, akit hét éve ismertem, szombat délután valóban meghalt.

Timi késői születésű lány volt, édesanyja 40 éves is elmúlt már, mikor megszülte őt. Ez egész, rövidke kis életét megbélyegezte: testében számtalan idegcsomó volt található, és több betegség is vissza-visszatért hozzá. 2007 nyarán panaszkodott nekem először, hogy szűnni nem akaró fájdalmai vannak a mellkhasa jobb részén, és semmilyen gyógyszer sem használ. Természetesen azonnal orvoshoz fordultak édesanyjával. A vizsgálatok mindenre negatívot jeleztek: jó- vagy rosszindulatú daganatok, tüdőbaj, mellcsomó. Semmi. Végül novemberben azt állapították meg, hogy valószínűleg egy a gerince mentén található idegcsomójával lehet a probléma, és csak a műtét jöhet szóba. Timi is, édesanyja is beleegyeztek, és egy februári időpontban meg tudtak egyezni Magyarország egyik legkiemelkedőbb orvosával. Addig is nagyobb adag gyógyszereket kapott, de így is rendszeres orvosi segítségre szorult, mivel a gyógyszerek szedése ellenére is megmaradtak a fájdalmai, olykor már elviselhetetlen mértékben. „Borzasztó volt az egész az elejétől fogva” – mesélte nekem az édesanyja, mikor Timi halálhíre után meglátogattam őt. „De, tudod, ő mindig élni akart. Az első pillanattól a leges legutolsóig küzdött az életéért.”

2009. február 17.-én műtötték meg. Egy nappal előtte kellett a korházba befeküdnie, és összesen egy hetet töltött benn. Alig voltak pozitív élményei. „Az első nap levettek tőlem egy csomó vért” – emlékezett vissza, mikor meglátogattam – „Azt hittem, ha már engem műtenek meg, békén hagynak pihenni, de nem. A kezembe nyomták az összes ampullát, és a fél napom azzal ment el, hogy a korház épületei között mászkáltam, a nővérek helyett intézve az adminisztrációt, a vérem leadását, vizsgálatokra mentem, meg ilyenek. Az ebéd vacak volt, délután négy után meg enni se ehettem.” A műtét meglepő eredményeket hozott. Az eljárás során a gerinc védelme érdekében szemből kellett műteni Timit, így a bordákon és a tüdőn keresztül. A műtét során vette észre az orvos, hogy a korábban hitt idegcsomó-elmélettel szemben barátnőm fájdalmainak forrása a jobb tüdeje legalsó részén volt. Megpróbálták leszedni, és a tüdeje egy részét is el kellett távolítani. Hetekkel később derült ki, hogy szarkómás daganat volt. A világ egyik legagresszívebb áttétes rákfajtája, a tüdején. Azonnal kemoterápiára küldték.

Március huszadikán feküdt be az első kezelésre, miközben az orvosa már tanácsolta neki, szerezzen be mihamarabb egy parókát. Szüksége lesz még rá. Két héttel később kezdett el hullani a haja, és édesanyjával közösen megegyezve úgy döntöttek, inkább leborotválják az egészet. „Sokkal kényelmesebb így” – magyarázta nekem, mikor megkérdeztem, miért tette. „Nagyon csúnya látvány lett volna, ahogy folyamatosan kopaszodom, így viszont szellőzik a fejbőröm, és gond sincs vele.” Mindig igyekezett a betegsége jó oldalára koncentrálni. A tar fejjel kevesebb a gond, a kemoterápiát követő étvágytalanságtól legalább „csinosra lefogy”, és egyébként is népszerűbb így, sok a látogató és mindenki kedves vele. Április közepén következett a következő terápiás kezelés, majd négy héttel később, májusban a harmadik. Ekkoriban kezdődtek újra a fájásai, mivel mint utóbb kiderült, a daganatot nem sikerült (és nem is lehetett) teljesen eltávolítani.

Június a CT vizsgálatról lett mindkettőnknek emlékezetes. Megkért, hogy kísérjem el, és mivel már túl voltam az érettségin, ráértem, vele tartottam. Háromnegyed 12re volt időpontja, és mikor megemlítette előző nap, hogy a vizsgálatig nem ehet, szolidaritásból én is éhgyomorral mentem. Délután kettőkor már mindketten szédelegtünk az éhségtől, és még mindig nem Timi került sorra. Megkérdeztük az arra sétálgató, és látványosan unatkozó asszisztenst, miért nem halad a CT-sor, mire felháborodottan közölte, hogy neki ahhoz semmi köze, és különben sem ér rá. Majd három méterrel odébb folytatta a semmit tevést. A mozgó büfés fiú többször is tett nálunk kitérőt, annak ellenére, hogy már az első alkalommal közöltük, a CT végéig nem eszünk. Kedves volt, mondta, hogy drukkol nekünk, és a vizsgálat végére is külön félretett nekünk egy-egy nagyobb szendvicset. Délután négyre került barátnőm sorra, és bár eredetileg csak tíz percig tartana a vizsgálat, több mint fél órát volt bent. Kiderült, hogy allergiás a folyadékra, amelyet a vizsgálatkor alkalmaznak. Ellenanyagot tartalmazó vízzel itatták meg, és még egy órát várnunk kellett, mire az allergiás tünetek múlni kezdtek. Végül fél hatkor engedtek el minket, és ekkor ehettünk először.

2007 augusztusára Timi túl volt az első sugárkezelésén is. A fájdalmai viszont csillapodás helyett csak erősödtek, szinte teljesen ellehetetlenítve az életét. A szeptemberi PET CT vizsgálatai is azt az eredményt hozták, hogy az állapota drámaian romlott: a daganat a hátát, tüdeje külső, és valószínűleg belső részét is megtámadta. Újabb kemoterápia és sugár következett. „Ekkor már nagyon aggódtunk érte” – meséli Szilvia – „Kevesebbet látogathattuk, rengeteget fogyott és egyre kevesebbet tudott enni. A ráknak, tudod, rosszat tesz az édesség, így rászokott a savanyú, egyszerű ételekre, amiktől csak még jobban fogyott. Rengeteget gyengült, úgyhogy amikor meglátogathattuk, csak rövid ideig maradhattunk.” – kis szünetet tart, gondolkodik, mit mondhatna. Nem erőltetem a beszélgetést, és nem faggatom, hagyom, hogy annyit meséljen el, amennyi az eszébe jut. Elfordítja a fejét, majd lassan vissza, és újra beszélni kezd. „Netre is egyre ritkábban jött fel. Volt, hogy egy teljes hétre eltűnt, és csak telefonon tudtam meg, hogy annyira rosszul lett, hogy ülni se bírt. De nem adta fel.” – a szemében könnyek csillognak, és félre kell néznem, nehogy az érzelmei engem is magukkal ragadjanak. „Mindig reménykedett, hogy biztos most volt a legrosszabb, és holnap már könnyebb lesz. Az október volt az egyik legrosszabb. Sugárra kellett mennie, de olyan rosszul viselte, hogy két hétig benn tartották. A nővérek átnéztek rajta, ha panaszkodott, az orvos is csak legyintett. Az immunrendszere, persze, már annyira gyenge volt, hogy összeszedett egy szájpenészt is, és csak még egy másik hét elteltével, miután már hazament, kapott csak gyógyszert rá. Három hétig alig evett, alig ivott, alig aludt. Gondolj bele!” – belegondolok, és kiráz a hideg. Ez a betegség önmagában is szörnyű, de a nővérek viselkedése is csak ront rajta.

Decemberben az addig újranőtt haját újra le kellett nyírni, és addigra annyira legyengült, hogy újra korházba utalták. Kiderült, hogy a daganata már közel 20 köbmilliméter nagyságú, azonnal újra kemoterápiára küldték, és a korházban újra kialakult a szájpenésze. „A vasárnap volt a legrosszabb” – suttogta rekedten nekem. Az ágyában feküdt, félig lehunyt szemekkel, néha meg-megrezzent a teste, amikor erősödtek a fájdalmai. „A szobában elvileg egyedül lettem volna, de nem. Betoltak mellém két nőt is. Alapból nem is lett volna baj, de…” – szünetet tartott, majd folytatta, mikor lelkileg felkészült rá, hogy elmesélje az eseményeket. „Az egyik nőnek rettenetes fájdalmai voltak. Egész éjjel óbégatott és jajveszékelt. Senki nem jött be, senki nem enyhítette a fájdalmait, én pedig némán sírtam, és könyörögtem, hogy haljon végre meg. Hajnali háromkor borult csönd a korteremre. Meghalt! Tényleg meghalt. Rettenetes érzés volt egy halottal egy szobában lenni. Reggel hatkor vitték el. A másik nő teljesen meztelen volt, és mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. Ő megélte a reggelt, aztán elvitték máshova.”

Nyárig kevés dolog történt. Korházban és otthon volt felváltva, de komolyan úgy tűnt, javulni fog a helyzete. Ekkoriban nem beszélgettünk, és csak Bettitől tudtam meg nyáron, mi is a fájdalmas igazság. „Az egész jobb tüdejére ráment a rák. Jobb, ha elkezdesz lelkileg búcsúzkodni tőle.” – mondta tényszerűen a Gödör mellett, a füvön ülve. Némán kortyoltam bele az italomba, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Timivel augusztusban kezdtünk el újra beszélgetni, de néhány nappal később eltűnt az internetről. Félve küldtem neki SMSt, és tudtam meg, hogy rosszabbul lett, de várjak türelemmel, nem sokára újra géphez ül. Így köszöntött ránk a szeptember. Igyekeztem minden nap írni neki, ő pedig amikor épp olyan állapotban volt, válaszolt rájuk. Már napok óta nem beszélt velem, mikor Betti hívott föl telefonon. „Rosszabbul lett. Sokkal. A rák továbbterjedt a bordáira és a gégéjére. Állítólag már szemmel látható a daganat. Az orvos szerint egy hónapja van hátra. Meg kell látogatnunk őt! Talán most láthatjuk utoljára élve.” – és letette. Napokig nem tértem magamhoz, és mikor felfogtam a mondatok súlyát, teljesen magamba zuhantam.

Hetek teltek el így, némán. Bettivel is, Timivel is csak SMSben érintkeztem, mire Timitől jött az őszi félévben egy üzenet. „Arra gondoltam, egyik nap átjöhetnél egy kicsit, ha van kedved. Csak a többieknek ne szólj, mert ők nem látogathatnak.” A vasárnapot nála töltöttem. Szégyellem kissé, de bevallom: bevettem két szem enyhe nyugtatót, mielőtt átmentem volna. Kissé féltem a látványától, és nem akartam, hogy ezt meglássa rajtam. Feküdt, mikor érkeztem, és feküdt, mikor távoztam. Közben viszont, nagy erőfeszítések árán bár, de felült, hogy közelebb lehessen hozzám. Körülbelül három órát lehettem nála. Beszélgettünk rólam, róla, a barátainkról, az egyetemről, a filmekről, amiket a kérésére vittem át neki. Megmutatta a daganatát, ami jobb oldalt, a melle vonalában a hóna alatt nőtt ki: egy bő tenyérnyi, kidudorodó gombóc. Azt mondta, nem tud jobb oldalra fordulni, mert hihetetlenül fáj, és háton is csak úgy, ha nagyon körbepárnázza a jobb oldalát. Mire átmásoltuk a gépére a filmeket, teljesen kimerült, és megkért, hogy távozzak. Hazafelé némán sirattam őt. Kedden is meglátogathattam őt, vittem még pár filmet, ebookot. Ekkor láttam őt utoljára.

Szerdán ment be újabb kemoterápiára. Eredetileg hétfőig kellett volna benn maradnia, de kipróbáltak rajta egy új gyógyszert, és csak csütörtökön engedték ki újra. Néhány SMSt váltottunk még, de azt írta, nagyon fáradt, és pihenni szeretne. Ekkor, november 11.-én „beszéltünk” utoljára. Minden nap írtam neki valamit, mindig mást, ami épp eszembe jutott. Semmire sem reagált. November 22.-én, hétfő este kaptam az SMSt a készülékéről: „Tímea szombat délután elhunyt. Kérlek, hívd föl az édesanyját az alábbi számon.” A történet vége a riportom elején található. Felhívtam az édesanyját, és megerősítette: Timi meghalt. Másnap mentem át hozzá, hogy megtudjam a részleteket, és segíthessek a temetésben, az adminisztrációban. „Egész héten szenvedett. Nem válaszolt az üzeneteidre, mert magánál se volt igazából.” – komor arccal beszél az édesanyja. Erős nyugtatók hatása alatt áll. Azt mondta, ha nem szedi őket, azonnal hisztériás zokogás tör rá.

„Élni akart. Komolyan élni akart. Félálomban, fél kómában küzdött az életéért. Már semmilyen gyógyszer nem segített rajta. Álmában is csapkodott maga körül, nyöszörgött folyamatosan. Ekkor már három hete nem evett semmit, és már legalább egy hete nem ivott, de hisz láttad őt, tudod, milyen rossz állapotban volt.” – bólintok, és csöndben nézek körül Timi szobájában. Előttem a laptopja, balra tőlem az asztali számítógépe, szemben az édesanyja, mögötte a könyvespolc, a falakon a neki, róla készült különböző rajzok. A kanapén hatalmas ruhakupac. Egy ruhakupac, amelynek bár még Timi illatuk van, ő maga sosem fogja már hordani őket. „Az utolsó másfél-két óra volt a legrosszabb. Az arca a végtelenségig eltorzult a sírástól, a küzdelemtől. Minden levegővételnél sikoltott, folyamatosan vergődött, és rángatózott, de igazából már mozogni se tudott, annyira kifáradt. Az utolsó pillanatban viszont minden megváltozott” – szünetet tart, és újra ráfókuszálok. Bár előttem a toll és a jegyzetfüzet, nem írok semmit. Tudom, ezekre a mondatokra életem végéig szó szerint emlékezni fogok. „Az arca teljesen kisimult. Oldalra nézett. Tudod, az asztalon mindig égett egy kis mécses. Annak a lángjára nézett, értelmes szemekkel. Egy hete először, és életében utoljára tiszta tekintettel nézett a tűzre, aztán elfordította a fejét, és végignézett az egész szobán. Mire a feje a másik oldalára ért, már halott volt” – és bár ő még mindig faarccal, komoran néz, én már újra sírok.

Megvárja, amíg kisírom magam, és megbeszélünk mindent: mik a teendők, kiket értesítsünk, és kit-hogyan. Aztán megkér, hogy távozzak, mert a nyugtatók nagyon elálmosították. Az előszobába megyek, és felöltözöm. Még egyszer nyomatékosan kijelentem: bármiben számíthat rám a jövőben. Megköszöni, és kienged, aztán azonnal be is zárkózik. Még egyszer az ajtó felé fordulok, és csak halkan suttogom:

Nyugodj Békében.


*A neveket a gyászolók és az elhunyt védelmében megváltoztattam. A pontatlanságokért elnézést kérek.

Feladat: World Press 2010

Az izraeli bombázás

A laikusok azt mondják, a világon mindenbe bele lehet magyarázni a szimbólumokat. Tényleg csak az agyunk gerjesztette kényszeres folyamat az, hogy mindenben a másodlagos mondandót kutatjuk, vagy tényleg van ennek bármilyen alapja?
A kérdésre természetesen nem tudom a választ. Én szeretem keresni a szimbólumokat. Ez a szimbolizmus jutott eszembe akkor is, amikor a World Press kiállításon jártam. Az ókor embere Isten csapásának nevezte azt, amire mi azt mondjuk, bombázás. A Bibliában a tíz csapás egyike volt, mikor tűz hullott az égből, felégetve mindent és mindenkit. Száz évvel ezelőtt is még talán isteni jelnek tekintették volna ezt. A huszadik és huszonegyedik század szülöttei viszont már nem ilyen naivak. Mi már ismerjük a repülőgépeket, a robbanóanyagokat és a kettő kombinációját is. Ez a fotó viszont, melyről most írok, egészen meglepett. Az ember nem feltétlenül gondol bele abba, hogy egy bombázás testközelből valóban úgy néz ki, mintha Isten dobálná ránk a tűzgolyóit.
Persze jelen esetben szó sincs isteni csapásról, a fotó sem az ókori Egyiptomban készült. A helyszín Palesztina, az idő 2010 januárja. Szörnyű egy kép, szörnyű egy esemény. Mégis ez fogott meg a leginkább, pontosan az Élet rendezte összeállítás miatt. Fejvesztve menekülő embereket látunk. Rémült arcokat, némelyik fölfelé néz, némelyik csak a biztonságos menedéket kémleli. Ha elvonatkoztatunk a tényektől, és csak a képet nézzük, akár még valóban isteni közbeavatkozást is lehet látni benne, hisz a menekülő emberek közt vannak orvosok és ápoltak is. Az ókori ember nyilván azt mondta volna, Isten lesújtott az eretnek emberekre.
A kép nem önálló kiállítási darab volt, hanem egy fotósorozat része. A többi kép között is van említésre méltó. Az egyik egy légi felvétel ugyanezekről a lefelé száguldó bombákról a naplemente fényében. Hátborzongató a gondolat, hogy egy ilyen eseményt is meg lehet örökíteni ilyen szép módon, hisz a tény az tény: a naplementében süvítő rakéta felvétele káprázatos.
Visszatérve a mondandóm tárgyához, a tűzesőként hulló bombák felvétele nyerte el leginkább a tetszésemet. Nincsenek rajta vérző, kétségbeesett emberek. Bár ennek a fotónak is az az üzenete: „Nézd, milyen szörnyű hely a világ!”, mégis inkább azt sugallja nekem: hiába szörnyű a világ, a maga módján ez is lehet szép.

Feladat: A rohanó világról

Egy tébolyodott képzet

- Létezik. Léteznie kell! – suttogta az Őrült az orra alá. Fölkelt az ágyából, és letérdelt a mellé. A matraca alá nyúlt, és kivett egy árva dobozt. Kinyitotta, zsebre vágta tartalmát, a dobozt az ágyára hajította. Fölpattant, és kiviharzott a lakásából. Vissza se nézett. Az ágy bevetetlen, a szoba maga ezen kívül tökéletesen üres. Az ajtó tárva-nyitva. „Jó lesz ez valaki másnak. Egyszer, talán…” – gondolta még magában.
Szinte futólépésben tette meg az utat a legközelebbi aluljáróig. Belépett a metró területére, és gyors léptekkel maga mögött hagyta az ellenőröket, igazolványt sem mutatva. Azok nem néztek az Őrültre. Azok nem néztek már semmire. A mozgólépcsőn fürge patkányként szedte a lábait, az embereket kerülgetve. A peron egyik oldalt tele, a másik fele teljesen üres. Körbe nézett. Elbizonytalanodott is talán egy pillanatra, de aztán megrázta a fejét. Innen már nincs visszaút. Megmarkolta jobb kézzel zsebe tartalmát, és néhány lépéssel ott termett az egyik szerencsétlen utazni vágyó mellett. Egy fiatal lány volt az, fülében fülhallgató, észre se vette eddig a pillanatig az Őrültet. Az viszont most már nem habozott. Hidegvérrel nyúlt a lány után, bal kezét a lány nyaka köré fonta, jobbjával kirántottam zsebéből, amit otthonról hozott: egy kézi pisztolyt. A lány fejéhez nyomta, és fennhangon szólalt meg, miközben az ácsorgó tömeghez fordult.
- Meg fogom ölni! – a lány rémülten sikoltozni kezdett, így az Őrült még hangosabban megismételte a három szót, és erősebben nyomta a lány halántékának a pisztolyt. Amaz elnémult, szemében könnyek csillogtak. Az Őrült pedig folyamatosan rángatta magával, ahogy körbe forgott, hogy láthassa az emberek reakcióját.
Semmi. Senki nem reagált semmit. Néhányan odafordultak, hosszan megbámulták a fegyvert is, a síró lányt is, mintha csak egy kirakat részét alkotnák, majd elfordultak, odébb sétáltak. Az Őrült egy hosszú pillanatig levegőt se kapott, majd határozottan előre nyomult a peron szélére.
- Komolyan meg fogom ölni! – a hangja egy pillanatra megremegett - A metró alá lövöm, mint egy kutyát! – jelentette be a tervét, és újra hátrafordult. Semmi. A távolból robogás hallatszott, aztán a fények is megjelentek: közeledett a metró. A lány rémülten újra sikoltozni kezdett, és vergődött. Menteni próbálta az életét. Az Őrült még közelebb lépett, szinte már mindketten beleestek az aknába, de az utolsó pillanatban visszalépett, visszahúzva a lányt is. A legközelebb álló embertől hallani lehetett: „Tudtam, hogy csak színészek”. Tekintete ködössé és távolivá vált, miközben felszállt a szerelvényre. Az utasok, így a nézők is kicserélődtek. Az Őrült megfordult, és észrevette, hogy a mozgólépcső aljában néhány biztonsági őr ácsorgott, bizonytalanul. Az Őrült feléjük fordította a fegyvert, és hangjában némi hisztériával üvöltötte: „Takarodjatok!” – azok nem kérdőjelezték meg a parancsot. A jelek szerint minden rendben, a rendőrséget is kihívták már valószínűleg. Ők maguk pedig nem akarnak meghalni, így visszamentek őrhelyükre, hogy ugyanúgy bámuljanak a semmibe, úgy téve, mintha valódi feladattal rendelkeznének.
Az Őrült megvárta, míg eltűntek a látóteréből, és újra az emberek felé fordult, a fegyvert a lányra fordította. A lány halk, könyörgő hangon szólalt meg:
- Könyörgöm.. segítsenek! Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni… - az utolsó szava már csak suttogás, és újra sírni kezdett. Az Őrült folytatta helyette.
- Mi bajotok van?! Mi bajotok van nektek?! Mozduljatok már meg! Léteznie kell még az emberségnek! Léteznie kell!
Az a kevés ember, aki figyelte őket, is elfordult mostanra. Unalmas darab, ráadásul valóságalapja sincs. Újra felzúgott a távolból a hang. Az Őrült kezében megremegett a fegyver. Amikor meglátta a fényeket, újra a peronra sétált. Végtelen másodpercek teltek el, és a lány biztosra vette, ez a hely lesz a végzete. Az utolsó pillanatban az Őrült ellökte őt, ledobta mellé a fegyvert, ő maga pedig egy hosszú, megkeseredett hangú üvöltés kíséretében levetette magát a közeledő szerelvény alá. A vészfékek hangos csikorgására már felfigyeltek az emberek. Majdnem fél percig csöndben nézték, a helyet, ahol eddig az Őrült ácsorgott. Végül egy középkorú nő szólalt meg:
- Na, most várhatok a pótlóra.

Feladat: Önkifejezés

Szakadék egy nemzetben

Egy év leforgása alatt két temetésen is meg kellett, hogy forduljak. Az egyiket Budapesten, míg a másikat Zalaegerszegtől néhány kilométerre tartották. Két temetés, egy országon belül. Az ember azt hinné, ugyanolyan volt mindkettő. Pedig ez mekkora tévedés.

Kettő éve hunyt el nagyapám. Külföldön voltam, amikor a szörnyű tragédia bekövetkezett, és csak a temetésre és az azt követő napra tudtam hazautazni. Interneten tájékoztatott a családom. Koporsós temetés? Nem, arra nincs pénz, helyette urnás temetés lesz. Megpróbáltam hangot emelni ez ellen, de a többiek hideg érvekkel győztek. Ha nincs pénz, hát nincs pénz. Ismertem a nagyapámat, tudtam, mennyi ismerőse volt, arra számítottam, sokan lesznek a temetésen. Eljött a „nagy” nap, és döbbenetemre megalázóan kevesen voltak. A szomszédságból kettő család képviseltette magát egy-egy koszorúval, de a szertartásra nem maradtak. A zalai rokonok eljöttek bár, de az ő viselkedésük sokkolt a legjobban.

Tény, hogy nagyon meleg nyári nap volt. Tény, hogy a fekete kosztümben rólam is szakadt a víz. Ez mind elismerendő, de tény az is, hogy egy hagyományos temetésnek igenis vannak formai követelményei. Drága keresztanyám fehér alapon rózsaszín virágos blúzban és világoskék farmernadrágban jött el. Keresztapám, bár sötét színű ruhában volt, az akkor is egyszerű póló-farmerkombináció volt. Ugyanez volt elmondható nagyapám öccséről is. A nővére elhozta az unokáját, a fiú körülbelül öt-hat éves lehetett. Látszott rajta, hogy ez volt élete első temetése. Türelmetlen volt, nem értette, mi történik körülötte, hogy miért szomorúak az emberek. Csak nézte a jelenetet, néha megkérdezte a nagymamáját, mikor mennek már fagyizni. Lehangoló volt. Úgy érzem, a nagyapám ennél sokkal több tiszteletet érdemelt volna a temetésén. És persze egy koporsót is.

A halotti torra az emberek többsége nem jött el. Aki mégis, az sem maradt sokáig. A gyász végül is valóban a közvetlen családban kell, hogy éljen, mégis nyomasztó volt a gondolat, hogy mennyire magunkra maradtunk. Nem értettem, hova lett a szeretet és az együttérzés az emberekből. Ha ők is sírnak, ha nekik is fáj, hiányzik, miért nem maradnak, hogy kibeszéljék magukból ezt?

Egy évvel később hunyt el nagyapám öccse. Őt abban a faluban temették el, ahol született. A temetésre invitálás alkalmával újra eszembe jutott a tisztelt zalai rokonság előző évi viselkedése, és édesanyámmal együtt mindketten rossz szájízzel készülődtünk az utazásra. De megadtuk a módját, most is tisztességesen kiöltöztünk. A fejemben az járt folyamatosan, ez egy kis falu, nyilván nem lesznek többen, mint nagyapám temetésén. Elképesztő, mekkorát tévedtem. Mikor a keresztszüleim házába értünk, beszélgettünk a temetésről. Koporsós lesz, és, mint kiderült, olcsóbb így is, mint nagyapám urnás temetése. Ez a „vidék”, itt semmi sem olyan, mint a fővárosban. Ez sem.

Kisétáltunk a temetőbe még a szertartás előtt. Nyitott koporsó, benne fekszik az, akit utoljára a bátyja temetésén láttam zokogni. Most nem sír, csak fekszik, békésen. Bár sosem ismertem igazán, mégis megrendítőbb, mint amikor az urnát temettük el. Ember közelibb volt így látni őt. Mire elkezdődött a szertartás, csak akkor néztem körül, hogy mennyien jöttek el. Nem kaptam levegőt. Rengetegen voltak, körülbelül száz ember. Mind tisztességesen feketében, mind kezében külön kis koszorú, egy csokor virág, emlékszalag. Nem családonként, nem közösségenként. Fejenként. Nem illemből, hanem tiszteletből. Az utolsó út végén újabb döbbenet ért. Amíg mi egy négy férőhelyes urnasírt épp, hogy ki tudtunk fizetni, a zalai rokonságnál természetes számba ment a duplakoporsós sírhely, ahova elhunyt felesége mellé helyezték nagyapám testvérét.

Nagyapám temetésénél, emlékszem, az urnasír is tele volt. Persze, hisz az a sír néhány szál virágnál már „tele” van. De ez itt is más volt. A dupla sír megtelt a virágokkal. És a mellette lévő hely is. A mellette lévő sírok is. Annyian jöttek el, annyian hoztak virágot, hogy egyszerűen nem lehetett egyetlen sírra tenni az összeset. Az utolsókat már a szomszédos sírokra kellett tenni, hogy azért mégis valahogy a közelében legyenek.

Tudom, hogy ez egy nem mindennapi téma, és kellemetlenül érinthet másokat, amiért ilyen nyersen összehasonlítok két halálesetet, két temetést, két olyan szituációt, amire az ember nem szívesen gondol. Mégis úgy érzem, érdemes elgondolkodni, mekkora szakadék is van egy nemzetben. Néhány kilométer különbség, és a tisztelet az elhunyt iránt hatványozottan nő, a hagyományos szokásokat szívesebben tartják be, és még a kereskedők sem törekednek arra, hogy kifosszák a gyászolókat mindenükből. Csak remélni tudom, hogy egyszer visszaállnak a régi hagyományok a „nagy fővárosban” is. Persze mondhatjuk, hogy de ez egy modern, rohanó világ, ahol nincs idő se pénz a gyászra. A kérdés viszont az, hogy az emberségünket és a civilizáltságunkat miért kell elveszteni ebben a fene gyors világban?

Feladat: publicisztikai jellegű elmélkedés

Újabb kísérleti jellegű poszt, ilyenkor a beadott házit rakom ide is ki.

Reng a Föld

Filozófia órán azt tanultam, hogy az emberi döntések csak a politikai helyzetet befolyásolják. A természeti csapásokra nincsenek hatással, azok nem előzhetőek meg ilyen döntésekkel, mert az ember nem mondhatja meg a Földnek, megnyílhat-e vagy sem. Noha ez igaz is, e rövid összefoglalóban be szeretném mutatni, mennyi minden múlik a megfelelő emberi döntéseken. Azt nem akadályozhatjuk meg, hogy a Föld rengjen, de azt igen, hogy ez ezrek életét követelje.

Bár még messze vagyunk az idei év végétől, mégis már két súlyos katasztrófán is túl vagyunk. Az egyik Haiti szigetén történt, itt a Richter skála szerinti 7,0 erősségű földrengés volt, míg a másik eset új-zélandi, itt a fenti skála szerinti 7,4es erősségű volt a földmozgás. Bár két körülbelül hasonló erősségű rengésről van szó, az adatok mégis sokkolóan hatnak. A haitibeli katasztrófának hivatalosan körülbelül 220 000 halottja és 310 000 sebesültje volt. Több mint másfél millió ember vesztette el mindenét és az anyagi károk pedig megközelítőleg 7,9 milliárd dollárt tettek ki. Az új-zélandi katasztrófának ezzel ellenben egyetlen halálos áldozata sem volt, alig száz sérült és mindössze kettő milliárd dollárt tettek ki a károk. Mi lehet ennek a szakadéknyi különbségnek az oka?

Az emberek kedvenc kifejezése a „vis maior”. Ha megfigyeljük, a biztosításokban, a kártérítésekben, a pénz visszafizetési és csere garanciákban mindig ott szerepel, hogy vis maior esetnél érvényüket vesztik. Mi számít vis maiornak? Például a természeti katasztrófák. Ilyenkor az emberek, saját elmondásuk szerint, nem tudtak felkészülni, váratlanul érte őket a csapás, és hasonló kifogásokkal jönnek. Vajon Új-Zélandon jósok élnek, és ezért tudták elkerülni a katasztrófát? Nem hiszem. A fenti kérdésre a válasz bizony-bizony az emberi döntésekben rejlik. Mielőtt félreértésekbe merülnénk, le szeretném szögezni, hogy most nem nemzeti szinten gondolok az emberi döntésekre, hanem globális szinten.

Haitin köztudottan gyakoriak a természeti katasztrófák. Egy elmaradott országról beszélünk, amely köztudottan spanyol, majd francia gyarmat volt. Az ötvenes évek alatt amerikai megszállás alatt volt, és mindössze 1991 óta független ország. Egy ilyen, különösen veszélyeztetett országot kifejezetten ostobaság magára hagyni, és egyik napról a másikra önállóságra bírni. A házaik gyenge szerkezetűek voltak, gazdasága nem tette lehetővé a fejlesztéseket. Új-Zéland ezzel ellentétben 1907 óta önálló domínium, mely a Brit Nemzetközösség tagja 1931 óta. Az ENSZ egyik alapító tagja volt, tehát egy kicsi és távoli, de korszerű országról van szó.

Nem kívánok belemenni a politikába, hogy mi módon lehet egy brit felvigyázat alatt élő ország korszerűbb, mint az, amelyik spanyol, francia majd később a „nagy Amerika” felügyelete alatt is állt, erre a kérdésre azt hiszem mind tudjuk a választ. Véleményem szerint a fő probléma inkább az, hogy Haititól úgy vártak el gazdasági növekedést, önállósodást és modernizációt, hogy közben a világ semmilyen segítséget nem adott neki.

A fenti példák jól demonstrálják, hogy a vis maior esetek igenis elkerülhetők némi gondolkodással és befektetéssel. És vajon nincs-e jobb befektetés, mint az emberi élet megmentése?

Álmomban megöltem valakit, aki fontos nekem. Kíváncsi voltam, érdekel-e. Nem érdekelt.

Szokásos álom-egyveleg

Zoli tegnap azzal zavart el aludni, hogy reméli, nem lesznek álmaim. Hát, csak három volt. Vagy négy. Igazából az utolsó eléggé egybemosódott ahhoz, hogy ne legyek ebben egészen biztos.

Az első macskás volt. Felriadtam, és azt mantráztam magamban, hogy macskák-macskák-macskák, erről majd jól eszembe jut, ráadásul Mimi is megrajzolta őket. Ja, meg, persze, csak álmomban. Szóval valami olyasmi volt a lényeg, hogy az anyamacskám (rendes nevén Bogi lenne, de én csak Dögnek hívom) nyitott egy saját büfét a csatornarendszerben. Aztán amikor jött a szennyvíz-hullám, ő elmenekült két kölykével (a magam részéről nagyon örültem neki, hogy végre van egy minimális anyai ösztön ebben a szerencsétlenben), de olyan szűk volt a menekülési út, hogy én nem tudtam elmenekülni. A hátrahagyott büfét egy nagyon nagyon kövér és lusta szénfekete macska vette át, de mivel lusta volt, nem adott el semmit.

A második álmot valószínűleg Miminek köszönhetem. Tegnap jó sok rosen maiden és/vagy egyéb ijesztően igényes cosplayt mutogatott nekem. Az álmomban valahogy, valamilyen módon sikerült a bal hüvelykujjamat levágnom. Bepánikoltam, persze, hogy pánikoltam. Mero lakott a legközelebb ahhoz a helyhez, ahol ez történt, így elvágtáztam a lakótelepre. Az ő paneljének a kapuját kerestem, de hiába számolgattam a kapukat, kerestem a házszámot, láttam az ablakát, a kapubejáró egyszerűen nem volt ott, nem tudtam bemenni. És minél többet nézelődtem a panel egyik végéről a másikra, az a szemem láttára indult pusztulásnak. Az ablakokon rácsok lettek, az üvegek koszosat lettek, a többi kapuhoz vezető lépcső darabosra tört. Megfordultam, és a szemközti panel egyik ablakából egy japán forma cosplayező lány mászott ki. Valamivel feljebb, az ötödik emelet magasságában pedig egy japán fiú, szintén cosplayes mászott ki. Integettek egymásnak, én meg mint egy rakás szerencsétlenség, hüvelykujjam maradékát szorongatva bámultam, milyen légiesek. A lány visszamászott a szobájába, a fiú még rám nézett, dobott egy csókot, majd ő is bemászott. Néhány perccel később mindketten hagyományos ruhában jöttek ki a kapujukon, jöttek oda hozzám, és kezdtek angolul beszélgetni velem. Annyira megerőltető volt ezt a nyelvet használni annyi év szünet után, hogy a hüvelykujjam teljesen kiment a fejemből. Valamivel később már a metróban voltam velük, egy ellenőr ment végig a szerelvényen. Kérte a bérletemet, felmutattam. "Személyit is" "mi?" "csak azzal érvényes a bérlet" - hát ez jó nagy faszság, gondoltam magamban, de azért megmutattam. Megmutattatta velem a lakcímigazolómat, aztán meglátta a máv bérletemet. Kiderült, hogy a Pázmányra járok, erre mutatott két képet, hogy a Pest-Esztergom buszvonalon lévő megállók kukái milyen rossz állapotban vannak, és ő egész biztos benne, hogy ez az én hibám. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy dehát én vonattal járok, közöm nincs a buszokhoz, de aztán kiröhögött és rám hagyta.

A harmadik pedig... Na nincs az a pénz, hogy azt leírjam, remélem elfelejtem.

úúúristen de unatkozhatok, ha épp blogolok

És tényleg. Az újabb "végre normális blogot fogok vezetni" terv első gyöngyszeme.

Lássuk a nyarat, ha már úgyis itt a vége, és hétfőn tárgyfelvétel. Azt kell, hogy mondjam, meglehetősen tartalmasra sikeredett ez a nyár, aminek nagyon örülök. Bár az átsorolási kérelemhez 60 kredit kellett volna, nekem pedig 59 teljesített kreditem lett (...igen, tényleg), ez egy kicsit elkeserített, de hamar túlléptem rajta. Na puff, úgyis milliomos leszek, úgyis kifizetem majd mindenkinek azt az irdatlan mennyiségű pénzösszeget, amit belém ölt. A nyár kapásból egy Gyűrűk Urás maratonnal kezdődött, még kicsiny -s lökött- évfolyamtársaimmal. Nagyon jó volt, mert újra kénytelen voltam rádöbbenni, itt tényleg vannak emberek, akik elviselnek úgy, ahogy vagyok.
Két napra rá iratkoztam be a fitness terembe, ahova azóta is (másfél hónapja, win) járok. Itt is nagyon jó és kedves embereket ismertem meg, sőt, egy jelképes szerelmem is lett az edzőm, Anna formájában. Nagyon meglepett, hogy tényleg hétről hétre derültek ki közös vonások rólunk, hogy ő abban az iskolában szeretne tanítani, ahova én első-negyedikben jártam. Hogy a vallásokhoz való hozzáállásunk hasonló, hogy az életfelfogásunk olyan, amit az emberek nagy részéről elképzelni sem lehet. Egy héttel később összeült egy négyfős stáb forgatási és fotózási céllal. A pályázatot, amire jelentkeztünk, nem nyertük meg, de egy klassz videót és sok sok szuper fotót készítettünk így is. Előbukkant két fiú is az életembe, ráadásul gyakorlatilag egymást követve, azonnal. Még mindig nem látom a nyaram ezen szálának a végét, így csak várok, hogy mi fog kisülni ebből.
Kriszti esküvője után már nagyon mehetnékem volt a városból. Ki akartam menni fesztiválozni, vagy csak lazulni vidéken pár napra, vagy akármit csinálni, csak végre kiszakadni innen. A következő hét eseménytelenül telt el, vagy edzeni voltam, vagy valakivel sörözni a városban. Egy szerencsés véletlen folytán sikerült megnéznem az Avatárt (a léghajlítós verziót, nem a hupikék törpikéket), és nagyon kellemesen csalódtam, szuper film volt. A(z ingyen) mozizás annyira bejött, hogy azóta megnéztem még a Varázslótanoncot és az Eredetet is.
Az augusztus beköszöntével újabb szerencse köszöntött rám. Ráleltem a miskolci Gyár Fesztiválra, amelyet még a pénztárcám is megengedhetett magának, és a fellépők is szimpatikusak voltak. Mimi a kegyeibe fogadott, és augusztus 5.én délután már Miskolcon is voltam.
A Gyár Feszt tetszett. Bár 20 évesen nyugdíjasnak éreztem magam, a borsodi fiatalság (értsd: 14-17 évesek) mind odaözönlött, de tőlük függetlenül is sikerült jól éreznem magam. Megismertem a híres Szandrát, és azonnal a szívembe fogadtam. Egy tündéri édes lány, és még a barátja is jófej. Az egyik este amikor sikerült a nadrágom teljes jobb seggfelemet takaró részét leszaggatni egy rámpa közbenjárásával, azonnal segítettek megoldani, és ímmel-ámmal feltűzögetni nadrágom cafatjait a helyükre. Vasárnap délután értem vissza Pestre, és hétfőn máris a Kispál búcsúkoncerten találtam magam, Mizuci és Ottó mellett. A koncert szuper volt, bár a felét végigsírtam és üvöltöttem/énekeltem. Rengetegen voltak, eszméletlenül sokan. Többen, mint amire számítottam, és legnagyobb meglepetésemre Eráékkal is összefutottam. Nehéz volt a koncert után újra megtalálni egymást, de sikerült. Az este nagyobb részét velük beszélgettem át a sátraiknál. Nehéz volt elhagyni a szigetet, és Mizucival megfogadtuk, jövőre ha törik-ha szakad, biztos kinn alvós bérlettel jövünk ki, nem csak napijeggyel.
Csütörtökön újabb áldás szakadt a nyakamba, a macskám végre ellett. Öt kiscica született, a jelen biológiai ismereim alapján 4 kisfiú és egy kislány. Két cirmos, egyik farok nélkül (dömperke), és három fekete, az egyikük a leányzó.
Vasárnap Wampoltam, megkerestem Móga Barbarát, aki az örök kedvenc Ikeás táskámat varrta. Megkérdeztem, varrna-e nekem hasonló anyagból egy szimatszatyrot, és gálánsan igent mondott. Szeptember közepére lesz kész.
Újabb nagy szerencse zuhant a nyakamba, most a Facebooknak köszönhetően. Az egyik oldalon converse cipő akciót hirdettek, így már hivatalosan is úton van a 6ezer forintos tornacipőm. Az intézkedések hetében fizettem ki. Ekkor intéztem magamnak új bankszámlát, új telefont, új hobbikat, és még egy olyan agymenés is rám tört, hogy nekem cérnákat kell kötnöm a hajamba, És meg is tettem.
A ház közben drasztikus átalakításokon esett át. Átfestették és rendeztük a szobámat, újrafestették anyám szobáját, a konyha falát tavaszi zöldre kentük, a kerítés régi fehérjét pedig csokibarnára cseréltük. Már szívesen látok itt emberek, át merem hívni azokat az ismerőseimet, akik elől annyi ideig szégyelltem a helyet, ahol élek.
Vasárnap Zoli a hátára kapott. Mondtam neki, hogy régi nagy álmom eljutni a Magashegyi Underground egyik koncertjére, de valahogy soha nem jött össze. Ő pedig meglepett azzal, hogy elvitt egyre. Itt is kis híján sírtam az örömtől, miközben majdnem minden számot végigénekeltem Bíborkával. Nem voltak sokan, hisz ez egy alig-alig ismert banda, mégis nagyon jól éreztem magam.
Ezzel el is érkeztünk a mostani héthez. Szerettem volna elmenni SZINre is, a nyár lezárásaképpen, de erre nem volt alkalmam. Helyette viszont találkoztam Lucával, Ibuval így bő másfél év után újra lementem Morrisons2be, az egyik általános iskolai évfolyamtársam kért föl ott táncolni, másnap Mimi is, Ibu is átjöttek hozzám, és ráadásul kénytelen voltam tudomásul venni, hogy másfél hónap folyamatos edzésnek a javuló kedélyállapot mellett olyan mellékhatása is lehet, hogy az ember lefogy. Nem kicsit. Egész konkrétan néhány régi pólómon kívül minden ruhámból kifogytam, és rettenetesen hülyén néznek ki rajtam, miközben olyan felsőket hordok, amiket évek óta nem, vagy még soha nem vettem föl.

Összefoglalva, jó kis nyár volt ez.