Egy tébolyodott képzet
- Létezik. Léteznie kell! – suttogta az Őrült az orra alá. Fölkelt az ágyából, és letérdelt a mellé. A matraca alá nyúlt, és kivett egy árva dobozt. Kinyitotta, zsebre vágta tartalmát, a dobozt az ágyára hajította. Fölpattant, és kiviharzott a lakásából. Vissza se nézett. Az ágy bevetetlen, a szoba maga ezen kívül tökéletesen üres. Az ajtó tárva-nyitva. „Jó lesz ez valaki másnak. Egyszer, talán…” – gondolta még magában.
Szinte futólépésben tette meg az utat a legközelebbi aluljáróig. Belépett a metró területére, és gyors léptekkel maga mögött hagyta az ellenőröket, igazolványt sem mutatva. Azok nem néztek az Őrültre. Azok nem néztek már semmire. A mozgólépcsőn fürge patkányként szedte a lábait, az embereket kerülgetve. A peron egyik oldalt tele, a másik fele teljesen üres. Körbe nézett. Elbizonytalanodott is talán egy pillanatra, de aztán megrázta a fejét. Innen már nincs visszaút. Megmarkolta jobb kézzel zsebe tartalmát, és néhány lépéssel ott termett az egyik szerencsétlen utazni vágyó mellett. Egy fiatal lány volt az, fülében fülhallgató, észre se vette eddig a pillanatig az Őrültet. Az viszont most már nem habozott. Hidegvérrel nyúlt a lány után, bal kezét a lány nyaka köré fonta, jobbjával kirántottam zsebéből, amit otthonról hozott: egy kézi pisztolyt. A lány fejéhez nyomta, és fennhangon szólalt meg, miközben az ácsorgó tömeghez fordult.
- Meg fogom ölni! – a lány rémülten sikoltozni kezdett, így az Őrült még hangosabban megismételte a három szót, és erősebben nyomta a lány halántékának a pisztolyt. Amaz elnémult, szemében könnyek csillogtak. Az Őrült pedig folyamatosan rángatta magával, ahogy körbe forgott, hogy láthassa az emberek reakcióját.
Semmi. Senki nem reagált semmit. Néhányan odafordultak, hosszan megbámulták a fegyvert is, a síró lányt is, mintha csak egy kirakat részét alkotnák, majd elfordultak, odébb sétáltak. Az Őrült egy hosszú pillanatig levegőt se kapott, majd határozottan előre nyomult a peron szélére.
- Komolyan meg fogom ölni! – a hangja egy pillanatra megremegett - A metró alá lövöm, mint egy kutyát! – jelentette be a tervét, és újra hátrafordult. Semmi. A távolból robogás hallatszott, aztán a fények is megjelentek: közeledett a metró. A lány rémülten újra sikoltozni kezdett, és vergődött. Menteni próbálta az életét. Az Őrült még közelebb lépett, szinte már mindketten beleestek az aknába, de az utolsó pillanatban visszalépett, visszahúzva a lányt is. A legközelebb álló embertől hallani lehetett: „Tudtam, hogy csak színészek”. Tekintete ködössé és távolivá vált, miközben felszállt a szerelvényre. Az utasok, így a nézők is kicserélődtek. Az Őrült megfordult, és észrevette, hogy a mozgólépcső aljában néhány biztonsági őr ácsorgott, bizonytalanul. Az Őrült feléjük fordította a fegyvert, és hangjában némi hisztériával üvöltötte: „Takarodjatok!” – azok nem kérdőjelezték meg a parancsot. A jelek szerint minden rendben, a rendőrséget is kihívták már valószínűleg. Ők maguk pedig nem akarnak meghalni, így visszamentek őrhelyükre, hogy ugyanúgy bámuljanak a semmibe, úgy téve, mintha valódi feladattal rendelkeznének.
Az Őrült megvárta, míg eltűntek a látóteréből, és újra az emberek felé fordult, a fegyvert a lányra fordította. A lány halk, könyörgő hangon szólalt meg:
- Könyörgöm.. segítsenek! Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni… - az utolsó szava már csak suttogás, és újra sírni kezdett. Az Őrült folytatta helyette.
- Mi bajotok van?! Mi bajotok van nektek?! Mozduljatok már meg! Léteznie kell még az emberségnek! Léteznie kell!
Az a kevés ember, aki figyelte őket, is elfordult mostanra. Unalmas darab, ráadásul valóságalapja sincs. Újra felzúgott a távolból a hang. Az Őrült kezében megremegett a fegyver. Amikor meglátta a fényeket, újra a peronra sétált. Végtelen másodpercek teltek el, és a lány biztosra vette, ez a hely lesz a végzete. Az utolsó pillanatban az Őrült ellökte őt, ledobta mellé a fegyvert, ő maga pedig egy hosszú, megkeseredett hangú üvöltés kíséretében levetette magát a közeledő szerelvény alá. A vészfékek hangos csikorgására már felfigyeltek az emberek. Majdnem fél percig csöndben nézték, a helyet, ahol eddig az Őrült ácsorgott. Végül egy középkorú nő szólalt meg:
- Na, most várhatok a pótlóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése