Hmm.. Ha jól emlékszem, a tavalyi év Kölyökék nyaralójában kezdődött, és egy folytatásos vizsgaidőszakkal. Ja igen, ebben a bejegyzésben sok mindenki szapulva lesz, nyugodtan megutálhattok érte. ;)
A vizsgaidőszakkal együtt jött két nyirokcsomó duzzanat, sok pánik, egy kapcsolatnak nem nevezhető tévedés, és sok keserű pillanat. A barátaimnak hitt ismerősök egy része a vizsgákkal járó hisztik során lemorzsolódott, amit akkoriban még bántam, most viszont már kifejezetten hálás vagyok ezért.
Február. Új félév, új meló, ETVmentes hónapok (a munkának köszönhetően). Felvettem és villám gyorsan le is adtam egy Írástechnikát, megismertem és szintén leadtam a pszichológiás tárgyakat. Ezek körül egyedül a személyiségfejlesztő gyakorlat maradt meg, aminek viszont még mindig örülök. Nagyon aranyos embereket ismertem meg, és kaptam egy potya ötöst két kreditért. Elkezdődtek a filozófia óráim is, és bárki bármit is mond, ezek érdekesek és jók!
Március. Szülinap hegyek. Alice Csodaországban 3D, ami segített kicsit magamhoz térnem, és rájönnöm, a világot tényleg magasról le kell szarni, ellenben ideje lenne újra írnom, mert elvégre én író akarnék lenni. Ami igen csak nehezen teljesíthető, ha az ember lánya másfél éve egy kurva sort se volt képes írni. A meló körül bonyolódtak a dolgok, és mivel a felvett kreditszámom a 40es is túl volt, nehezedett minden. Márciusban egy újabb tévedésbe keveredtem érzelmi ügyben, de erről később.
Április. A tavaszi szünet még pont belelógott az április elejébe. Volt egy ETVs kirándulás, ahova nem tudtam elmenni, egy tsváras szervezés, amiből nem lett semmi, egy egyetemi szervezés, amiből szintén nem lett semmi. Gazdag szünet, mi? Húsvétkor meglátogatott ugyanaz a tsváras locsolós banda, mint tavaly, bár idén részegebbek lettek és még a szememet se lőtték ki szódásszifonnal. Anya április közepén ment el Angliába. A munkában becsődöltem, mint rendezvényszervező. A márciusban kezdődött tévedésnek sikerült kitaposnia a lelkem egy darabját, amiből egy üvöltve zokogós három órás hazagyaloglás lett, sok telefonos anyázással.
Május. Elmentem a PR kirándulásra. Belementem egy szörnyű, szörnyű "baráttal" egy kvázi randiba, aminek majdnem katasztrófa lett a vége. Azóta nem beszélünk, és mindkettönknek jobb így. A szülinapom egy katasztrófa volt, az ETVs adásra nem tudtam eljutni, a melót már elkezdtem megutálni, és kezdett az egész életem összeegyeztethetetlen lenni. Valahogy sehol se tudtam eleget nyújtani, és ezért nem csak mások haragudtak meg rám, de én is saját magamra. A végén pedig megkezdődött a következő vizsgaidőszak, ez alkalommal ekcémás (?) tünetekkel járt a stressz. A hónap egyetlen jó pontja az volt, hogy a PR kirándulás kapcsán megismerhettem Bettit és kicsiny társaságát.
Június. Vizsga, vizsga, vizsga, anya hazajött látogatóba, vizsga, anya hazament, vizsga, vizsga, vizsga.
Július. Kezdésképpen Klaudiánál csináltunk egy Gyűrűk Ura maratont, ami -szerintem- jól sikerült. Jól éreztem magam velük, segítettek elfelejteni a bajaimat. Elkezdtem eljárni edzésekre egy kis fogyás reményében. Megjegyzés: a testmozgás jó, egészséges, erősít, fitten tart, DE nem fogyaszt. Volt egy kezdeményezésünk Mónival, Vikivel és Ibuval, hogy kisfilmeket forgassunk, pályázatokat nyerjünk és megszedjük magunkat. Failed. Ugyanebben a hónapban kavartam meg teljesen a magánéletemet, amiért pokolian éreztem magam, de saját magamon kívül senki sem ítélt el ezért, tehát egész szeptemberig kavargattam a kis szaromat.
Augusztus. Edzés, Gyár fesztivál Mimivel Miskolcon. Nagyon jó volt, olcsó volt, jól éreztem magam, leszámítva azt az estét, amikor Mimivel egész úton hazafelé egymással ordibáltunk. Azért utána kibékültünk. Mizuval elmentünk a Kispál búcsúkoncertjére, meglepően sok filmet meg tudtam nézni moziban (Az utolsó léghajlító, Varázslótanonc, Eredet), aztán megszülettek a kiscicák is. Átfestettük a kerítés (nagy részé)-t, Zolinak hála eljutottam életem első Magashegyi Underground koncertjére. Újra beszéltünk Meroval. Végül tárgyfelvétel.
Szeptember. Ani-chan elhívott a szülinapjára, ami klassz volt. Volt egy kezdeményezésem, miszerint életem (legújabb) célja az, hogy építészmérnök legyek, de mivel saját magamon kívül senki nem hitt bennem, el is vetettem. Elkezdtem az egyetemen Shaolin kungfuzni. Közös társaságba keveredtem a márciusi tévedésemmel, szóval fel kellett nőnöm és megtanulnom emelt fővel elviselni azokat, akik arcon rúgnak. Befutott a hír, hogy Meronak egy hónapja van hátra, és lelkileg szétestem. Hirtelen mindent elkezdtem leszarni, és ez most, így év végén meg is látszik a jegyeimen.
Október. Megkezdődött a macskák szétosztása. Mimi kapta az egyiküket, de azt a cicát el kellett altatni. Az őszi szünet előtti utolsó napon újra smsezni kezdtem Meroval. Az őszi szünetben meglátogathattam kétszer is. Sokat beszélgettünk (már amennyire ő képes volt), Klaudiáékkal tartottunk egy Disney maratont. Elkezdtek halmozódni a tennivalók egyetemen, de még mindig nem tudott érdekelni a dolog. Napi szinten smseztünk Meroval.
November. Mimi megkapta az egyik fekete kiscicát, ami azóta is nála van. Mindennapivá váltak a lelki fröccsök, amik meg elkezdtek végtelenül idegesíteni, és egyre kevesebb emberrel álltam szóba. 22.-e, hétfő. ETV rendhagyó megbeszélés közben megtudtam, hogy Mero meghalt két napja. A keddet Miminél, majd Mero anyjánál töltöttem, a szerda estét is Miminél. Megnéztük a Harry Potter 7. részét, és ezzel kapcsolatban is Meroról beszélgettünk hajnalig. Gólyabál, koncert, régi ismerősökkel találkozás, minden úgy reppent el, hogy bár megígértem, ott leszek, nem mentem. ZHk, beadandók, feladatok, és semmi sem tudott érdekelni. Jé, máris december lett?
December. Beadandók, feladatok, meghívások, koncertek. Semmi. Egyedül a Tangledre voltam képes elmászni Ibuékkal, ami kicsit feljebb emelt a nihillből. A vizsgaidőszak előtti utolsó héten minden nap elővizsgáztunk. Ez sem érdekelt, nem is sikerültek, vagy csak rossz eredménnyel. Mizuval elmentem Scott Pilgrim filmre az ELTE filmnapok keretében, és ez is kicsit felebb húzott a semmiből. Következő hét kedden eltemettük Merot. Azt az estét Miminél töltöttem, és a szerda estét is, amikor feltetováltuk a vállamra a főnixet Mero emlékére, majd találkoztam Zsejkéékkel. 18.án közös karácsonyozást tartottunk Klaudáékkal, 21.én Edináékkal, majd este hazaért anya is. Este Ibuékkal mentem lazítani, 22.én találkoztam Fannival és Ritával, hosszú-hosszú évek óta először. A karácsony idén kivételesen veszekedés és sértődésmentes volt, így azt kell mondanom, régóta ez volt az első jó karácsonyunk.
2010. december 31., péntek
2010. december 24., péntek
Szinkron és Felirat
Ha bárki is azt hiszi, ez egy állásfoglaló írás lesz, hatalmasat téved. Nézem a tévét… no, nem az RTL Klubot, vagy a még fantasztikusabb TV2t, hanem a Comedy Centralt (továbbiakban CC). Ezen vannak a kedvenc sorozataim: Az így jártam anyátokkal, a South Park, a Family Guy, és még sorolhatnám a végtelenségig. Már most látom magam előtt a kedves olvasó fintorgó fejét: „Szinkronnal nézi a tévében? De gáz.”
Mert igen, napjainkban gáz magyarul nézni a sorozatokat. „Az eredetiben jobban ütnek a poénok”, „sokkal karakteresebbek a hangok”, és „egyébként is amerikai sorozat”. Emlékszem, amikor elkezdték szinkronizálni a japán rajzfilmeket, szó szerint (kivéve az utolsót, persze), ugyanezek voltak az én érveim is. De most mégis elbizonytalanodtam. A CCon elég vegyes a felhozatal. A nappali és koraesti műsoridőben kizárólag szinkronos sorozatokat (és most már filmeket) sugároznak, míg a késő esti (23 óra utáni) sávban elő-elő kerülnek a feliratos műsorok. A Sarah Silverman Program, Jeff Dunham (na, most lebuktam, ez nem is késő esti), illetve időről időre megismétlik az „Égessük le XY-t” című műsort.
Na most. Jeff Dunham esetében még megértem, hogy csak felirattal adják, a szinkronban közel lehetetlen lenne visszaadni az interneten már közhelyként forgó „Silence, I kill you!”-t, és eleve, egy nagyon jó hasbeszélőről van szó, aki ér annyit, hogy eredeti hanggal sugározzák. A másik két műsor esetében viszont egyszerű igénytelenségnek érzem. Lehet, hogy valami jobb eredeti szinkronnal, de végső soron Magyarországon lakunk, nem? Egyikben sem tudok olyan rettenetesen fordulatos angol szóviccekről, amiket nem lehetett volna átültetni édes ékes anyanyelvünkre. Az „Égessük le” műsor pláne problémás: amerikai kis celebek szidják egymást. Tényleg van erre igény a magyarok közt?
Más részről viszont engednem kell a népnek: Tényleg vannak olyan viccek, amik jobban hangzanak angolul, tényleg van sorozatszereplő, akinek a magyar szinkronhangja nem illik a karakterhez, vannak szófordulatok, amik csak nagy erőfeszítések és erőlködések árán ültethetők át a magyar nyelvbe, és talán jobbak lennének angolul, felirattal. Konkrét példa erre az Így jártam anyátokkal, amelynek rajongótábora nagy része hangosan fújol, ha az egyszeri tévénéző magyarul emleget föl egy poént.
Tehát úgy tűnik, tényleg jobb az angol szinkron, magyar felirat. Biztos? Sok esetben csak háttérzaj számomra a tévé, és ilyenkor egy elég bosszantó törés, amikor hirtelen angol szinkronra váltanak magyarról, és ugyanúgy kizökkent, amikor az angol műsort magyar reklámokkal pakolják meg. Ahogy már egyszer említettem, egyszerű igénytelenségnek jön le, amíg az ember füle rá nem hangolódik a másik nyelvre. Ilyen szempontból szerencsés alkat vagyok, mert anyanyelvi szinten kezelem mindkét nyelvet, de még engem is frusztrál ez a megoldás. Mit gondolat vajon az, aki még csak meg sem érti az angolt?
Hogy őszinte legyek, ez az írás többnyire öncélú. Reméltem, ha összehasonlítom ezt a két stílust, rájövök a megoldásra, és elnyerek valamilyen kitűntetést, amiért megfejtettem az ősi rejtély megoldását. Ez nem jött be. Ti mit gondoltok, kedves -közel kettő darab- olvasóim?
Mert igen, napjainkban gáz magyarul nézni a sorozatokat. „Az eredetiben jobban ütnek a poénok”, „sokkal karakteresebbek a hangok”, és „egyébként is amerikai sorozat”. Emlékszem, amikor elkezdték szinkronizálni a japán rajzfilmeket, szó szerint (kivéve az utolsót, persze), ugyanezek voltak az én érveim is. De most mégis elbizonytalanodtam. A CCon elég vegyes a felhozatal. A nappali és koraesti műsoridőben kizárólag szinkronos sorozatokat (és most már filmeket) sugároznak, míg a késő esti (23 óra utáni) sávban elő-elő kerülnek a feliratos műsorok. A Sarah Silverman Program, Jeff Dunham (na, most lebuktam, ez nem is késő esti), illetve időről időre megismétlik az „Égessük le XY-t” című műsort.
Na most. Jeff Dunham esetében még megértem, hogy csak felirattal adják, a szinkronban közel lehetetlen lenne visszaadni az interneten már közhelyként forgó „Silence, I kill you!”-t, és eleve, egy nagyon jó hasbeszélőről van szó, aki ér annyit, hogy eredeti hanggal sugározzák. A másik két műsor esetében viszont egyszerű igénytelenségnek érzem. Lehet, hogy valami jobb eredeti szinkronnal, de végső soron Magyarországon lakunk, nem? Egyikben sem tudok olyan rettenetesen fordulatos angol szóviccekről, amiket nem lehetett volna átültetni édes ékes anyanyelvünkre. Az „Égessük le” műsor pláne problémás: amerikai kis celebek szidják egymást. Tényleg van erre igény a magyarok közt?
Más részről viszont engednem kell a népnek: Tényleg vannak olyan viccek, amik jobban hangzanak angolul, tényleg van sorozatszereplő, akinek a magyar szinkronhangja nem illik a karakterhez, vannak szófordulatok, amik csak nagy erőfeszítések és erőlködések árán ültethetők át a magyar nyelvbe, és talán jobbak lennének angolul, felirattal. Konkrét példa erre az Így jártam anyátokkal, amelynek rajongótábora nagy része hangosan fújol, ha az egyszeri tévénéző magyarul emleget föl egy poént.
Tehát úgy tűnik, tényleg jobb az angol szinkron, magyar felirat. Biztos? Sok esetben csak háttérzaj számomra a tévé, és ilyenkor egy elég bosszantó törés, amikor hirtelen angol szinkronra váltanak magyarról, és ugyanúgy kizökkent, amikor az angol műsort magyar reklámokkal pakolják meg. Ahogy már egyszer említettem, egyszerű igénytelenségnek jön le, amíg az ember füle rá nem hangolódik a másik nyelvre. Ilyen szempontból szerencsés alkat vagyok, mert anyanyelvi szinten kezelem mindkét nyelvet, de még engem is frusztrál ez a megoldás. Mit gondolat vajon az, aki még csak meg sem érti az angolt?
Hogy őszinte legyek, ez az írás többnyire öncélú. Reméltem, ha összehasonlítom ezt a két stílust, rájövök a megoldásra, és elnyerek valamilyen kitűntetést, amiért megfejtettem az ősi rejtély megoldását. Ez nem jött be. Ti mit gondoltok, kedves -közel kettő darab- olvasóim?
2010. december 13., hétfő
Feladat: úti riport
Keresztény járat
A mai magyar ember nem egy szociális lény. Nem szívesen beszélget vadidegenekkel, ami érthető. Amikor tömegközlekedésre kerül a sor, általában reggel még, hazafelé este már túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy figyeljünk a környezetünkre.
Én sem szívesen beszélgetek másokkal. Zene szól a fülemben, könyvet fogok a kezemben és igyekszem kizárni a külvilágot a tudatomból. Esetekben ez azonban problémás. Kora este volt, és annyira kimerültem az öt előadástól és a vonatozástól, hogy könyv nélkül is sikerült elzárkóznom a környezettől. Kicsit, bevallom, el is bóbiskoltam a buszon, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Kinyitom a szemem és már nyúlok is a bérletemért, de meglepetésemre nem egy ellenőr az, hanem a mellettem ülő, ápolatlan, rongyosan öltözködő nő. Kivettem a zenét a fülemből, mire azonnal rákezdett.
- Hiszel Istenben? – annyira váratlanul ért a kérdés, hogy őszinte igent böktem ki. Láttam, nem volt elégedett a válaszommal, és tovább kérdezgetett. – Mit jelent Isten számodra a mindennapokban? Milyen gyakran imádkozol? Jársz templomba? Rendszeresen olvasod a Bibliát?
A második kérdésre még készségesen kifejtettem az állásponton abban a reménységben, hogy a hittérítő békén hagy, de nem. Mikor utolsó kérdésére már mérgesen vágtam rá, hogy nem, nem szoktam olvasgatni a Bibliát, végre megtalálta a fogást, amit keresett.
- Meddig mész ezzel a busszal? Ráérsz? – mivel a dupla ülés belső részén ültem, menekülni se tudtam. Ő pedig előhúzta végtelenségig telefirkált és aláhúzkodott zsebbibliáját, és olvasni kezdett. Az Újszövetségből olvasott föl egy történetet, majd egy átszellemült sóhaj keretében csukta be. – Megértetted a történetet? A gazdag fiú betartotta a tíz parancsolatot, mégse juthatott a Mennybe.
Türelmetlenül néztem rá. – Célzás? – kérdeztem, és kezdett nagyon elegem lenni ebből a beszélgetésről. Lassan mért végig, szemében ki nem mondott vádak és sértések, a végén pedig bólintott. – Mire? – kérdeztem újra, mire vállat vont.
- Erre neked kell rájönnöd. Tudod, én is voltam régen csinos. Miniszoknya, smink, hajfestés, minden, amit akarsz. Sok bűnt követtem el, mire ráleltem az igazságra. – ezután átnyújtotta a névjegykártyáját, és közölte, ha beszélgetni szeretnék, ezen a telefonszámon megtalálom. Ezután leszállt a buszról.
Még pár óráig nem tudott hagyni az, amit mondott. Kihívóan öltözködöm? Nem. Drága ruhákat hordok? Nem. Túl csinos vagyok? Kizárt. Végül a közelben lakó régi ismerőseimet kérdeztem ki. Kiderült, hogy a hittérítő hölgy rendszeresen kikérdezi az utasokat. A mondóka szinte mindig ugyanaz, és igazából –valószínűleg- semmi konkrétumra nem gondol, csak elbizonytalanítani szeretné az egyszeri utazókat, hogy azok őhozzá forduljanak segítségért.
Sajnálom, most ez nem sikerült.
2010. december 6., hétfő
Frederik Pohl: Átjáró
Tömören és szárazon bemutatva Frederik Pohl könyve nem más, mint egy idejét múlt, tudományos-fantasztikus regény. De mivel az élet sem fekete vagy fehér, így egy szórakoztató irodalmi művet sem lehet ilyen egyszerűen bemutatni.
A könyv elsősorban azért idejét múlt, mert a mai tudományos felfedezések sebességét követve nagyon régi elméletekre alapszik a mű. Pohl 1977ben írta a könyvét, amely az akkori eszközök továbbgondolásával teremtett egy dinamikus és izgalmas jövőképet. Izgalmas, mert rengeteg olyan ötletet vetett föl, amelyek a mai napig jó szolgálatot tennének a földieknek, viszont közben unalmas is, hisz a saját idejéhez igazoló technológiákban gondolkodott.
Időben nincs konkrétan meghatározva, mikor is játszódik a történet. Csak sejteni lehet, hogy valahol a XXI. század vége felé. A világ ekkorra már szinte teljesen elpusztul, az emberiség több tízmilliárd fővel túllakta a bolygóját. A nyomor és éhség állandó, a természet és az állatvilág szinte teljesen elpusztult. Az élelmiszert a földből magából, hegyek kőzeteiből termelik ki. A mai értelembe vett Föld, a maga zöld réteivel, tiszta levegőjével már csak mesterségesen létezhet. Felszínes említést kapunk csak egy bizonyos new yorki buráról, amely alatt csak a legtehetősebb emberek élhetnek.
A főszereplőnk, Robinette Broadhead a fent említett élelmiszertermelők egyikében dolgozik a történet kezdetekor. Ez Észak-Amerika egyik hegységében található, és hivatalos nevén „tápanyagbánya”. A történet bemutatásában nehéz hitelesnek maradni, ugyanis az két szálon fut. Az egyikben a könyv valódi történetét élhetjük át jelen időben. Ekkor Robinette fiatal, nincstelen, kalandvágyó felnőtt, miközben a másik szálon egy multimilliomos lelki roncs, aki a new yorki búra alatt él, és virtuális pszichológusának meséli el történetét.
Ez elsőre bonyolultnak tűnik, de a két szál valójában érdekesebbé teszi a történetet. Bár egy személy mesél végig, mégis több szögből sikerül látnunk az eseményeket. A pszichológus program rendszeres közbeszólásaival korrigálja esetleges ismeretbeli hiányosságainkat is, miközben tovább színesíti a történetet. Az események nagy része az űrben játszódik, az Átjáró nevű aszteroidán. Sok elméleti fizikai tétel jelenik meg, mint kész tény, ezzel Pohl állásfoglalását ismerhetjük meg leginkább. Érdekesség, hogy annak ellenére, milyen sokat fejlődött a világ, a könyv még így, 2010-ben is reális jövőképet mutat. Az Átjáró egy olyan aszteroida, amely több ezer éve a „hícsík” által egy űrhajóbázissá lett átalakítva. Ezen a ponton hozzáteszem, a könyv világában az emberiség már nem csak a Földön, de a Holdon és a Vénuszon is él. Már 1977ben is tudták, hogy a Vénusz felszíne lakhatatlan, de Pohl megoldotta: a földiek lakhatóvá tették a Vénusz belsejében talált hícsí járatokat, és itt találták az első űrhajót, amely segítségével az Átjáróra találtak.
Az Átjáró, annak hajói és a hajók által elérhetővé vált bolygók felfedezésével Pohl nagyon merész volt. Rengeteg elméleti tételről nyilatkozott a könyvében, mint létező vagy épp nem létező dologról. A csillagászatban járatos olvasók számára ezért különösen érdekes lehet a könyv: ebben nyíltan beszélnek a szupernóvákról, a bolygók különböző fajtáiról és feketelyukakról, nem mint távoli ködös elméletekről, de mint kézzel fogható valóságról. A hétköznapi embernek sem kell aggódnia, ha nem ismerné ezeknek az elméletét, az író keretes részekbe szedve ismertette a fizika alaptételeit mindenki által érthető nyelven.
A történet viszont nem csak az elméleti fizika Pohl szerinti megvalósításáról szól. Van benne minden, ami egy hagyományos, huszadik századi regénybe kell: szerelem, drog, rokkantak, kisebbségek, misztikus és pénz. Rengeteg pénz. Hiszen mi másért vállalkozna bárki is arra, hogy több ezer éves űrhajókba ülnek, teljesen önszántukból? A különböző felfedezésekért az Átjáró Tröszt, mely több földi ország közös „vállalkozása”, rengeteg pénzt fizet ki. A történet csattanójának kifejtése nélkül mondom csak el: főhősünk is az egyik felfedező útján tesz szert hatalmas vagyonára.
Ha az olvasót magával ragadná a történet, nem marad folytatás nélkül. A könyv egy hatrészes sorozat első kötete. Az első mű, az Átjáró 1978ban Nebula, Hugo, Campbell és Locus SF díjat is nyert, a másodikat is jelölték ugyanerre a négy díjra.
Frederik Pohl 1919ben született és élete eddigi 91 évében összesen 57 regényt, 23 novellás kötetet és 5 nem fiktív könyvet írt összesen. Nem túlzás állítanom, hogy egy nagyon „termékeny” íróról van szó, aki méltán nyerhette el közel egy tucat különböző díját. Bár már nagyon öreg, a mai napig rendszeresen ír.
A könyv elsősorban azért idejét múlt, mert a mai tudományos felfedezések sebességét követve nagyon régi elméletekre alapszik a mű. Pohl 1977ben írta a könyvét, amely az akkori eszközök továbbgondolásával teremtett egy dinamikus és izgalmas jövőképet. Izgalmas, mert rengeteg olyan ötletet vetett föl, amelyek a mai napig jó szolgálatot tennének a földieknek, viszont közben unalmas is, hisz a saját idejéhez igazoló technológiákban gondolkodott.
Időben nincs konkrétan meghatározva, mikor is játszódik a történet. Csak sejteni lehet, hogy valahol a XXI. század vége felé. A világ ekkorra már szinte teljesen elpusztul, az emberiség több tízmilliárd fővel túllakta a bolygóját. A nyomor és éhség állandó, a természet és az állatvilág szinte teljesen elpusztult. Az élelmiszert a földből magából, hegyek kőzeteiből termelik ki. A mai értelembe vett Föld, a maga zöld réteivel, tiszta levegőjével már csak mesterségesen létezhet. Felszínes említést kapunk csak egy bizonyos new yorki buráról, amely alatt csak a legtehetősebb emberek élhetnek.
A főszereplőnk, Robinette Broadhead a fent említett élelmiszertermelők egyikében dolgozik a történet kezdetekor. Ez Észak-Amerika egyik hegységében található, és hivatalos nevén „tápanyagbánya”. A történet bemutatásában nehéz hitelesnek maradni, ugyanis az két szálon fut. Az egyikben a könyv valódi történetét élhetjük át jelen időben. Ekkor Robinette fiatal, nincstelen, kalandvágyó felnőtt, miközben a másik szálon egy multimilliomos lelki roncs, aki a new yorki búra alatt él, és virtuális pszichológusának meséli el történetét.
Ez elsőre bonyolultnak tűnik, de a két szál valójában érdekesebbé teszi a történetet. Bár egy személy mesél végig, mégis több szögből sikerül látnunk az eseményeket. A pszichológus program rendszeres közbeszólásaival korrigálja esetleges ismeretbeli hiányosságainkat is, miközben tovább színesíti a történetet. Az események nagy része az űrben játszódik, az Átjáró nevű aszteroidán. Sok elméleti fizikai tétel jelenik meg, mint kész tény, ezzel Pohl állásfoglalását ismerhetjük meg leginkább. Érdekesség, hogy annak ellenére, milyen sokat fejlődött a világ, a könyv még így, 2010-ben is reális jövőképet mutat. Az Átjáró egy olyan aszteroida, amely több ezer éve a „hícsík” által egy űrhajóbázissá lett átalakítva. Ezen a ponton hozzáteszem, a könyv világában az emberiség már nem csak a Földön, de a Holdon és a Vénuszon is él. Már 1977ben is tudták, hogy a Vénusz felszíne lakhatatlan, de Pohl megoldotta: a földiek lakhatóvá tették a Vénusz belsejében talált hícsí járatokat, és itt találták az első űrhajót, amely segítségével az Átjáróra találtak.
Az Átjáró, annak hajói és a hajók által elérhetővé vált bolygók felfedezésével Pohl nagyon merész volt. Rengeteg elméleti tételről nyilatkozott a könyvében, mint létező vagy épp nem létező dologról. A csillagászatban járatos olvasók számára ezért különösen érdekes lehet a könyv: ebben nyíltan beszélnek a szupernóvákról, a bolygók különböző fajtáiról és feketelyukakról, nem mint távoli ködös elméletekről, de mint kézzel fogható valóságról. A hétköznapi embernek sem kell aggódnia, ha nem ismerné ezeknek az elméletét, az író keretes részekbe szedve ismertette a fizika alaptételeit mindenki által érthető nyelven.
A történet viszont nem csak az elméleti fizika Pohl szerinti megvalósításáról szól. Van benne minden, ami egy hagyományos, huszadik századi regénybe kell: szerelem, drog, rokkantak, kisebbségek, misztikus és pénz. Rengeteg pénz. Hiszen mi másért vállalkozna bárki is arra, hogy több ezer éves űrhajókba ülnek, teljesen önszántukból? A különböző felfedezésekért az Átjáró Tröszt, mely több földi ország közös „vállalkozása”, rengeteg pénzt fizet ki. A történet csattanójának kifejtése nélkül mondom csak el: főhősünk is az egyik felfedező útján tesz szert hatalmas vagyonára.
Ha az olvasót magával ragadná a történet, nem marad folytatás nélkül. A könyv egy hatrészes sorozat első kötete. Az első mű, az Átjáró 1978ban Nebula, Hugo, Campbell és Locus SF díjat is nyert, a másodikat is jelölték ugyanerre a négy díjra.
Frederik Pohl 1919ben született és élete eddigi 91 évében összesen 57 regényt, 23 novellás kötetet és 5 nem fiktív könyvet írt összesen. Nem túlzás állítanom, hogy egy nagyon „termékeny” íróról van szó, aki méltán nyerhette el közel egy tucat különböző díját. Bár már nagyon öreg, a mai napig rendszeresen ír.
2010. december 2., csütörtök
Harry Potter és a tömeg
Csörgött a telefon, a barátnőm hív. Kapott két jegyet a Harry Potter hetedik részének premierjére, és rám gondolt, mint partnerre. Természetesen igent mondtam, és mire észrevettem, máris szerda este volt, és indulnunk kellett.
Hivatalosan November 25.-én, éjfél után öt perccel kezdődött a vetítés, így körülbelül háromnegyed tizenkettőre értünk a Westendbe, a premier helyszínére. Rengetegen voltak, több mint elegen. Nem számítottam ekkora tömegre, és külön meglepetésként ért a tény, hogy nem csak egy, de az összes teremben ezt a filmet játszották. Mindegyikben. És mindenhol egyszerre kezdődött és végződött a film. Eltökélt szándékunk volt, hogy veszünk némi pattogatott kukoricát és üdítőt, csak hogy rendes fogyasztók legyünk, ha egyszer ingyen mozizunk, de a büfénél is annyi ember volt, hogy azonnal elriadtunk. Gondoltuk, inkább beülünk már most, legalább nem maradunk le a reklámokról.
A terem már ekkor se volt üres, és a körülöttünk lévő rágcsálnivaló és üdítő illatok garmadájában már az első perctől éreztük, hiba volt nem a büfésort választani. Húsz percig ültünk és hallgattuk a nyugtatónak szánt, kifejezetten idegesítő háttérzenét, miközben néztük, ahogy szállingóznak be az emberek. Beült mögénk két fiú, akik kényelmesen elhelyezkedve rugdosni kezdték a székünket. Mellesleg sosem értettem a székrugdosás elvét. Nagyon sok hely van ott az ember lábának, tulajdonképpen csak akkor tud belerúgni az előtte lévő székébe, ha kifejezetten rákészül. Leült mellénk két lány. Én magam se vagyok az a vékonyfajta, de elférek a székemben. A mellettem ülő hölgy ellenben talán testalkata miatt, talán nagyméretű táskája, talán még nagyobb kabátja miatt, amit mind természetesen a székbe kellett zsúfolnia, minden esetre félig átdőlt az én székemre, amitől viszont nekem kellett a barátnőmre ráhajolnom, hogy elférjek.
Éjfél múlt tíz perccel, és még nem kezdődött el a film. Szerda éjjel lévén kezdtünk idegeskedni, másnap mindkettőnknek jelenése volt az egyetemen. Fél egykor már kifejezetten idegesek voltunk, és még mindig semmi. Ekkor jöttem rá: nyilván mindenkit megvárnak a kezdéssel. Mi is beállhattunk volna a sorba, de most már mindegy. Negyven perccel éjfél után végre elkezdték a reklámok vetítését, és valamivel háromnegyed egy után „máris” elkezdődött a vetítés. Eddig volt időm rászólni a mögöttem lévő fiúkra, a lányok ráértek kiolvasni fejenként két divatmagazint, már barátnőmmel mi is pontosan tisztában voltunk vele, mely táskák lesznek a télen divatosak, és hogy a barna hajú hölgy bizony rosszul járt: a hatvanezer forintos táska helyett a nyolcvanezer forintos koktélruhát kellett volna megvennie. Szegény.
A film nagyon jó volt. Remekül visszaadta a könyvet, szinte a legutolsó feleslegesnek hitt kis mellékszereplőt is megjelenítették, hisz kikötötték: ez a feldolgozás pontosan követni fogja a regényt. A poénok nagyot csattantak, a közönség jóízűen nevetett: a mellettem ülő leányzó rázkódott, vele rázkódott a székem és kicsit én is. A mögöttem ülő fiúk vidáman kacagva rúgtak a székembe, mikor felbukkant az egyik szereplő, ki meglehetően hasonlított társadalmunk legnagyobb lélekszámú kisebbségére és így a két fiúra is. Nyilván magukra ismertek, és erre a gondolatmenetre már én is jobb kedvre derültem. Az egyetlen problémám az a film hossza. Ha nem lett volna eleve majd’ egy órás csúszás, sokkal emészthetőbb lett volna, de a két és fél óra így szinte a végtelenségbe nyúlt el, a végére már alig tudtam figyelni.
Kifelé menet értettük csak meg, mennyire sokan jöttek el erre a premierre. A bevásárlóközpont a mozin kívül már teljesen le volt zárva. Elhaladtunk a büfé mellett, és le a mozgólépcsőn. Megtettünk egy félkört az épületben, és újra le a lépcsőn, aztán nyíl egyenesen a kijárathoz. Mikor csak elindultunk és lenéztünk, már akkor szinte végtelen hosszan haladtak az emberek egy vékony sorban, és mire leértünk és visszanéztünk, még mindig csak jöttek-jöttek az emberek. Félreálltunk a sorból, és néhány percig bámultunk a mozi irányába, hátha meglátjuk a sor végét, de a biztonsági őrök udvarias felszólítására felhagytunk ezzel, és távoztunk.
Már hazafelé sétáltunk, mikor beszélgettünk. Barátnőm teljesen lázba jött, vidáman emlékezett vissza a kedvenc jeleneteire, én pedig mosolyogva hallgattam. Hallgattam, mert bár az adaptáció jó volt, engem mégsem ragadott magával a „Hápé-láz”. Kiskorom kedvenc könyvsorozata mindig el tudott varázsolni, de csak most, hazafelé rémlett föl, mekkora csalódás volt nekem a befejező rész, így a film sem ragadott igazán magával.
Összefoglalva tehát érdekes volt életem első éjszakai premierje, de azt hiszem, amennyire exkluzívnak tűnt így elsőre, pont annyira volt kedvetlenítő.
Hivatalosan November 25.-én, éjfél után öt perccel kezdődött a vetítés, így körülbelül háromnegyed tizenkettőre értünk a Westendbe, a premier helyszínére. Rengetegen voltak, több mint elegen. Nem számítottam ekkora tömegre, és külön meglepetésként ért a tény, hogy nem csak egy, de az összes teremben ezt a filmet játszották. Mindegyikben. És mindenhol egyszerre kezdődött és végződött a film. Eltökélt szándékunk volt, hogy veszünk némi pattogatott kukoricát és üdítőt, csak hogy rendes fogyasztók legyünk, ha egyszer ingyen mozizunk, de a büfénél is annyi ember volt, hogy azonnal elriadtunk. Gondoltuk, inkább beülünk már most, legalább nem maradunk le a reklámokról.
A terem már ekkor se volt üres, és a körülöttünk lévő rágcsálnivaló és üdítő illatok garmadájában már az első perctől éreztük, hiba volt nem a büfésort választani. Húsz percig ültünk és hallgattuk a nyugtatónak szánt, kifejezetten idegesítő háttérzenét, miközben néztük, ahogy szállingóznak be az emberek. Beült mögénk két fiú, akik kényelmesen elhelyezkedve rugdosni kezdték a székünket. Mellesleg sosem értettem a székrugdosás elvét. Nagyon sok hely van ott az ember lábának, tulajdonképpen csak akkor tud belerúgni az előtte lévő székébe, ha kifejezetten rákészül. Leült mellénk két lány. Én magam se vagyok az a vékonyfajta, de elférek a székemben. A mellettem ülő hölgy ellenben talán testalkata miatt, talán nagyméretű táskája, talán még nagyobb kabátja miatt, amit mind természetesen a székbe kellett zsúfolnia, minden esetre félig átdőlt az én székemre, amitől viszont nekem kellett a barátnőmre ráhajolnom, hogy elférjek.
Éjfél múlt tíz perccel, és még nem kezdődött el a film. Szerda éjjel lévén kezdtünk idegeskedni, másnap mindkettőnknek jelenése volt az egyetemen. Fél egykor már kifejezetten idegesek voltunk, és még mindig semmi. Ekkor jöttem rá: nyilván mindenkit megvárnak a kezdéssel. Mi is beállhattunk volna a sorba, de most már mindegy. Negyven perccel éjfél után végre elkezdték a reklámok vetítését, és valamivel háromnegyed egy után „máris” elkezdődött a vetítés. Eddig volt időm rászólni a mögöttem lévő fiúkra, a lányok ráértek kiolvasni fejenként két divatmagazint, már barátnőmmel mi is pontosan tisztában voltunk vele, mely táskák lesznek a télen divatosak, és hogy a barna hajú hölgy bizony rosszul járt: a hatvanezer forintos táska helyett a nyolcvanezer forintos koktélruhát kellett volna megvennie. Szegény.
A film nagyon jó volt. Remekül visszaadta a könyvet, szinte a legutolsó feleslegesnek hitt kis mellékszereplőt is megjelenítették, hisz kikötötték: ez a feldolgozás pontosan követni fogja a regényt. A poénok nagyot csattantak, a közönség jóízűen nevetett: a mellettem ülő leányzó rázkódott, vele rázkódott a székem és kicsit én is. A mögöttem ülő fiúk vidáman kacagva rúgtak a székembe, mikor felbukkant az egyik szereplő, ki meglehetően hasonlított társadalmunk legnagyobb lélekszámú kisebbségére és így a két fiúra is. Nyilván magukra ismertek, és erre a gondolatmenetre már én is jobb kedvre derültem. Az egyetlen problémám az a film hossza. Ha nem lett volna eleve majd’ egy órás csúszás, sokkal emészthetőbb lett volna, de a két és fél óra így szinte a végtelenségbe nyúlt el, a végére már alig tudtam figyelni.
Kifelé menet értettük csak meg, mennyire sokan jöttek el erre a premierre. A bevásárlóközpont a mozin kívül már teljesen le volt zárva. Elhaladtunk a büfé mellett, és le a mozgólépcsőn. Megtettünk egy félkört az épületben, és újra le a lépcsőn, aztán nyíl egyenesen a kijárathoz. Mikor csak elindultunk és lenéztünk, már akkor szinte végtelen hosszan haladtak az emberek egy vékony sorban, és mire leértünk és visszanéztünk, még mindig csak jöttek-jöttek az emberek. Félreálltunk a sorból, és néhány percig bámultunk a mozi irányába, hátha meglátjuk a sor végét, de a biztonsági őrök udvarias felszólítására felhagytunk ezzel, és távoztunk.
Már hazafelé sétáltunk, mikor beszélgettünk. Barátnőm teljesen lázba jött, vidáman emlékezett vissza a kedvenc jeleneteire, én pedig mosolyogva hallgattam. Hallgattam, mert bár az adaptáció jó volt, engem mégsem ragadott magával a „Hápé-láz”. Kiskorom kedvenc könyvsorozata mindig el tudott varázsolni, de csak most, hazafelé rémlett föl, mekkora csalódás volt nekem a befejező rész, így a film sem ragadott igazán magával.
Összefoglalva tehát érdekes volt életem első éjszakai premierje, de azt hiszem, amennyire exkluzívnak tűnt így elsőre, pont annyira volt kedvetlenítő.
2010. december 1., szerda
Való Világ vagy Milliós játszma?
A közelmúltban debütált a két legnagyobb kereskedelmi csatornán mindkét műsor. A Való Világ a régi csomagolást hozta vissza: Nincsenek nagy újítások, minden héten pörög a beszavazás, és a kedves tévénéző izgulhat kedvencéért, vajon épp kivel fog összeveszni? A 40 milliós játszma ezzel szemben egy brit eredetű vetélkedő, lényegében a régebbi kvízműsorok fordítottja: eddig a kérdésekkel gyűjtögettük a pénzt, most előre megkapjuk, hogy aztán szépen körről körre elherdáljuk azt. De mi az egyszeri néző hozzáállása a főműsoridő kínálatához?
A hétfői (november 29.) statisztikák kifejezetten „mókásra” sikeredtek. A Való Világ egy befutott műsor, aki bármelyik korábbi évadát látta már, pontosan ismeri az ütemtervét. A 40 milliós játszma ezzel szemben valami egészen új. Nem meglepő tehát, hogy a kvízműsor (a korábbi szokásokkal ellentétben) jócskán nézettebb volt, mint a valóságshow. A hivatalos kritikusok nem is ezen lepődtek meg igazán, hanem azon, hogy a kvízműsor a teljes adásidőben népszerű maradt: Még a reklámblokkok alatt is több nézője akadt, mint a konkurens csatornának. A vélemények megoszlanak róla. Van, aki szerint érdekes, és kifejezetten vicces, ahogy a versenyzők a rendelkezésre álló egy percük utolsó pillanatban még kétségbeesett, bizonytalan pillantásokat vetnek a válaszlehetőségekre és úgy dobálják szét a több millió forint értékű kézpénzt. A műsor jelenlegi sikeréhez az is hozzájárul, amit mellesleg a portálok nem igazán említettek meg, hogy a real-time műsor interaktív. Az interneten együtt játszhatunk a játékosokkal, ugyanazokra a kérdésekre, ugyanannyi idő alatt kell válaszolnunk. A televízióban pedig időről időre, a pillanatnyi szünetekben meg is jelennek az internetes játékosokról készített különböző statisztikák, például „27 billió forintot vesztettek összesen az on-line versenyzők.”
Az interneten is kialakult a két műsor kapcsán egy fajta vita. Leginkább két tábor alakult ki az egyik kritikai jellegű blogon, amely egyébként írásom gondolatindítója is volt. Az egyik tábor azt hangoztatta: természetes, hogy egy új szerkezetű kvízműsor érdekesebb, mint a már évekkel ezelőtt is unalmassá vált valóságshow, és bár a milliós játszma még kissé döcögős, biztos benne, hogy nagy sikerű műsor elé nézünk. A laikusok talán most azt gondolnák, hogy a másik tábor a Való Világ mellett állt ki, de nem így történt. Ezek a felhasználók ugyanis nem csak a kvízműsort nézőket, de a kvízműsort magát, a két kereskedelmi csatornát, a valóságshowt és az ezt kedvelő nézőket is megtámadta. Véleményük szerint „nem csak két csatorna van”, „sokkal értelmesebben is eltölthetné az ember az idejét”, illetve magasztalták a kultúra, az ismeretterjesztő csatornák, a könyvek és a klasszikus zene fontosságát.
Azt kell, hogy mondjam: öröm látni, hogy Magyarországon csak ilyen emberek élnek: Akik ismereteiket kvízműsorok nézésével kívánják tesztelni, bővíteni és frissíteni, a másik oldalon pedig a kultúra és intelligencia már olyan magaslatokba röppen, ahol számukra csupán a komoly irodalom, a tudomány és a klasszikus zene nyújthat megnyugvást. De ha ők ennyire undorodnak a kereskedelmi csatorna szennyétől, honnan ismerhetik egyáltalán? A válasz persze adott: „véletlenül kapcsoltam oda”, „a szomszéd, a fiam, a kulturálatlan kollégám, a buszon mellettem ülő mesélte”. A legszebb kifogás mégis talán az volt, „épp újságot olvastam, mikor felkaptam a fejem.” Miért olvasott újságot kora este, a televízió előtt ülve? Vagy ez csupán az én fejemben összeférhetetlen? Mindenesetre úgy látszik, a kereskedelmi csatornák, ahogy tíz, öt, egy évvel ezelőtt is volt ez: halálra vannak ítélve. Elvégre senki nem néz valóságshowt, a Győzikétől a falnak futnak, a zenei csatornákon csak zaj és nyávogás megy, sehol sincs érték, kivéve a 10millió egyéniség magánrezidenciáján, ahol véletlenül se találnánk Metropol újságot, a böngészőjükben nem lenne ott az index.hu, és különben is csak a kandalló előtt ülnek mély családi szeretetben és örömben.
A világon minden a legnagyobb rendben.
Az idézett cikk megtekinthető itt.
A hétfői (november 29.) statisztikák kifejezetten „mókásra” sikeredtek. A Való Világ egy befutott műsor, aki bármelyik korábbi évadát látta már, pontosan ismeri az ütemtervét. A 40 milliós játszma ezzel szemben valami egészen új. Nem meglepő tehát, hogy a kvízműsor (a korábbi szokásokkal ellentétben) jócskán nézettebb volt, mint a valóságshow. A hivatalos kritikusok nem is ezen lepődtek meg igazán, hanem azon, hogy a kvízműsor a teljes adásidőben népszerű maradt: Még a reklámblokkok alatt is több nézője akadt, mint a konkurens csatornának. A vélemények megoszlanak róla. Van, aki szerint érdekes, és kifejezetten vicces, ahogy a versenyzők a rendelkezésre álló egy percük utolsó pillanatban még kétségbeesett, bizonytalan pillantásokat vetnek a válaszlehetőségekre és úgy dobálják szét a több millió forint értékű kézpénzt. A műsor jelenlegi sikeréhez az is hozzájárul, amit mellesleg a portálok nem igazán említettek meg, hogy a real-time műsor interaktív. Az interneten együtt játszhatunk a játékosokkal, ugyanazokra a kérdésekre, ugyanannyi idő alatt kell válaszolnunk. A televízióban pedig időről időre, a pillanatnyi szünetekben meg is jelennek az internetes játékosokról készített különböző statisztikák, például „27 billió forintot vesztettek összesen az on-line versenyzők.”
Az interneten is kialakult a két műsor kapcsán egy fajta vita. Leginkább két tábor alakult ki az egyik kritikai jellegű blogon, amely egyébként írásom gondolatindítója is volt. Az egyik tábor azt hangoztatta: természetes, hogy egy új szerkezetű kvízműsor érdekesebb, mint a már évekkel ezelőtt is unalmassá vált valóságshow, és bár a milliós játszma még kissé döcögős, biztos benne, hogy nagy sikerű műsor elé nézünk. A laikusok talán most azt gondolnák, hogy a másik tábor a Való Világ mellett állt ki, de nem így történt. Ezek a felhasználók ugyanis nem csak a kvízműsort nézőket, de a kvízműsort magát, a két kereskedelmi csatornát, a valóságshowt és az ezt kedvelő nézőket is megtámadta. Véleményük szerint „nem csak két csatorna van”, „sokkal értelmesebben is eltölthetné az ember az idejét”, illetve magasztalták a kultúra, az ismeretterjesztő csatornák, a könyvek és a klasszikus zene fontosságát.
Azt kell, hogy mondjam: öröm látni, hogy Magyarországon csak ilyen emberek élnek: Akik ismereteiket kvízműsorok nézésével kívánják tesztelni, bővíteni és frissíteni, a másik oldalon pedig a kultúra és intelligencia már olyan magaslatokba röppen, ahol számukra csupán a komoly irodalom, a tudomány és a klasszikus zene nyújthat megnyugvást. De ha ők ennyire undorodnak a kereskedelmi csatorna szennyétől, honnan ismerhetik egyáltalán? A válasz persze adott: „véletlenül kapcsoltam oda”, „a szomszéd, a fiam, a kulturálatlan kollégám, a buszon mellettem ülő mesélte”. A legszebb kifogás mégis talán az volt, „épp újságot olvastam, mikor felkaptam a fejem.” Miért olvasott újságot kora este, a televízió előtt ülve? Vagy ez csupán az én fejemben összeférhetetlen? Mindenesetre úgy látszik, a kereskedelmi csatornák, ahogy tíz, öt, egy évvel ezelőtt is volt ez: halálra vannak ítélve. Elvégre senki nem néz valóságshowt, a Győzikétől a falnak futnak, a zenei csatornákon csak zaj és nyávogás megy, sehol sincs érték, kivéve a 10millió egyéniség magánrezidenciáján, ahol véletlenül se találnánk Metropol újságot, a böngészőjükben nem lenne ott az index.hu, és különben is csak a kandalló előtt ülnek mély családi szeretetben és örömben.
A világon minden a legnagyobb rendben.
Az idézett cikk megtekinthető itt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)