Álom

Az éjszaka első felére nehezebben emlékszem. Éjszaka volt, és azt hiszem, vámpírok voltunk, de legalábbis biztos valami természetfeletti. A piliscsabai kis piros vonat volt az álom egyik főszereplője, de nem az esztergomi útvonalon közlekedett, hanem a székesfehérvárin (tipp: piros vonat = jelen, székesfehérvári vonatút = gyerekkor?). Négyen, vagy öten voltunk. Nem emlékszem arcokra, csak arra, hogy két pár volt, és talán még egy pluszba, de ebben már nem vagyok biztos. A másik csaj, aki ott volt, teljesen meg volt őrülve.

A martonvásári megállóban állt a vonat. Az őrült csaj párja elintézte, hogy a vonat minden megállóban álljon plusz 5 percet, amíg "kiszórakozzuk magunkat" az utasokkal. A csaj folyamatosan az ablaknak verte magát, meztelenül kéjelgett. Én (hál istennek!) ruhában idétlenkedtem, szerintem ijesztgetni viccesebb volt őket. Elindult a vonat, és gyalog is utolértük őket. A következő megállónál hagytam a fenébe az utasokat, nem voltak elég mutattatók. Előre mentem a vezetőfülkéhez párhuzamosan, és benéztem rajta. Egy idősebb (kb 50) és egy fiatalabb (kb 22) pasi volt ott, a fiatalabbon fennakadt a szemem. Tudom, hogy ismerem valahonnan, az álmon kívülről, de nem tudom, nem emlékszem, talán csak a tudatom akar megóvni az elmékétől, de olyan pokolian ismerős volt a srác.. és nem tudom, honnan.

Annyira elkezdtem vergődni és szenvedni ettől a halvány emlékképtől, hogy felriadtam, de a fejembe belehasított a fájdalom, és inkább csak a másik oldalamra fordultam, hogy visszaaludjak.

Megint álmodtam. A városligetben bicikliztem egy haverommal (szintén nem ismerem így utólag, de az előző álmomban biztos nem szerepelt). A fiú, nagyon menő módon, egy triciklin (!) közlekedett, nekem biciklim volt, de nem a hagyományos fajta. A kormány ketté volt törve középen, mert két elsőkerekem volt. A baloldalit a bal kezemmel, a jobb oldalit jobb kezemmel kellett irányítani (ált filó -> fogaskocsi motívum). Folyamatosan nekimentem mindennek, és baromi nehéz volt haladni. Elszerencsétlenkedtük magunkat a pecsa mögötti térre, ahol szoktak lenni a kipakolások meg mindenfélék. Most is volt, de nem akármi. Egy kibaszott nagy fa pad volt ott, legalább olyan magas, mint a lámpaoszlopok. Egy óriáslány ült ott, mellette pedig valamilyen meghatározhatatlan állatjelmezbe bújtatott óriásfiú. A tricikliző haverom lepattant a tricikliről, és odaszaladt a jelmezes sráchoz. Beleült az állatjelmez ölébe, mint ahogy a filmekben a gyerekek szoktak a mikulás ölébe, és elkezdte mondani, hogy legyen kedves meghosszabbítani a könyvtári könyveket mert erdélyből jöttünk biciklivel és jaj de nagyon messziről és már bezárt a könyvtár, mire deértünk.

Megráztam a fejem és elbicikliztem másfelé. Amikor megláttam a környéket, rádöbbentem, hogy álmodom. Egy külvárosi utca volt, jobb oldalt zöld kerítés, mögötte gazos kert, odébb egy sötétbarna kerítés: két kertes ház. Bal oldalt a két háznyi területen egyetlen hosszú fehér kerítés volt, mögötte szépen rendezett kert, rengeteg virágot láttam és egy fehér boltívet. Izgulni kezdtem, rádöbbentem, hogy már sokszor jártam a fehér kerítés mögött. Mit, sokszor, végtelenül rengetegszer: az ott a lelkem, ahogy a tudatalattim lát engem. Megremegett a kezem, tudni akartam, hogy _most_ milyen is vagyok igazából. Gyorsabban kezdtem tekerni, hogy odaérjek, és már annyi gondolat és remény tombolt a fejemben, hogy...
...felébredtem.