Tó

Újra tőlem függetlenül pörögnek az események. Mintha csak egy filmet nézek, amiből néha kinéznek a szereplők, megvárják a bólintásom, majd folytatják a történetet, mintha minden rendben volna. De tényleg minden rendben van?

Az életem az elmúlt időszakban, mint egy végtelen tó, nem is tó, inkább tenger. Nyugodt,

csöndes. Néha a szellő kavarta a hullámokat, de a felszín nem tört meg, a harmónia nem szakadt meg. Most pedig, az elmúlt egy hétben, annyi minden történt.

Több kis hal is felszakította a felszínt, felkavarta az állóvizet. Mintha rajban jöttek volna, talán összefüggnek, talán együtt találták ezt ki. Talán nem. Nem tudom biztosra, csak azt, hogy valami változott. Hogy kellemes-e, vagy sem, az idő eldönti, de én most nem örülök.

Nem örülök, mert a felszakított tófelszín még mindig hullámzik, még mindig zavaros. Nem látok be alá, nem látom a halakat. Nem tudom, mire készülnek, pedig tudni akarom. A hullámzó víz ellenére pedig csönd van. Nem a harmónia nyugodt, lazító csendje, hanem a feszültség csendje, a vihar elötti csend.

A vihar újra szétzúzza a tófelszín nyugalmát. Nem akarom, hogy vihar legyen, a nyugodt tó csábítóbb, mint az, amelyik háborog. Mikor vonulnak el a viharfelhők? Mikor merülhetek el újra a tó nyugalmában?

Szeretném hallani a békák kuruttyolását. Szeretném látni a szitakötők táncát. Szeretném érezni a szellő simogatását.