Szirének

A szirének a mitolágiában a gyönyörű sellők, természetfeletti lények, akik énekükkel a halálba csábítják a hajósokat. De vajon tényleg a gyilkolás a szándékuk, vagy csak magányukat szeretnék feledni, és egyetlen használható képességüket használják föl a társkeresésre?

Elgondolkodtató téma. Ahogy az is, hogy vajon a szirének a valóságban milyenek. A víz alatt gyönyörűek, tökéletes test, elvarázsoló szempár, csodás hang. A mitológia szerint amikor kihúzod a vízből, meglátod a valódi alakját, a csúfságát. A varázs a víztükrön kívül megtörik és álmaid legcsodálatosabb lénye rémálmaid rémlényévé válik.

Persze ez csak legenda, mese.

Találkoztam ma egy szirénnel. Pontosabban nem találkoztunk, elmaradt a szemkontaktus, a hangját se hallottam. Nem rántott be a vízbe magához, nem sikerült meggyilkolnia. De vajon az én szemem túl figyelmes, vagy egyszerűen ő volt épp a vízen kívül?

Ismerik a szirént, és mesélnek róla. Káprázatos, mesés, gyönyörű, vicces.. De tényleg az?

Nem tudom.

Néztem a szirént abban a pár másodpercig, amíg láthattam, és egyáltalán nem láttam csodásnak. Sőt, még el is vesztem a részletekben, hátha nem őt látom. Nem, egész bizonyosan nem. Az uszonya, a haja, a teste.. Nem, nem lehet ő a szirén.

És amikor már fordultam volna el, hogy a szemem újra becsapott, megláttam a hajóst, akit becsábított a vízbe. Láttam a hajós szemében a csillanást, a halál biztos tudatát, de nem harcolt ellene. Miért is harcolna egy ilyen gyönyörű lény ellen? Miért ne akarna elveszni a varázsában, ölelése melegségében?

Hát.. Talán azért, amit én, mint el-nem-varázsolt kapitány láttam. A szirén csúfságát, kétségbeesett kapaszkodását, a magánytól való göcsörtös menekülését, félelmét. A hajós félelmét, aztán beletörődését a halálba.

Örülök, hogy engem nem érint meg az effajta halálének.

Nem, nem a szerelemről beszélek. Ez ennél sokkal, sokkal sötétebb és romlottabb volt.