2010. március 14., vasárnap

Ráadás bejegyzés

Tegnap este rossz szájízzel feküdtem le aludni. Zavart, hogy már olyan régóta nem volt olyan álmom, ami történetet mesél el. Mint kiderült, csak szemrehányást kell tennem a tudatalattimnak, és voálá.

Nem volt új álom. Valahogy inkább két, vagy három régebbi álmom volt összeturmixolva, és végig tisztában voltam vele, hogy "itt már jártam", "ez már megtörtént", "most azt kell tennem, hogy.."

Álmomban hazautaztam. Úgy haza, hogy mintha abba a faluba költöztünk volna (ki az a mi?), ahol felnőttem. Persze ez hülyeség, hiszen Diósdon/Pesten nőttem föl, de álmomban ebben a faluban nőttem föl, és kész. Mindenhol ismerős arcok, mindenki ismer mindenkit. Nem az a tipikus magyar falu, ahol nyugdíj-korhatár felett van az átlag életkor, hanem az amerikai ideálnak megfelelő falucska, sok korombelivel, akik mind meg is ismertek.
Lementem a falu széli kis közértbe, az eladónő régi osztálytársam volt. A szomszédok mosolyogva fogadtak, a szobám a 20as évek klasszikus gyerekszobájának felelt meg.
Volt velem egy kb. kézfejnagyságú szellemke, akinek emberkorabéli vágya volt, hogy szakács lehessen, és amíg ez nem valósul meg, ő nem képes eltávozni az élők sorából. És persze pont az én nyakamba varrta a szent küldetést: szerezzek neki valódi szakácsoknak való ruhát, hogy beteljesedjen az álma.

Az álom nagyrészére persze nem emlékszem. Csak foltok maradtak meg: betörtem valamiért a közértbe, találtam egy konditermet is a faluban, a változatosság kedvéért vendéglátósokkal ismerkedtem. Csak az álom vége maradt meg.

Egy hagyományos japán séf volt a nappalinkban. A vállamon ott ült a csak számomra látható manó-szellem. A séf ledobta a séfi ruhát (jajdenehéz elmesélni.. hajtogatós felső meg bő nadrág), alatta ilyen testre tapadó ninjaruha volt rajta meg volt nála katana is. Nem is ez a lényeg, a katanát csak dísznek tartotta, mert pisztolyt fogott a másik kezével ránk. Ránk bizony, mert több ember is volt, csak azt nem tudom, kik voltak. Talán gyerekkori barátok.
Itt is volt egy "tudom ám, most mi fog jönni". Levettem a vállamról az álmosodó szellemet, és belebújtattam a séfcuccokba. Csukva volt a szeme, és valamiért biztosra vettem, hogy haldoklik. Kétségbeesetten néztem körbe, hogy még hiányzik egy sapka a fejéről ahhoz, hogy teljes legyen. Fölpattantam, és az egyik barátom fejéről lekaptam egy sötétkék svájci sapkát. Tudtam, hogy korábban fehér sapkát adtam rá, de biztos voltam benne, hogy ez is jó lesz, mert a nadrág is sötétkék volt.
A fejéhez raktam (rá nem tehettem, mivel a manó nagyon nagyon pici volt, a sapka pedig nagyon nagy), és könnyek közt suttogtam, hogy ébredjen föl, ébredjen föl, hiszen végre szakács lett.
Letérdelt mellém egy lány, és mondta, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Döbbenten néztem rá. Mielőtt kérdezhettem volna, közölte, hogy ő is látja a manót és mindig is látta. Mindent megbeszéltek már velem kapcsolatban, és ne aggódjak, mert túléli. Mire visszanéztem a manóra, már egy vastag, keményborítású, régi stílusú könyv volt a helyén. Kinyitottam, és a lapok közül kihúztam két kártyalapot: Egy kör ászt, és talán egy pikk kilencest. Valamiért biztos voltam benne, hogy ez nagyon nagyon jó dolog, és lehunyt szemmel egy csókot nyomtam a kör ászra.

A valóságban nyitottam ki újra a szemem.

Nincsenek megjegyzések: