2009. november 4., szerda

Érdekes hazaút este 8 után

Röviden összefoglalva az előzményeket, elég rosszul voltam egész nap, végül is egy végigült ETV után kezdődik a kaland.
Amire feleszméltem, az az "induljunk a Jenőbe!" felszólítás volt. Erre föl én elindultam, de végül is csak a Stefi auláig jutottam el, ahol belebotlottam egyik barátnőmbe. Este háromnegyed 8ig beszélgettünk ott, majd Gergő hötös kollégával (van valami beceneve? na mindegy) kiballagtunk a vonathoz. Ilyen jó melegben mi mást se kívánhatna az ember, minthogy ugyan késsen már egy kicsit a kedvenc kicsi pirosunk?
Ő be is tartotta eme remek szokását, a történet valahol ezen a ponton eljut egy fordulóponthoz is. Olyan 8 magasságában elszáguldott az esztergomi gyors, ami a Pestre menő vonat előtt szokott elszáguldani, ekkor boldogan sóhajtottunk föl, és néztük, ahogy leheletünk lassan fölszáll a kellemes időben. Cseverésztünk és vártuk a vonatérkezést. Vártuk, miközben megváltottuk a világot merő szavainkkal és fantasztikus felfedezéseinkkel. Ámbár valahol fél és háromnegyed 9 körül elkezdett zavarni a gondolat, hogy a vonat talán egy kicsit túl sokat is késik. Felhívtam anyámat, nem tudott semmiről, és különben is, mi köze neki a mávhoz?
Nyugodtan beszélgettünk tovább, a kellemes idő már végigjárta csontjainkat, mikor Gergő félresétált, és köszönt valakinek. Én néhány bosszús, hangos mávval kapcsolatos felfedezés után tudtam meg, hogy az illető kedves új dékán urunk.
Pironkodtam, mondhatni égett a pofám, ahogy kellett, de végül is odamentünk beszélgetni, és közös erővel leigázni a világot. Néhány perc társalgás után négyen néztük, ahogy villogó-szirénázó mentőautók vágnak végig az autópályán, már nyilvánvaló volt, mi történhetett. A történet innentől kezdve lineárisan (?) haladt tovább, a dékán úr is nagyban telefonálgatott ezer felé, akárcsak Gergő, miközben én szomorúan néztem a lemerült telefonom (ha nem merült volna le, biztos kaptatok volna meglepi-smseket). Végül is Bence, a bátor, a csodás (a hötelnök) útra kerekedett, és elindult értünk vissza az egyetemhez. Addig a dékán úr beinvitált minket a dékáni hivatalba (mi a neve?), és főzött nekünk narancsos-fahéjas teát, ami nagyon pocsék volt, de mellette tűzforró, így legalább az átfagy.. akarom mondani kellemesen langyos ujjaink újra megtapasztalhatták a vérkeringés csodáját.
Bence megérkezése után nincs túl sok mondanivalóm, csendben, rendben eljutottunk Pestig, ahol az Árpád-hídon szálltam föl a metróra. Innentől ezt a címet is adhatnám a kis szösszenetemnek: "Túl cuki a pofim?"
A metróra egy megállóval később négy csúnyán részeg fiatal szállt föl. A kocsi másik végéről meglepően hamar jutottak el oda, ahol egyedül ültem, és körbeültek. Pontosabban egy leült mellém, a maradék három pedig körbe állt. Meghallgattam az életük történetét, hogy az egyikük bizonyos "Dobos Dani" öccse, akit _nyilván_ ismernem kellene. A Nyugati Pályaudvarig "megismerkedtünk", megtudták hogy pázmányos vagyok és otthon szeretnék már lenni, én pedig olyan információkkal lettem gazdagabb, hogy hitem ellenére nem 16, hanem majdnem 18 évesek (bár ezt továbbra is erősen kétlem), illetve hogy "übercsúcs, nagyon fasza" buliba mennek, ahova nyilván nekem is kellene mennem. Nem tettem, így békén is hagytak.
A Ferenciek terén körülbelül újabb negyed órát, vagy 20 percet várakoztam, végül is a megszokott, majdnem lakásomig szállító busz helyett a gyors buszt választottam, ahonnan még 10 perc séta várt. Igen ám, újra tudom, miért várom meg egyébként mindig, de mindig a lassú buszt!
A megfelelő megállóban leszálltam, ekkor egy fákkal körbedíszített járdán kell a főút mentén körülbelül 10 percet (2 megállónyit) sétálnom. Gondoltam sietek, szaporán szedtem a lábaimat, pár perccel később vettem észre, hogy valaki szintén nagyon siet mögöttem. Merő jófejségből (és igazából a méretemből adódóan tömör paranoiából) lelassítottam, had siessen el mellettem, és én is jobban érzem magam. De ekkor ő is lelassított. Megszeppentem, de nem néztem föl. Azon gondolkodtam, vajon bennem van-e a hiba, és igazából ugyanolyan gyorsan megyek-e, mint eddig. Hát akkor legyen még egy kicsit gyorsabb, újra meghúztam a lépteim, és a mellettem lévő lábpáros is követte a tempóm. Valamikor ilyenkor törhetett rám a pánikhangulat, aztán megpillantottam a következő megállóban egy párocskát. Pont a megálló előtti zebrán a cipőpár lekanyarodott és elindult át a zebrán. Megkönnyebbülve fellélegeztem, és a zebra felé emeltem a pillantásom. A férfi olyan 30as éveiben lehetett, és határozottan _vigyorgott_ rám. Beparkoltam a párocska mellé, majd mikor újra a zebra felé néztem, hogy lássam, hova lett, én.. nem láttam. Nem akartam elhinni, kapkodtam jobbra-balra a fejem, mint valami idióta, keresve a férfit. Végül betámadtam a párost, nem látták-e a férfit?
- Azt, aki melletted jött?
- Azt.
- Az nem veled volt?
- NEM.
- Hú.. hát.. - a lány is körülnézett, végül is okosabb volt, mint én: a zebra mellett volt egy fehér furgon, ami mellesleg pont eltakarta egy társasház kapuját. A lány saját bevallása szerint látta a férfit bemenni a kapun, de okosabbnak tartotta, ha várok velük egy buszt. Egyetértettem, és mindenféle hülye poénnal igyekeztem elütni az időt. Vártam, hogy vagy a furgon induljon, vagy a társasház lépcsőjében gyulladjon föl a villany, egyik se történt meg.
Mikor végre megjött a lassú busz, úgy szaladtam föl rá, mint az ijedt kis nyuszi, és nem is álltam messze ettől: be voltam tojva mint a fene. A következő megállónál is spuriztam haza, itthon pedig mindent 8ra zártam.

Tanulság: ... ... nem tudom. Kéne egy autó.

2 megjegyzés:

Ayumi írta...

uff.... ez úristen. O_O;;;;; *speechless* sokáig éljenek a csúnya bácsik..... -_-;;

.mimi írta...

hát... attakúva...