álom

Egy hegyen állunk. A fákat rázza a szél, és életemben először örülök, hogy kicsi vagyok. A kedvenc narancssárga szoknyám van rajtam és egy fehér top. Körülnézek, és mindenki egy irányba bámul. Arra nézek én is.

A város pusztul. Tornádók, rengeteg, meg se tudom számolni, mennyi, haladnak lassú körökben, rombolnak és pusztítanak mindent, ami felelőtlen módon az útjukba kerül. Szétnézek, amíg a látóterem engedi, és mindenfelé ezek vannak. Libabőrös leszek, de nem a hűvös szél miatt. Valaki megfogja a kezem. Fölnézek rá, de nem leszek nyugodtabb. Ismerem, de nem kedvelem őt.

"Mennünk kell" Menni? Hát persze, én se akarok itt meghalni. A többiekkel együtt, talán négyen lehetünk, átmegyünk a repülőgépbe. Leülök, és a biztonságiövet keresem. Nincs. Hát, akkor kapaszkodom magamba. Mikor már mindenki felszállt, a repülőgép elindult. Gond nélkül felértünk a felhők fölé. Miközben haladtunk fölfelé, lenéztem a földre, láttam, ahogy a tornádók embereket kapnak föl, házak tetejét bontják meg. Nehezebben ver a szívem. A felhők fölött is csak a felhőket bámultam gépiesen. Ahogy a törlcsérek kialakulnak, és lenyúlnak oda, ahova én már nem láthatok le.

Késöbb újra ereszkedni kezdünk. Reménykedek, hogy itt már nincsenek tornádók, de tévednem kell. Az emberek csodálkozva nézelődnek minden irányba, figyelik a távoli tornádókat. Miért itt akarnak engem kitenni? Rákoncentrálok a célpontra, ahova leszállok. Piros tetejű buszok. A hetes busz? Ennek a végállomásán még sose jártam. Leszállok és megköszönöm a fuvart. A kezembe kerül egy fényképező, és fényképezni kezdem az utastársaimat. Talán azért, mert tudom, soha többet nem fogunk találkozni. Elbúcsúzunk és én célbaveszem a buszt, de mire felszállok rá, már az is egy repülőgép, de sokkal kisebb és kevésbé biztonságos, mint a másik.

Azt mondja a pilóta, hogy fel kell mennünk a felhőbe, az majd biztonságos lesz. Fölfelé haladva mellettünk csaptak be a villámok, volt, hogy egy manőver után pontosan ott ment végig a villám, ahol mi korábban álltunk. Ekkor még fel se merült bennem, hogy valami el akarhat pusztítani minket. Vannak villámok, amik közvetlenül a közelünkben halad el és csap bele a földbe, de akad olyan is, ami mint egy eres kapu, a felhő alatt szerteszét ágazva akar minket elküldeni a célunktól. Fölnézek a felhőkre. Valaki azt mondja mellettem, hogy a felhőben sokkal hamarabb látni lehet, ha villám készül. És tényleg. A felhő egy köralakban kékesen felizzik, aztán a villám néhány kis ága is kimered a felhőből, mire a körnek a közepéből kivágódik a földig érő villám, majd az egész elsötétül.

Felérünk, és valaki azt mondja, biztonságban vagyunk, de a felhők fölött mégjobb lenne. Újra emelkedni kezdünk, de fölöttünk a felhő szétválik. Egy másik felhő, mint füstszerű kar ereszkedik alá, keze mintha ökölben lenne.

"Ez Isten keze!" ordítja valaki kétségbeesetten. Úgy dönt a pilóta, jobb nem kekeckedni ezzel a felhővel, vagy istennel, vagy akármivel. Egyenesen repülünk tovább a felhőben, de a felhőből mégis kiérünk valahova máshova.

Nyugodt, hihetetlenül békés hely. Olyan, mint egy pók verme, millió, milliárd csillag vesz minket körül. A csillagok alakzatokban kapcsolódnak, ettől tűnik olyan hálórendszerszerűnek. Kellemes a látványa, és az az érzésem, itt már semmi bajunk nem eshet. Aki eddigis folyamatosan kommentálta a helyzetünket, újra megszólal: "Ez a menyország.."

És talán igen, úgy érzem, megint igaza van. Ez a Paradicsom, ahol mindigis lenni akartam, ahol boldog lehetek. Aztán történik valami a géppel, és zuhanni kezdünk le a "Menyországból", le a semmibe.

És valaki benyit az ajtón. Zihálva ébredek, de nem bírok megmozdulni. A testem zsibbad, mintha még mindig zuhannék, a fejem könnyű, mint egy léggömb. Csak kerek szemekkel bámulok magam elé, és annyit suttogok: "Aztakurva"