A társadalom peremén tisztább a levegő és szebb a kilátás.

Feladat: úti riport

Keresztény járat

A mai magyar ember nem egy szociális lény. Nem szívesen beszélget vadidegenekkel, ami érthető. Amikor tömegközlekedésre kerül a sor, általában reggel még, hazafelé este már túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy figyeljünk a környezetünkre.

Én sem szívesen beszélgetek másokkal. Zene szól a fülemben, könyvet fogok a kezemben és igyekszem kizárni a külvilágot a tudatomból. Esetekben ez azonban problémás. Kora este volt, és annyira kimerültem az öt előadástól és a vonatozástól, hogy könyv nélkül is sikerült elzárkóznom a környezettől. Kicsit, bevallom, el is bóbiskoltam a buszon, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Kinyitom a szemem és már nyúlok is a bérletemért, de meglepetésemre nem egy ellenőr az, hanem a mellettem ülő, ápolatlan, rongyosan öltözködő nő. Kivettem a zenét a fülemből, mire azonnal rákezdett.

- Hiszel Istenben? – annyira váratlanul ért a kérdés, hogy őszinte igent böktem ki. Láttam, nem volt elégedett a válaszommal, és tovább kérdezgetett. – Mit jelent Isten számodra a mindennapokban? Milyen gyakran imádkozol? Jársz templomba? Rendszeresen olvasod a Bibliát?

A második kérdésre még készségesen kifejtettem az állásponton abban a reménységben, hogy a hittérítő békén hagy, de nem. Mikor utolsó kérdésére már mérgesen vágtam rá, hogy nem, nem szoktam olvasgatni a Bibliát, végre megtalálta a fogást, amit keresett.

- Meddig mész ezzel a busszal? Ráérsz? – mivel a dupla ülés belső részén ültem, menekülni se tudtam. Ő pedig előhúzta végtelenségig telefirkált és aláhúzkodott zsebbibliáját, és olvasni kezdett. Az Újszövetségből olvasott föl egy történetet, majd egy átszellemült sóhaj keretében csukta be. – Megértetted a történetet? A gazdag fiú betartotta a tíz parancsolatot, mégse juthatott a Mennybe.

Türelmetlenül néztem rá. – Célzás? – kérdeztem, és kezdett nagyon elegem lenni ebből a beszélgetésről. Lassan mért végig, szemében ki nem mondott vádak és sértések, a végén pedig bólintott. – Mire? – kérdeztem újra, mire vállat vont.

- Erre neked kell rájönnöd. Tudod, én is voltam régen csinos. Miniszoknya, smink, hajfestés, minden, amit akarsz. Sok bűnt követtem el, mire ráleltem az igazságra. – ezután átnyújtotta a névjegykártyáját, és közölte, ha beszélgetni szeretnék, ezen a telefonszámon megtalálom. Ezután leszállt a buszról.

Még pár óráig nem tudott hagyni az, amit mondott. Kihívóan öltözködöm? Nem. Drága ruhákat hordok? Nem. Túl csinos vagyok? Kizárt. Végül a közelben lakó régi ismerőseimet kérdeztem ki. Kiderült, hogy a hittérítő hölgy rendszeresen kikérdezi az utasokat. A mondóka szinte mindig ugyanaz, és igazából –valószínűleg- semmi konkrétumra nem gondol, csak elbizonytalanítani szeretné az egyszeri utazókat, hogy azok őhozzá forduljanak segítségért.

Sajnálom, most ez nem sikerült.

Frederik Pohl: Átjáró

Tömören és szárazon bemutatva Frederik Pohl könyve nem más, mint egy idejét múlt, tudományos-fantasztikus regény. De mivel az élet sem fekete vagy fehér, így egy szórakoztató irodalmi művet sem lehet ilyen egyszerűen bemutatni.

A könyv elsősorban azért idejét múlt, mert a mai tudományos felfedezések sebességét követve nagyon régi elméletekre alapszik a mű. Pohl 1977ben írta a könyvét, amely az akkori eszközök továbbgondolásával teremtett egy dinamikus és izgalmas jövőképet. Izgalmas, mert rengeteg olyan ötletet vetett föl, amelyek a mai napig jó szolgálatot tennének a földieknek, viszont közben unalmas is, hisz a saját idejéhez igazoló technológiákban gondolkodott.

Időben nincs konkrétan meghatározva, mikor is játszódik a történet. Csak sejteni lehet, hogy valahol a XXI. század vége felé. A világ ekkorra már szinte teljesen elpusztul, az emberiség több tízmilliárd fővel túllakta a bolygóját. A nyomor és éhség állandó, a természet és az állatvilág szinte teljesen elpusztult. Az élelmiszert a földből magából, hegyek kőzeteiből termelik ki. A mai értelembe vett Föld, a maga zöld réteivel, tiszta levegőjével már csak mesterségesen létezhet. Felszínes említést kapunk csak egy bizonyos new yorki buráról, amely alatt csak a legtehetősebb emberek élhetnek.

A főszereplőnk, Robinette Broadhead a fent említett élelmiszertermelők egyikében dolgozik a történet kezdetekor. Ez Észak-Amerika egyik hegységében található, és hivatalos nevén „tápanyagbánya”. A történet bemutatásában nehéz hitelesnek maradni, ugyanis az két szálon fut. Az egyikben a könyv valódi történetét élhetjük át jelen időben. Ekkor Robinette fiatal, nincstelen, kalandvágyó felnőtt, miközben a másik szálon egy multimilliomos lelki roncs, aki a new yorki búra alatt él, és virtuális pszichológusának meséli el történetét.

Ez elsőre bonyolultnak tűnik, de a két szál valójában érdekesebbé teszi a történetet. Bár egy személy mesél végig, mégis több szögből sikerül látnunk az eseményeket. A pszichológus program rendszeres közbeszólásaival korrigálja esetleges ismeretbeli hiányosságainkat is, miközben tovább színesíti a történetet. Az események nagy része az űrben játszódik, az Átjáró nevű aszteroidán. Sok elméleti fizikai tétel jelenik meg, mint kész tény, ezzel Pohl állásfoglalását ismerhetjük meg leginkább. Érdekesség, hogy annak ellenére, milyen sokat fejlődött a világ, a könyv még így, 2010-ben is reális jövőképet mutat. Az Átjáró egy olyan aszteroida, amely több ezer éve a „hícsík” által egy űrhajóbázissá lett átalakítva. Ezen a ponton hozzáteszem, a könyv világában az emberiség már nem csak a Földön, de a Holdon és a Vénuszon is él. Már 1977ben is tudták, hogy a Vénusz felszíne lakhatatlan, de Pohl megoldotta: a földiek lakhatóvá tették a Vénusz belsejében talált hícsí járatokat, és itt találták az első űrhajót, amely segítségével az Átjáróra találtak.

Az Átjáró, annak hajói és a hajók által elérhetővé vált bolygók felfedezésével Pohl nagyon merész volt. Rengeteg elméleti tételről nyilatkozott a könyvében, mint létező vagy épp nem létező dologról. A csillagászatban járatos olvasók számára ezért különösen érdekes lehet a könyv: ebben nyíltan beszélnek a szupernóvákról, a bolygók különböző fajtáiról és feketelyukakról, nem mint távoli ködös elméletekről, de mint kézzel fogható valóságról. A hétköznapi embernek sem kell aggódnia, ha nem ismerné ezeknek az elméletét, az író keretes részekbe szedve ismertette a fizika alaptételeit mindenki által érthető nyelven.

A történet viszont nem csak az elméleti fizika Pohl szerinti megvalósításáról szól. Van benne minden, ami egy hagyományos, huszadik századi regénybe kell: szerelem, drog, rokkantak, kisebbségek, misztikus és pénz. Rengeteg pénz. Hiszen mi másért vállalkozna bárki is arra, hogy több ezer éves űrhajókba ülnek, teljesen önszántukból? A különböző felfedezésekért az Átjáró Tröszt, mely több földi ország közös „vállalkozása”, rengeteg pénzt fizet ki. A történet csattanójának kifejtése nélkül mondom csak el: főhősünk is az egyik felfedező útján tesz szert hatalmas vagyonára.

Ha az olvasót magával ragadná a történet, nem marad folytatás nélkül. A könyv egy hatrészes sorozat első kötete. Az első mű, az Átjáró 1978ban Nebula, Hugo, Campbell és Locus SF díjat is nyert, a másodikat is jelölték ugyanerre a négy díjra.

Frederik Pohl 1919ben született és élete eddigi 91 évében összesen 57 regényt, 23 novellás kötetet és 5 nem fiktív könyvet írt összesen. Nem túlzás állítanom, hogy egy nagyon „termékeny” íróról van szó, aki méltán nyerhette el közel egy tucat különböző díját. Bár már nagyon öreg, a mai napig rendszeresen ír.

Harry Potter és a tömeg

Csörgött a telefon, a barátnőm hív. Kapott két jegyet a Harry Potter hetedik részének premierjére, és rám gondolt, mint partnerre. Természetesen igent mondtam, és mire észrevettem, máris szerda este volt, és indulnunk kellett.

Hivatalosan November 25.-én, éjfél után öt perccel kezdődött a vetítés, így körülbelül háromnegyed tizenkettőre értünk a Westendbe, a premier helyszínére. Rengetegen voltak, több mint elegen. Nem számítottam ekkora tömegre, és külön meglepetésként ért a tény, hogy nem csak egy, de az összes teremben ezt a filmet játszották. Mindegyikben. És mindenhol egyszerre kezdődött és végződött a film. Eltökélt szándékunk volt, hogy veszünk némi pattogatott kukoricát és üdítőt, csak hogy rendes fogyasztók legyünk, ha egyszer ingyen mozizunk, de a büfénél is annyi ember volt, hogy azonnal elriadtunk. Gondoltuk, inkább beülünk már most, legalább nem maradunk le a reklámokról.

A terem már ekkor se volt üres, és a körülöttünk lévő rágcsálnivaló és üdítő illatok garmadájában már az első perctől éreztük, hiba volt nem a büfésort választani. Húsz percig ültünk és hallgattuk a nyugtatónak szánt, kifejezetten idegesítő háttérzenét, miközben néztük, ahogy szállingóznak be az emberek. Beült mögénk két fiú, akik kényelmesen elhelyezkedve rugdosni kezdték a székünket. Mellesleg sosem értettem a székrugdosás elvét. Nagyon sok hely van ott az ember lábának, tulajdonképpen csak akkor tud belerúgni az előtte lévő székébe, ha kifejezetten rákészül. Leült mellénk két lány. Én magam se vagyok az a vékonyfajta, de elférek a székemben. A mellettem ülő hölgy ellenben talán testalkata miatt, talán nagyméretű táskája, talán még nagyobb kabátja miatt, amit mind természetesen a székbe kellett zsúfolnia, minden esetre félig átdőlt az én székemre, amitől viszont nekem kellett a barátnőmre ráhajolnom, hogy elférjek.

Éjfél múlt tíz perccel, és még nem kezdődött el a film. Szerda éjjel lévén kezdtünk idegeskedni, másnap mindkettőnknek jelenése volt az egyetemen. Fél egykor már kifejezetten idegesek voltunk, és még mindig semmi. Ekkor jöttem rá: nyilván mindenkit megvárnak a kezdéssel. Mi is beállhattunk volna a sorba, de most már mindegy. Negyven perccel éjfél után végre elkezdték a reklámok vetítését, és valamivel háromnegyed egy után „máris” elkezdődött a vetítés. Eddig volt időm rászólni a mögöttem lévő fiúkra, a lányok ráértek kiolvasni fejenként két divatmagazint, már barátnőmmel mi is pontosan tisztában voltunk vele, mely táskák lesznek a télen divatosak, és hogy a barna hajú hölgy bizony rosszul járt: a hatvanezer forintos táska helyett a nyolcvanezer forintos koktélruhát kellett volna megvennie. Szegény.

A film nagyon jó volt. Remekül visszaadta a könyvet, szinte a legutolsó feleslegesnek hitt kis mellékszereplőt is megjelenítették, hisz kikötötték: ez a feldolgozás pontosan követni fogja a regényt. A poénok nagyot csattantak, a közönség jóízűen nevetett: a mellettem ülő leányzó rázkódott, vele rázkódott a székem és kicsit én is. A mögöttem ülő fiúk vidáman kacagva rúgtak a székembe, mikor felbukkant az egyik szereplő, ki meglehetően hasonlított társadalmunk legnagyobb lélekszámú kisebbségére és így a két fiúra is. Nyilván magukra ismertek, és erre a gondolatmenetre már én is jobb kedvre derültem. Az egyetlen problémám az a film hossza. Ha nem lett volna eleve majd’ egy órás csúszás, sokkal emészthetőbb lett volna, de a két és fél óra így szinte a végtelenségbe nyúlt el, a végére már alig tudtam figyelni.

Kifelé menet értettük csak meg, mennyire sokan jöttek el erre a premierre. A bevásárlóközpont a mozin kívül már teljesen le volt zárva. Elhaladtunk a büfé mellett, és le a mozgólépcsőn. Megtettünk egy félkört az épületben, és újra le a lépcsőn, aztán nyíl egyenesen a kijárathoz. Mikor csak elindultunk és lenéztünk, már akkor szinte végtelen hosszan haladtak az emberek egy vékony sorban, és mire leértünk és visszanéztünk, még mindig csak jöttek-jöttek az emberek. Félreálltunk a sorból, és néhány percig bámultunk a mozi irányába, hátha meglátjuk a sor végét, de a biztonsági őrök udvarias felszólítására felhagytunk ezzel, és távoztunk.

Már hazafelé sétáltunk, mikor beszélgettünk. Barátnőm teljesen lázba jött, vidáman emlékezett vissza a kedvenc jeleneteire, én pedig mosolyogva hallgattam. Hallgattam, mert bár az adaptáció jó volt, engem mégsem ragadott magával a „Hápé-láz”. Kiskorom kedvenc könyvsorozata mindig el tudott varázsolni, de csak most, hazafelé rémlett föl, mekkora csalódás volt nekem a befejező rész, így a film sem ragadott igazán magával.

Összefoglalva tehát érdekes volt életem első éjszakai premierje, de azt hiszem, amennyire exkluzívnak tűnt így elsőre, pont annyira volt kedvetlenítő.

Való Világ vagy Milliós játszma?

A közelmúltban debütált a két legnagyobb kereskedelmi csatornán mindkét műsor. A Való Világ a régi csomagolást hozta vissza: Nincsenek nagy újítások, minden héten pörög a beszavazás, és a kedves tévénéző izgulhat kedvencéért, vajon épp kivel fog összeveszni? A 40 milliós játszma ezzel szemben egy brit eredetű vetélkedő, lényegében a régebbi kvízműsorok fordítottja: eddig a kérdésekkel gyűjtögettük a pénzt, most előre megkapjuk, hogy aztán szépen körről körre elherdáljuk azt. De mi az egyszeri néző hozzáállása a főműsoridő kínálatához?

A hétfői (november 29.) statisztikák kifejezetten „mókásra” sikeredtek. A Való Világ egy befutott műsor, aki bármelyik korábbi évadát látta már, pontosan ismeri az ütemtervét. A 40 milliós játszma ezzel szemben valami egészen új. Nem meglepő tehát, hogy a kvízműsor (a korábbi szokásokkal ellentétben) jócskán nézettebb volt, mint a valóságshow. A hivatalos kritikusok nem is ezen lepődtek meg igazán, hanem azon, hogy a kvízműsor a teljes adásidőben népszerű maradt: Még a reklámblokkok alatt is több nézője akadt, mint a konkurens csatornának. A vélemények megoszlanak róla. Van, aki szerint érdekes, és kifejezetten vicces, ahogy a versenyzők a rendelkezésre álló egy percük utolsó pillanatban még kétségbeesett, bizonytalan pillantásokat vetnek a válaszlehetőségekre és úgy dobálják szét a több millió forint értékű kézpénzt. A műsor jelenlegi sikeréhez az is hozzájárul, amit mellesleg a portálok nem igazán említettek meg, hogy a real-time műsor interaktív. Az interneten együtt játszhatunk a játékosokkal, ugyanazokra a kérdésekre, ugyanannyi idő alatt kell válaszolnunk. A televízióban pedig időről időre, a pillanatnyi szünetekben meg is jelennek az internetes játékosokról készített különböző statisztikák, például „27 billió forintot vesztettek összesen az on-line versenyzők.”

Az interneten is kialakult a két műsor kapcsán egy fajta vita. Leginkább két tábor alakult ki az egyik kritikai jellegű blogon, amely egyébként írásom gondolatindítója is volt. Az egyik tábor azt hangoztatta: természetes, hogy egy új szerkezetű kvízműsor érdekesebb, mint a már évekkel ezelőtt is unalmassá vált valóságshow, és bár a milliós játszma még kissé döcögős, biztos benne, hogy nagy sikerű műsor elé nézünk. A laikusok talán most azt gondolnák, hogy a másik tábor a Való Világ mellett állt ki, de nem így történt. Ezek a felhasználók ugyanis nem csak a kvízműsort nézőket, de a kvízműsort magát, a két kereskedelmi csatornát, a valóságshowt és az ezt kedvelő nézőket is megtámadta. Véleményük szerint „nem csak két csatorna van”, „sokkal értelmesebben is eltölthetné az ember az idejét”, illetve magasztalták a kultúra, az ismeretterjesztő csatornák, a könyvek és a klasszikus zene fontosságát.

Azt kell, hogy mondjam: öröm látni, hogy Magyarországon csak ilyen emberek élnek: Akik ismereteiket kvízműsorok nézésével kívánják tesztelni, bővíteni és frissíteni, a másik oldalon pedig a kultúra és intelligencia már olyan magaslatokba röppen, ahol számukra csupán a komoly irodalom, a tudomány és a klasszikus zene nyújthat megnyugvást. De ha ők ennyire undorodnak a kereskedelmi csatorna szennyétől, honnan ismerhetik egyáltalán? A válasz persze adott: „véletlenül kapcsoltam oda”, „a szomszéd, a fiam, a kulturálatlan kollégám, a buszon mellettem ülő mesélte”. A legszebb kifogás mégis talán az volt, „épp újságot olvastam, mikor felkaptam a fejem.” Miért olvasott újságot kora este, a televízió előtt ülve? Vagy ez csupán az én fejemben összeférhetetlen? Mindenesetre úgy látszik, a kereskedelmi csatornák, ahogy tíz, öt, egy évvel ezelőtt is volt ez: halálra vannak ítélve. Elvégre senki nem néz valóságshowt, a Győzikétől a falnak futnak, a zenei csatornákon csak zaj és nyávogás megy, sehol sincs érték, kivéve a 10millió egyéniség magánrezidenciáján, ahol véletlenül se találnánk Metropol újságot, a böngészőjükben nem lenne ott az index.hu, és különben is csak a kandalló előtt ülnek mély családi szeretetben és örömben.

A világon minden a legnagyobb rendben.


Az idézett cikk megtekinthető itt.

úgy érzem, menten megfulladok.

Feladat: riport

Élet a szakadékban

Megszólal a dallam, és sietve előveszem a telefonom. SMSt kaptam. Elolvasom a tartalmát, és elsőre fel sem fogom, miről van szó. Kirohanok a teremből, ahol eddig voltam, és már remeg a kezem, amikor felhívom a megadott számot. „Igaz a hír?!” – üvöltöm szinte a telefonba, és egy sírástól rekedt hang válaszol: „Igen. Timi szombat délután meghalt.” – még mond valamit, de a fülem már tompa. Ott helyben esem össze, és kezdek zokogni. A barátnőm, akit hét éve ismertem, szombat délután valóban meghalt.

Timi késői születésű lány volt, édesanyja 40 éves is elmúlt már, mikor megszülte őt. Ez egész, rövidke kis életét megbélyegezte: testében számtalan idegcsomó volt található, és több betegség is vissza-visszatért hozzá. 2007 nyarán panaszkodott nekem először, hogy szűnni nem akaró fájdalmai vannak a mellkhasa jobb részén, és semmilyen gyógyszer sem használ. Természetesen azonnal orvoshoz fordultak édesanyjával. A vizsgálatok mindenre negatívot jeleztek: jó- vagy rosszindulatú daganatok, tüdőbaj, mellcsomó. Semmi. Végül novemberben azt állapították meg, hogy valószínűleg egy a gerince mentén található idegcsomójával lehet a probléma, és csak a műtét jöhet szóba. Timi is, édesanyja is beleegyeztek, és egy februári időpontban meg tudtak egyezni Magyarország egyik legkiemelkedőbb orvosával. Addig is nagyobb adag gyógyszereket kapott, de így is rendszeres orvosi segítségre szorult, mivel a gyógyszerek szedése ellenére is megmaradtak a fájdalmai, olykor már elviselhetetlen mértékben. „Borzasztó volt az egész az elejétől fogva” – mesélte nekem az édesanyja, mikor Timi halálhíre után meglátogattam őt. „De, tudod, ő mindig élni akart. Az első pillanattól a leges legutolsóig küzdött az életéért.”

2009. február 17.-én műtötték meg. Egy nappal előtte kellett a korházba befeküdnie, és összesen egy hetet töltött benn. Alig voltak pozitív élményei. „Az első nap levettek tőlem egy csomó vért” – emlékezett vissza, mikor meglátogattam – „Azt hittem, ha már engem műtenek meg, békén hagynak pihenni, de nem. A kezembe nyomták az összes ampullát, és a fél napom azzal ment el, hogy a korház épületei között mászkáltam, a nővérek helyett intézve az adminisztrációt, a vérem leadását, vizsgálatokra mentem, meg ilyenek. Az ebéd vacak volt, délután négy után meg enni se ehettem.” A műtét meglepő eredményeket hozott. Az eljárás során a gerinc védelme érdekében szemből kellett műteni Timit, így a bordákon és a tüdőn keresztül. A műtét során vette észre az orvos, hogy a korábban hitt idegcsomó-elmélettel szemben barátnőm fájdalmainak forrása a jobb tüdeje legalsó részén volt. Megpróbálták leszedni, és a tüdeje egy részét is el kellett távolítani. Hetekkel később derült ki, hogy szarkómás daganat volt. A világ egyik legagresszívebb áttétes rákfajtája, a tüdején. Azonnal kemoterápiára küldték.

Március huszadikán feküdt be az első kezelésre, miközben az orvosa már tanácsolta neki, szerezzen be mihamarabb egy parókát. Szüksége lesz még rá. Két héttel később kezdett el hullani a haja, és édesanyjával közösen megegyezve úgy döntöttek, inkább leborotválják az egészet. „Sokkal kényelmesebb így” – magyarázta nekem, mikor megkérdeztem, miért tette. „Nagyon csúnya látvány lett volna, ahogy folyamatosan kopaszodom, így viszont szellőzik a fejbőröm, és gond sincs vele.” Mindig igyekezett a betegsége jó oldalára koncentrálni. A tar fejjel kevesebb a gond, a kemoterápiát követő étvágytalanságtól legalább „csinosra lefogy”, és egyébként is népszerűbb így, sok a látogató és mindenki kedves vele. Április közepén következett a következő terápiás kezelés, majd négy héttel később, májusban a harmadik. Ekkoriban kezdődtek újra a fájásai, mivel mint utóbb kiderült, a daganatot nem sikerült (és nem is lehetett) teljesen eltávolítani.

Június a CT vizsgálatról lett mindkettőnknek emlékezetes. Megkért, hogy kísérjem el, és mivel már túl voltam az érettségin, ráértem, vele tartottam. Háromnegyed 12re volt időpontja, és mikor megemlítette előző nap, hogy a vizsgálatig nem ehet, szolidaritásból én is éhgyomorral mentem. Délután kettőkor már mindketten szédelegtünk az éhségtől, és még mindig nem Timi került sorra. Megkérdeztük az arra sétálgató, és látványosan unatkozó asszisztenst, miért nem halad a CT-sor, mire felháborodottan közölte, hogy neki ahhoz semmi köze, és különben sem ér rá. Majd három méterrel odébb folytatta a semmit tevést. A mozgó büfés fiú többször is tett nálunk kitérőt, annak ellenére, hogy már az első alkalommal közöltük, a CT végéig nem eszünk. Kedves volt, mondta, hogy drukkol nekünk, és a vizsgálat végére is külön félretett nekünk egy-egy nagyobb szendvicset. Délután négyre került barátnőm sorra, és bár eredetileg csak tíz percig tartana a vizsgálat, több mint fél órát volt bent. Kiderült, hogy allergiás a folyadékra, amelyet a vizsgálatkor alkalmaznak. Ellenanyagot tartalmazó vízzel itatták meg, és még egy órát várnunk kellett, mire az allergiás tünetek múlni kezdtek. Végül fél hatkor engedtek el minket, és ekkor ehettünk először.

2007 augusztusára Timi túl volt az első sugárkezelésén is. A fájdalmai viszont csillapodás helyett csak erősödtek, szinte teljesen ellehetetlenítve az életét. A szeptemberi PET CT vizsgálatai is azt az eredményt hozták, hogy az állapota drámaian romlott: a daganat a hátát, tüdeje külső, és valószínűleg belső részét is megtámadta. Újabb kemoterápia és sugár következett. „Ekkor már nagyon aggódtunk érte” – meséli Szilvia – „Kevesebbet látogathattuk, rengeteget fogyott és egyre kevesebbet tudott enni. A ráknak, tudod, rosszat tesz az édesség, így rászokott a savanyú, egyszerű ételekre, amiktől csak még jobban fogyott. Rengeteget gyengült, úgyhogy amikor meglátogathattuk, csak rövid ideig maradhattunk.” – kis szünetet tart, gondolkodik, mit mondhatna. Nem erőltetem a beszélgetést, és nem faggatom, hagyom, hogy annyit meséljen el, amennyi az eszébe jut. Elfordítja a fejét, majd lassan vissza, és újra beszélni kezd. „Netre is egyre ritkábban jött fel. Volt, hogy egy teljes hétre eltűnt, és csak telefonon tudtam meg, hogy annyira rosszul lett, hogy ülni se bírt. De nem adta fel.” – a szemében könnyek csillognak, és félre kell néznem, nehogy az érzelmei engem is magukkal ragadjanak. „Mindig reménykedett, hogy biztos most volt a legrosszabb, és holnap már könnyebb lesz. Az október volt az egyik legrosszabb. Sugárra kellett mennie, de olyan rosszul viselte, hogy két hétig benn tartották. A nővérek átnéztek rajta, ha panaszkodott, az orvos is csak legyintett. Az immunrendszere, persze, már annyira gyenge volt, hogy összeszedett egy szájpenészt is, és csak még egy másik hét elteltével, miután már hazament, kapott csak gyógyszert rá. Három hétig alig evett, alig ivott, alig aludt. Gondolj bele!” – belegondolok, és kiráz a hideg. Ez a betegség önmagában is szörnyű, de a nővérek viselkedése is csak ront rajta.

Decemberben az addig újranőtt haját újra le kellett nyírni, és addigra annyira legyengült, hogy újra korházba utalták. Kiderült, hogy a daganata már közel 20 köbmilliméter nagyságú, azonnal újra kemoterápiára küldték, és a korházban újra kialakult a szájpenésze. „A vasárnap volt a legrosszabb” – suttogta rekedten nekem. Az ágyában feküdt, félig lehunyt szemekkel, néha meg-megrezzent a teste, amikor erősödtek a fájdalmai. „A szobában elvileg egyedül lettem volna, de nem. Betoltak mellém két nőt is. Alapból nem is lett volna baj, de…” – szünetet tartott, majd folytatta, mikor lelkileg felkészült rá, hogy elmesélje az eseményeket. „Az egyik nőnek rettenetes fájdalmai voltak. Egész éjjel óbégatott és jajveszékelt. Senki nem jött be, senki nem enyhítette a fájdalmait, én pedig némán sírtam, és könyörögtem, hogy haljon végre meg. Hajnali háromkor borult csönd a korteremre. Meghalt! Tényleg meghalt. Rettenetes érzés volt egy halottal egy szobában lenni. Reggel hatkor vitték el. A másik nő teljesen meztelen volt, és mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. Ő megélte a reggelt, aztán elvitték máshova.”

Nyárig kevés dolog történt. Korházban és otthon volt felváltva, de komolyan úgy tűnt, javulni fog a helyzete. Ekkoriban nem beszélgettünk, és csak Bettitől tudtam meg nyáron, mi is a fájdalmas igazság. „Az egész jobb tüdejére ráment a rák. Jobb, ha elkezdesz lelkileg búcsúzkodni tőle.” – mondta tényszerűen a Gödör mellett, a füvön ülve. Némán kortyoltam bele az italomba, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Timivel augusztusban kezdtünk el újra beszélgetni, de néhány nappal később eltűnt az internetről. Félve küldtem neki SMSt, és tudtam meg, hogy rosszabbul lett, de várjak türelemmel, nem sokára újra géphez ül. Így köszöntött ránk a szeptember. Igyekeztem minden nap írni neki, ő pedig amikor épp olyan állapotban volt, válaszolt rájuk. Már napok óta nem beszélt velem, mikor Betti hívott föl telefonon. „Rosszabbul lett. Sokkal. A rák továbbterjedt a bordáira és a gégéjére. Állítólag már szemmel látható a daganat. Az orvos szerint egy hónapja van hátra. Meg kell látogatnunk őt! Talán most láthatjuk utoljára élve.” – és letette. Napokig nem tértem magamhoz, és mikor felfogtam a mondatok súlyát, teljesen magamba zuhantam.

Hetek teltek el így, némán. Bettivel is, Timivel is csak SMSben érintkeztem, mire Timitől jött az őszi félévben egy üzenet. „Arra gondoltam, egyik nap átjöhetnél egy kicsit, ha van kedved. Csak a többieknek ne szólj, mert ők nem látogathatnak.” A vasárnapot nála töltöttem. Szégyellem kissé, de bevallom: bevettem két szem enyhe nyugtatót, mielőtt átmentem volna. Kissé féltem a látványától, és nem akartam, hogy ezt meglássa rajtam. Feküdt, mikor érkeztem, és feküdt, mikor távoztam. Közben viszont, nagy erőfeszítések árán bár, de felült, hogy közelebb lehessen hozzám. Körülbelül három órát lehettem nála. Beszélgettünk rólam, róla, a barátainkról, az egyetemről, a filmekről, amiket a kérésére vittem át neki. Megmutatta a daganatát, ami jobb oldalt, a melle vonalában a hóna alatt nőtt ki: egy bő tenyérnyi, kidudorodó gombóc. Azt mondta, nem tud jobb oldalra fordulni, mert hihetetlenül fáj, és háton is csak úgy, ha nagyon körbepárnázza a jobb oldalát. Mire átmásoltuk a gépére a filmeket, teljesen kimerült, és megkért, hogy távozzak. Hazafelé némán sirattam őt. Kedden is meglátogathattam őt, vittem még pár filmet, ebookot. Ekkor láttam őt utoljára.

Szerdán ment be újabb kemoterápiára. Eredetileg hétfőig kellett volna benn maradnia, de kipróbáltak rajta egy új gyógyszert, és csak csütörtökön engedték ki újra. Néhány SMSt váltottunk még, de azt írta, nagyon fáradt, és pihenni szeretne. Ekkor, november 11.-én „beszéltünk” utoljára. Minden nap írtam neki valamit, mindig mást, ami épp eszembe jutott. Semmire sem reagált. November 22.-én, hétfő este kaptam az SMSt a készülékéről: „Tímea szombat délután elhunyt. Kérlek, hívd föl az édesanyját az alábbi számon.” A történet vége a riportom elején található. Felhívtam az édesanyját, és megerősítette: Timi meghalt. Másnap mentem át hozzá, hogy megtudjam a részleteket, és segíthessek a temetésben, az adminisztrációban. „Egész héten szenvedett. Nem válaszolt az üzeneteidre, mert magánál se volt igazából.” – komor arccal beszél az édesanyja. Erős nyugtatók hatása alatt áll. Azt mondta, ha nem szedi őket, azonnal hisztériás zokogás tör rá.

„Élni akart. Komolyan élni akart. Félálomban, fél kómában küzdött az életéért. Már semmilyen gyógyszer nem segített rajta. Álmában is csapkodott maga körül, nyöszörgött folyamatosan. Ekkor már három hete nem evett semmit, és már legalább egy hete nem ivott, de hisz láttad őt, tudod, milyen rossz állapotban volt.” – bólintok, és csöndben nézek körül Timi szobájában. Előttem a laptopja, balra tőlem az asztali számítógépe, szemben az édesanyja, mögötte a könyvespolc, a falakon a neki, róla készült különböző rajzok. A kanapén hatalmas ruhakupac. Egy ruhakupac, amelynek bár még Timi illatuk van, ő maga sosem fogja már hordani őket. „Az utolsó másfél-két óra volt a legrosszabb. Az arca a végtelenségig eltorzult a sírástól, a küzdelemtől. Minden levegővételnél sikoltott, folyamatosan vergődött, és rángatózott, de igazából már mozogni se tudott, annyira kifáradt. Az utolsó pillanatban viszont minden megváltozott” – szünetet tart, és újra ráfókuszálok. Bár előttem a toll és a jegyzetfüzet, nem írok semmit. Tudom, ezekre a mondatokra életem végéig szó szerint emlékezni fogok. „Az arca teljesen kisimult. Oldalra nézett. Tudod, az asztalon mindig égett egy kis mécses. Annak a lángjára nézett, értelmes szemekkel. Egy hete először, és életében utoljára tiszta tekintettel nézett a tűzre, aztán elfordította a fejét, és végignézett az egész szobán. Mire a feje a másik oldalára ért, már halott volt” – és bár ő még mindig faarccal, komoran néz, én már újra sírok.

Megvárja, amíg kisírom magam, és megbeszélünk mindent: mik a teendők, kiket értesítsünk, és kit-hogyan. Aztán megkér, hogy távozzak, mert a nyugtatók nagyon elálmosították. Az előszobába megyek, és felöltözöm. Még egyszer nyomatékosan kijelentem: bármiben számíthat rám a jövőben. Megköszöni, és kienged, aztán azonnal be is zárkózik. Még egyszer az ajtó felé fordulok, és csak halkan suttogom:

Nyugodj Békében.


*A neveket a gyászolók és az elhunyt védelmében megváltoztattam. A pontatlanságokért elnézést kérek.