Harry Potter és a tömeg

Csörgött a telefon, a barátnőm hív. Kapott két jegyet a Harry Potter hetedik részének premierjére, és rám gondolt, mint partnerre. Természetesen igent mondtam, és mire észrevettem, máris szerda este volt, és indulnunk kellett.

Hivatalosan November 25.-én, éjfél után öt perccel kezdődött a vetítés, így körülbelül háromnegyed tizenkettőre értünk a Westendbe, a premier helyszínére. Rengetegen voltak, több mint elegen. Nem számítottam ekkora tömegre, és külön meglepetésként ért a tény, hogy nem csak egy, de az összes teremben ezt a filmet játszották. Mindegyikben. És mindenhol egyszerre kezdődött és végződött a film. Eltökélt szándékunk volt, hogy veszünk némi pattogatott kukoricát és üdítőt, csak hogy rendes fogyasztók legyünk, ha egyszer ingyen mozizunk, de a büfénél is annyi ember volt, hogy azonnal elriadtunk. Gondoltuk, inkább beülünk már most, legalább nem maradunk le a reklámokról.

A terem már ekkor se volt üres, és a körülöttünk lévő rágcsálnivaló és üdítő illatok garmadájában már az első perctől éreztük, hiba volt nem a büfésort választani. Húsz percig ültünk és hallgattuk a nyugtatónak szánt, kifejezetten idegesítő háttérzenét, miközben néztük, ahogy szállingóznak be az emberek. Beült mögénk két fiú, akik kényelmesen elhelyezkedve rugdosni kezdték a székünket. Mellesleg sosem értettem a székrugdosás elvét. Nagyon sok hely van ott az ember lábának, tulajdonképpen csak akkor tud belerúgni az előtte lévő székébe, ha kifejezetten rákészül. Leült mellénk két lány. Én magam se vagyok az a vékonyfajta, de elférek a székemben. A mellettem ülő hölgy ellenben talán testalkata miatt, talán nagyméretű táskája, talán még nagyobb kabátja miatt, amit mind természetesen a székbe kellett zsúfolnia, minden esetre félig átdőlt az én székemre, amitől viszont nekem kellett a barátnőmre ráhajolnom, hogy elférjek.

Éjfél múlt tíz perccel, és még nem kezdődött el a film. Szerda éjjel lévén kezdtünk idegeskedni, másnap mindkettőnknek jelenése volt az egyetemen. Fél egykor már kifejezetten idegesek voltunk, és még mindig semmi. Ekkor jöttem rá: nyilván mindenkit megvárnak a kezdéssel. Mi is beállhattunk volna a sorba, de most már mindegy. Negyven perccel éjfél után végre elkezdték a reklámok vetítését, és valamivel háromnegyed egy után „máris” elkezdődött a vetítés. Eddig volt időm rászólni a mögöttem lévő fiúkra, a lányok ráértek kiolvasni fejenként két divatmagazint, már barátnőmmel mi is pontosan tisztában voltunk vele, mely táskák lesznek a télen divatosak, és hogy a barna hajú hölgy bizony rosszul járt: a hatvanezer forintos táska helyett a nyolcvanezer forintos koktélruhát kellett volna megvennie. Szegény.

A film nagyon jó volt. Remekül visszaadta a könyvet, szinte a legutolsó feleslegesnek hitt kis mellékszereplőt is megjelenítették, hisz kikötötték: ez a feldolgozás pontosan követni fogja a regényt. A poénok nagyot csattantak, a közönség jóízűen nevetett: a mellettem ülő leányzó rázkódott, vele rázkódott a székem és kicsit én is. A mögöttem ülő fiúk vidáman kacagva rúgtak a székembe, mikor felbukkant az egyik szereplő, ki meglehetően hasonlított társadalmunk legnagyobb lélekszámú kisebbségére és így a két fiúra is. Nyilván magukra ismertek, és erre a gondolatmenetre már én is jobb kedvre derültem. Az egyetlen problémám az a film hossza. Ha nem lett volna eleve majd’ egy órás csúszás, sokkal emészthetőbb lett volna, de a két és fél óra így szinte a végtelenségbe nyúlt el, a végére már alig tudtam figyelni.

Kifelé menet értettük csak meg, mennyire sokan jöttek el erre a premierre. A bevásárlóközpont a mozin kívül már teljesen le volt zárva. Elhaladtunk a büfé mellett, és le a mozgólépcsőn. Megtettünk egy félkört az épületben, és újra le a lépcsőn, aztán nyíl egyenesen a kijárathoz. Mikor csak elindultunk és lenéztünk, már akkor szinte végtelen hosszan haladtak az emberek egy vékony sorban, és mire leértünk és visszanéztünk, még mindig csak jöttek-jöttek az emberek. Félreálltunk a sorból, és néhány percig bámultunk a mozi irányába, hátha meglátjuk a sor végét, de a biztonsági őrök udvarias felszólítására felhagytunk ezzel, és távoztunk.

Már hazafelé sétáltunk, mikor beszélgettünk. Barátnőm teljesen lázba jött, vidáman emlékezett vissza a kedvenc jeleneteire, én pedig mosolyogva hallgattam. Hallgattam, mert bár az adaptáció jó volt, engem mégsem ragadott magával a „Hápé-láz”. Kiskorom kedvenc könyvsorozata mindig el tudott varázsolni, de csak most, hazafelé rémlett föl, mekkora csalódás volt nekem a befejező rész, így a film sem ragadott igazán magával.

Összefoglalva tehát érdekes volt életem első éjszakai premierje, de azt hiszem, amennyire exkluzívnak tűnt így elsőre, pont annyira volt kedvetlenítő.