Élet a szakadékban
Megszólal a dallam, és sietve előveszem a telefonom. SMSt kaptam. Elolvasom a tartalmát, és elsőre fel sem fogom, miről van szó. Kirohanok a teremből, ahol eddig voltam, és már remeg a kezem, amikor felhívom a megadott számot. „Igaz a hír?!” – üvöltöm szinte a telefonba, és egy sírástól rekedt hang válaszol: „Igen. Timi szombat délután meghalt.” – még mond valamit, de a fülem már tompa. Ott helyben esem össze, és kezdek zokogni. A barátnőm, akit hét éve ismertem, szombat délután valóban meghalt.
Timi késői születésű lány volt, édesanyja 40 éves is elmúlt már, mikor megszülte őt. Ez egész, rövidke kis életét megbélyegezte: testében számtalan idegcsomó volt található, és több betegség is vissza-visszatért hozzá. 2007 nyarán panaszkodott nekem először, hogy szűnni nem akaró fájdalmai vannak a mellkhasa jobb részén, és semmilyen gyógyszer sem használ. Természetesen azonnal orvoshoz fordultak édesanyjával. A vizsgálatok mindenre negatívot jeleztek: jó- vagy rosszindulatú daganatok, tüdőbaj, mellcsomó. Semmi. Végül novemberben azt állapították meg, hogy valószínűleg egy a gerince mentén található idegcsomójával lehet a probléma, és csak a műtét jöhet szóba. Timi is, édesanyja is beleegyeztek, és egy februári időpontban meg tudtak egyezni Magyarország egyik legkiemelkedőbb orvosával. Addig is nagyobb adag gyógyszereket kapott, de így is rendszeres orvosi segítségre szorult, mivel a gyógyszerek szedése ellenére is megmaradtak a fájdalmai, olykor már elviselhetetlen mértékben. „Borzasztó volt az egész az elejétől fogva” – mesélte nekem az édesanyja, mikor Timi halálhíre után meglátogattam őt. „De, tudod, ő mindig élni akart. Az első pillanattól a leges legutolsóig küzdött az életéért.”
2009. február 17.-én műtötték meg. Egy nappal előtte kellett a korházba befeküdnie, és összesen egy hetet töltött benn. Alig voltak pozitív élményei. „Az első nap levettek tőlem egy csomó vért” – emlékezett vissza, mikor meglátogattam – „Azt hittem, ha már engem műtenek meg, békén hagynak pihenni, de nem. A kezembe nyomták az összes ampullát, és a fél napom azzal ment el, hogy a korház épületei között mászkáltam, a nővérek helyett intézve az adminisztrációt, a vérem leadását, vizsgálatokra mentem, meg ilyenek. Az ebéd vacak volt, délután négy után meg enni se ehettem.” A műtét meglepő eredményeket hozott. Az eljárás során a gerinc védelme érdekében szemből kellett műteni Timit, így a bordákon és a tüdőn keresztül. A műtét során vette észre az orvos, hogy a korábban hitt idegcsomó-elmélettel szemben barátnőm fájdalmainak forrása a jobb tüdeje legalsó részén volt. Megpróbálták leszedni, és a tüdeje egy részét is el kellett távolítani. Hetekkel később derült ki, hogy szarkómás daganat volt. A világ egyik legagresszívebb áttétes rákfajtája, a tüdején. Azonnal kemoterápiára küldték.
Március huszadikán feküdt be az első kezelésre, miközben az orvosa már tanácsolta neki, szerezzen be mihamarabb egy parókát. Szüksége lesz még rá. Két héttel később kezdett el hullani a haja, és édesanyjával közösen megegyezve úgy döntöttek, inkább leborotválják az egészet. „Sokkal kényelmesebb így” – magyarázta nekem, mikor megkérdeztem, miért tette. „Nagyon csúnya látvány lett volna, ahogy folyamatosan kopaszodom, így viszont szellőzik a fejbőröm, és gond sincs vele.” Mindig igyekezett a betegsége jó oldalára koncentrálni. A tar fejjel kevesebb a gond, a kemoterápiát követő étvágytalanságtól legalább „csinosra lefogy”, és egyébként is népszerűbb így, sok a látogató és mindenki kedves vele. Április közepén következett a következő terápiás kezelés, majd négy héttel később, májusban a harmadik. Ekkoriban kezdődtek újra a fájásai, mivel mint utóbb kiderült, a daganatot nem sikerült (és nem is lehetett) teljesen eltávolítani.
Június a CT vizsgálatról lett mindkettőnknek emlékezetes. Megkért, hogy kísérjem el, és mivel már túl voltam az érettségin, ráértem, vele tartottam. Háromnegyed 12re volt időpontja, és mikor megemlítette előző nap, hogy a vizsgálatig nem ehet, szolidaritásból én is éhgyomorral mentem. Délután kettőkor már mindketten szédelegtünk az éhségtől, és még mindig nem Timi került sorra. Megkérdeztük az arra sétálgató, és látványosan unatkozó asszisztenst, miért nem halad a CT-sor, mire felháborodottan közölte, hogy neki ahhoz semmi köze, és különben sem ér rá. Majd három méterrel odébb folytatta a semmit tevést. A mozgó büfés fiú többször is tett nálunk kitérőt, annak ellenére, hogy már az első alkalommal közöltük, a CT végéig nem eszünk. Kedves volt, mondta, hogy drukkol nekünk, és a vizsgálat végére is külön félretett nekünk egy-egy nagyobb szendvicset. Délután négyre került barátnőm sorra, és bár eredetileg csak tíz percig tartana a vizsgálat, több mint fél órát volt bent. Kiderült, hogy allergiás a folyadékra, amelyet a vizsgálatkor alkalmaznak. Ellenanyagot tartalmazó vízzel itatták meg, és még egy órát várnunk kellett, mire az allergiás tünetek múlni kezdtek. Végül fél hatkor engedtek el minket, és ekkor ehettünk először.
2007 augusztusára Timi túl volt az első sugárkezelésén is. A fájdalmai viszont csillapodás helyett csak erősödtek, szinte teljesen ellehetetlenítve az életét. A szeptemberi PET CT vizsgálatai is azt az eredményt hozták, hogy az állapota drámaian romlott: a daganat a hátát, tüdeje külső, és valószínűleg belső részét is megtámadta. Újabb kemoterápia és sugár következett. „Ekkor már nagyon aggódtunk érte” – meséli Szilvia – „Kevesebbet látogathattuk, rengeteget fogyott és egyre kevesebbet tudott enni. A ráknak, tudod, rosszat tesz az édesség, így rászokott a savanyú, egyszerű ételekre, amiktől csak még jobban fogyott. Rengeteget gyengült, úgyhogy amikor meglátogathattuk, csak rövid ideig maradhattunk.” – kis szünetet tart, gondolkodik, mit mondhatna. Nem erőltetem a beszélgetést, és nem faggatom, hagyom, hogy annyit meséljen el, amennyi az eszébe jut. Elfordítja a fejét, majd lassan vissza, és újra beszélni kezd. „Netre is egyre ritkábban jött fel. Volt, hogy egy teljes hétre eltűnt, és csak telefonon tudtam meg, hogy annyira rosszul lett, hogy ülni se bírt. De nem adta fel.” – a szemében könnyek csillognak, és félre kell néznem, nehogy az érzelmei engem is magukkal ragadjanak. „Mindig reménykedett, hogy biztos most volt a legrosszabb, és holnap már könnyebb lesz. Az október volt az egyik legrosszabb. Sugárra kellett mennie, de olyan rosszul viselte, hogy két hétig benn tartották. A nővérek átnéztek rajta, ha panaszkodott, az orvos is csak legyintett. Az immunrendszere, persze, már annyira gyenge volt, hogy összeszedett egy szájpenészt is, és csak még egy másik hét elteltével, miután már hazament, kapott csak gyógyszert rá. Három hétig alig evett, alig ivott, alig aludt. Gondolj bele!” – belegondolok, és kiráz a hideg. Ez a betegség önmagában is szörnyű, de a nővérek viselkedése is csak ront rajta.
Decemberben az addig újranőtt haját újra le kellett nyírni, és addigra annyira legyengült, hogy újra korházba utalták. Kiderült, hogy a daganata már közel 20 köbmilliméter nagyságú, azonnal újra kemoterápiára küldték, és a korházban újra kialakult a szájpenésze. „A vasárnap volt a legrosszabb” – suttogta rekedten nekem. Az ágyában feküdt, félig lehunyt szemekkel, néha meg-megrezzent a teste, amikor erősödtek a fájdalmai. „A szobában elvileg egyedül lettem volna, de nem. Betoltak mellém két nőt is. Alapból nem is lett volna baj, de…” – szünetet tartott, majd folytatta, mikor lelkileg felkészült rá, hogy elmesélje az eseményeket. „Az egyik nőnek rettenetes fájdalmai voltak. Egész éjjel óbégatott és jajveszékelt. Senki nem jött be, senki nem enyhítette a fájdalmait, én pedig némán sírtam, és könyörögtem, hogy haljon végre meg. Hajnali háromkor borult csönd a korteremre. Meghalt! Tényleg meghalt. Rettenetes érzés volt egy halottal egy szobában lenni. Reggel hatkor vitték el. A másik nő teljesen meztelen volt, és mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. Ő megélte a reggelt, aztán elvitték máshova.”
Nyárig kevés dolog történt. Korházban és otthon volt felváltva, de komolyan úgy tűnt, javulni fog a helyzete. Ekkoriban nem beszélgettünk, és csak Bettitől tudtam meg nyáron, mi is a fájdalmas igazság. „Az egész jobb tüdejére ráment a rák. Jobb, ha elkezdesz lelkileg búcsúzkodni tőle.” – mondta tényszerűen a Gödör mellett, a füvön ülve. Némán kortyoltam bele az italomba, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Timivel augusztusban kezdtünk el újra beszélgetni, de néhány nappal később eltűnt az internetről. Félve küldtem neki SMSt, és tudtam meg, hogy rosszabbul lett, de várjak türelemmel, nem sokára újra géphez ül. Így köszöntött ránk a szeptember. Igyekeztem minden nap írni neki, ő pedig amikor épp olyan állapotban volt, válaszolt rájuk. Már napok óta nem beszélt velem, mikor Betti hívott föl telefonon. „Rosszabbul lett. Sokkal. A rák továbbterjedt a bordáira és a gégéjére. Állítólag már szemmel látható a daganat. Az orvos szerint egy hónapja van hátra. Meg kell látogatnunk őt! Talán most láthatjuk utoljára élve.” – és letette. Napokig nem tértem magamhoz, és mikor felfogtam a mondatok súlyát, teljesen magamba zuhantam.
Hetek teltek el így, némán. Bettivel is, Timivel is csak SMSben érintkeztem, mire Timitől jött az őszi félévben egy üzenet. „Arra gondoltam, egyik nap átjöhetnél egy kicsit, ha van kedved. Csak a többieknek ne szólj, mert ők nem látogathatnak.” A vasárnapot nála töltöttem. Szégyellem kissé, de bevallom: bevettem két szem enyhe nyugtatót, mielőtt átmentem volna. Kissé féltem a látványától, és nem akartam, hogy ezt meglássa rajtam. Feküdt, mikor érkeztem, és feküdt, mikor távoztam. Közben viszont, nagy erőfeszítések árán bár, de felült, hogy közelebb lehessen hozzám. Körülbelül három órát lehettem nála. Beszélgettünk rólam, róla, a barátainkról, az egyetemről, a filmekről, amiket a kérésére vittem át neki. Megmutatta a daganatát, ami jobb oldalt, a melle vonalában a hóna alatt nőtt ki: egy bő tenyérnyi, kidudorodó gombóc. Azt mondta, nem tud jobb oldalra fordulni, mert hihetetlenül fáj, és háton is csak úgy, ha nagyon körbepárnázza a jobb oldalát. Mire átmásoltuk a gépére a filmeket, teljesen kimerült, és megkért, hogy távozzak. Hazafelé némán sirattam őt. Kedden is meglátogathattam őt, vittem még pár filmet, ebookot. Ekkor láttam őt utoljára.
Szerdán ment be újabb kemoterápiára. Eredetileg hétfőig kellett volna benn maradnia, de kipróbáltak rajta egy új gyógyszert, és csak csütörtökön engedték ki újra. Néhány SMSt váltottunk még, de azt írta, nagyon fáradt, és pihenni szeretne. Ekkor, november 11.-én „beszéltünk” utoljára. Minden nap írtam neki valamit, mindig mást, ami épp eszembe jutott. Semmire sem reagált. November 22.-én, hétfő este kaptam az SMSt a készülékéről: „Tímea szombat délután elhunyt. Kérlek, hívd föl az édesanyját az alábbi számon.” A történet vége a riportom elején található. Felhívtam az édesanyját, és megerősítette: Timi meghalt. Másnap mentem át hozzá, hogy megtudjam a részleteket, és segíthessek a temetésben, az adminisztrációban. „Egész héten szenvedett. Nem válaszolt az üzeneteidre, mert magánál se volt igazából.” – komor arccal beszél az édesanyja. Erős nyugtatók hatása alatt áll. Azt mondta, ha nem szedi őket, azonnal hisztériás zokogás tör rá.
„Élni akart. Komolyan élni akart. Félálomban, fél kómában küzdött az életéért. Már semmilyen gyógyszer nem segített rajta. Álmában is csapkodott maga körül, nyöszörgött folyamatosan. Ekkor már három hete nem evett semmit, és már legalább egy hete nem ivott, de hisz láttad őt, tudod, milyen rossz állapotban volt.” – bólintok, és csöndben nézek körül Timi szobájában. Előttem a laptopja, balra tőlem az asztali számítógépe, szemben az édesanyja, mögötte a könyvespolc, a falakon a neki, róla készült különböző rajzok. A kanapén hatalmas ruhakupac. Egy ruhakupac, amelynek bár még Timi illatuk van, ő maga sosem fogja már hordani őket. „Az utolsó másfél-két óra volt a legrosszabb. Az arca a végtelenségig eltorzult a sírástól, a küzdelemtől. Minden levegővételnél sikoltott, folyamatosan vergődött, és rángatózott, de igazából már mozogni se tudott, annyira kifáradt. Az utolsó pillanatban viszont minden megváltozott” – szünetet tart, és újra ráfókuszálok. Bár előttem a toll és a jegyzetfüzet, nem írok semmit. Tudom, ezekre a mondatokra életem végéig szó szerint emlékezni fogok. „Az arca teljesen kisimult. Oldalra nézett. Tudod, az asztalon mindig égett egy kis mécses. Annak a lángjára nézett, értelmes szemekkel. Egy hete először, és életében utoljára tiszta tekintettel nézett a tűzre, aztán elfordította a fejét, és végignézett az egész szobán. Mire a feje a másik oldalára ért, már halott volt” – és bár ő még mindig faarccal, komoran néz, én már újra sírok.
Megvárja, amíg kisírom magam, és megbeszélünk mindent: mik a teendők, kiket értesítsünk, és kit-hogyan. Aztán megkér, hogy távozzak, mert a nyugtatók nagyon elálmosították. Az előszobába megyek, és felöltözöm. Még egyszer nyomatékosan kijelentem: bármiben számíthat rám a jövőben. Megköszöni, és kienged, aztán azonnal be is zárkózik. Még egyszer az ajtó felé fordulok, és csak halkan suttogom:
Nyugodj Békében.
*A neveket a gyászolók és az elhunyt védelmében megváltoztattam. A pontatlanságokért elnézést kérek.
aha, a wowos reklámok, de azok nagyon :3
És észrevetted már, hogy valami mindig az agyadra megy? :D
