Feladat: úti riport

Keresztény járat

A mai magyar ember nem egy szociális lény. Nem szívesen beszélget vadidegenekkel, ami érthető. Amikor tömegközlekedésre kerül a sor, általában reggel még, hazafelé este már túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy figyeljünk a környezetünkre.

Én sem szívesen beszélgetek másokkal. Zene szól a fülemben, könyvet fogok a kezemben és igyekszem kizárni a külvilágot a tudatomból. Esetekben ez azonban problémás. Kora este volt, és annyira kimerültem az öt előadástól és a vonatozástól, hogy könyv nélkül is sikerült elzárkóznom a környezettől. Kicsit, bevallom, el is bóbiskoltam a buszon, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Kinyitom a szemem és már nyúlok is a bérletemért, de meglepetésemre nem egy ellenőr az, hanem a mellettem ülő, ápolatlan, rongyosan öltözködő nő. Kivettem a zenét a fülemből, mire azonnal rákezdett.

- Hiszel Istenben? – annyira váratlanul ért a kérdés, hogy őszinte igent böktem ki. Láttam, nem volt elégedett a válaszommal, és tovább kérdezgetett. – Mit jelent Isten számodra a mindennapokban? Milyen gyakran imádkozol? Jársz templomba? Rendszeresen olvasod a Bibliát?

A második kérdésre még készségesen kifejtettem az állásponton abban a reménységben, hogy a hittérítő békén hagy, de nem. Mikor utolsó kérdésére már mérgesen vágtam rá, hogy nem, nem szoktam olvasgatni a Bibliát, végre megtalálta a fogást, amit keresett.

- Meddig mész ezzel a busszal? Ráérsz? – mivel a dupla ülés belső részén ültem, menekülni se tudtam. Ő pedig előhúzta végtelenségig telefirkált és aláhúzkodott zsebbibliáját, és olvasni kezdett. Az Újszövetségből olvasott föl egy történetet, majd egy átszellemült sóhaj keretében csukta be. – Megértetted a történetet? A gazdag fiú betartotta a tíz parancsolatot, mégse juthatott a Mennybe.

Türelmetlenül néztem rá. – Célzás? – kérdeztem, és kezdett nagyon elegem lenni ebből a beszélgetésről. Lassan mért végig, szemében ki nem mondott vádak és sértések, a végén pedig bólintott. – Mire? – kérdeztem újra, mire vállat vont.

- Erre neked kell rájönnöd. Tudod, én is voltam régen csinos. Miniszoknya, smink, hajfestés, minden, amit akarsz. Sok bűnt követtem el, mire ráleltem az igazságra. – ezután átnyújtotta a névjegykártyáját, és közölte, ha beszélgetni szeretnék, ezen a telefonszámon megtalálom. Ezután leszállt a buszról.

Még pár óráig nem tudott hagyni az, amit mondott. Kihívóan öltözködöm? Nem. Drága ruhákat hordok? Nem. Túl csinos vagyok? Kizárt. Végül a közelben lakó régi ismerőseimet kérdeztem ki. Kiderült, hogy a hittérítő hölgy rendszeresen kikérdezi az utasokat. A mondóka szinte mindig ugyanaz, és igazából –valószínűleg- semmi konkrétumra nem gondol, csak elbizonytalanítani szeretné az egyszeri utazókat, hogy azok őhozzá forduljanak segítségért.

Sajnálom, most ez nem sikerült.