Feladat: World Press 2010

Az izraeli bombázás

A laikusok azt mondják, a világon mindenbe bele lehet magyarázni a szimbólumokat. Tényleg csak az agyunk gerjesztette kényszeres folyamat az, hogy mindenben a másodlagos mondandót kutatjuk, vagy tényleg van ennek bármilyen alapja?
A kérdésre természetesen nem tudom a választ. Én szeretem keresni a szimbólumokat. Ez a szimbolizmus jutott eszembe akkor is, amikor a World Press kiállításon jártam. Az ókor embere Isten csapásának nevezte azt, amire mi azt mondjuk, bombázás. A Bibliában a tíz csapás egyike volt, mikor tűz hullott az égből, felégetve mindent és mindenkit. Száz évvel ezelőtt is még talán isteni jelnek tekintették volna ezt. A huszadik és huszonegyedik század szülöttei viszont már nem ilyen naivak. Mi már ismerjük a repülőgépeket, a robbanóanyagokat és a kettő kombinációját is. Ez a fotó viszont, melyről most írok, egészen meglepett. Az ember nem feltétlenül gondol bele abba, hogy egy bombázás testközelből valóban úgy néz ki, mintha Isten dobálná ránk a tűzgolyóit.
Persze jelen esetben szó sincs isteni csapásról, a fotó sem az ókori Egyiptomban készült. A helyszín Palesztina, az idő 2010 januárja. Szörnyű egy kép, szörnyű egy esemény. Mégis ez fogott meg a leginkább, pontosan az Élet rendezte összeállítás miatt. Fejvesztve menekülő embereket látunk. Rémült arcokat, némelyik fölfelé néz, némelyik csak a biztonságos menedéket kémleli. Ha elvonatkoztatunk a tényektől, és csak a képet nézzük, akár még valóban isteni közbeavatkozást is lehet látni benne, hisz a menekülő emberek közt vannak orvosok és ápoltak is. Az ókori ember nyilván azt mondta volna, Isten lesújtott az eretnek emberekre.
A kép nem önálló kiállítási darab volt, hanem egy fotósorozat része. A többi kép között is van említésre méltó. Az egyik egy légi felvétel ugyanezekről a lefelé száguldó bombákról a naplemente fényében. Hátborzongató a gondolat, hogy egy ilyen eseményt is meg lehet örökíteni ilyen szép módon, hisz a tény az tény: a naplementében süvítő rakéta felvétele káprázatos.
Visszatérve a mondandóm tárgyához, a tűzesőként hulló bombák felvétele nyerte el leginkább a tetszésemet. Nincsenek rajta vérző, kétségbeesett emberek. Bár ennek a fotónak is az az üzenete: „Nézd, milyen szörnyű hely a világ!”, mégis inkább azt sugallja nekem: hiába szörnyű a világ, a maga módján ez is lehet szép.

Feladat: A rohanó világról

Egy tébolyodott képzet

- Létezik. Léteznie kell! – suttogta az Őrült az orra alá. Fölkelt az ágyából, és letérdelt a mellé. A matraca alá nyúlt, és kivett egy árva dobozt. Kinyitotta, zsebre vágta tartalmát, a dobozt az ágyára hajította. Fölpattant, és kiviharzott a lakásából. Vissza se nézett. Az ágy bevetetlen, a szoba maga ezen kívül tökéletesen üres. Az ajtó tárva-nyitva. „Jó lesz ez valaki másnak. Egyszer, talán…” – gondolta még magában.
Szinte futólépésben tette meg az utat a legközelebbi aluljáróig. Belépett a metró területére, és gyors léptekkel maga mögött hagyta az ellenőröket, igazolványt sem mutatva. Azok nem néztek az Őrültre. Azok nem néztek már semmire. A mozgólépcsőn fürge patkányként szedte a lábait, az embereket kerülgetve. A peron egyik oldalt tele, a másik fele teljesen üres. Körbe nézett. Elbizonytalanodott is talán egy pillanatra, de aztán megrázta a fejét. Innen már nincs visszaút. Megmarkolta jobb kézzel zsebe tartalmát, és néhány lépéssel ott termett az egyik szerencsétlen utazni vágyó mellett. Egy fiatal lány volt az, fülében fülhallgató, észre se vette eddig a pillanatig az Őrültet. Az viszont most már nem habozott. Hidegvérrel nyúlt a lány után, bal kezét a lány nyaka köré fonta, jobbjával kirántottam zsebéből, amit otthonról hozott: egy kézi pisztolyt. A lány fejéhez nyomta, és fennhangon szólalt meg, miközben az ácsorgó tömeghez fordult.
- Meg fogom ölni! – a lány rémülten sikoltozni kezdett, így az Őrült még hangosabban megismételte a három szót, és erősebben nyomta a lány halántékának a pisztolyt. Amaz elnémult, szemében könnyek csillogtak. Az Őrült pedig folyamatosan rángatta magával, ahogy körbe forgott, hogy láthassa az emberek reakcióját.
Semmi. Senki nem reagált semmit. Néhányan odafordultak, hosszan megbámulták a fegyvert is, a síró lányt is, mintha csak egy kirakat részét alkotnák, majd elfordultak, odébb sétáltak. Az Őrült egy hosszú pillanatig levegőt se kapott, majd határozottan előre nyomult a peron szélére.
- Komolyan meg fogom ölni! – a hangja egy pillanatra megremegett - A metró alá lövöm, mint egy kutyát! – jelentette be a tervét, és újra hátrafordult. Semmi. A távolból robogás hallatszott, aztán a fények is megjelentek: közeledett a metró. A lány rémülten újra sikoltozni kezdett, és vergődött. Menteni próbálta az életét. Az Őrült még közelebb lépett, szinte már mindketten beleestek az aknába, de az utolsó pillanatban visszalépett, visszahúzva a lányt is. A legközelebb álló embertől hallani lehetett: „Tudtam, hogy csak színészek”. Tekintete ködössé és távolivá vált, miközben felszállt a szerelvényre. Az utasok, így a nézők is kicserélődtek. Az Őrült megfordult, és észrevette, hogy a mozgólépcső aljában néhány biztonsági őr ácsorgott, bizonytalanul. Az Őrült feléjük fordította a fegyvert, és hangjában némi hisztériával üvöltötte: „Takarodjatok!” – azok nem kérdőjelezték meg a parancsot. A jelek szerint minden rendben, a rendőrséget is kihívták már valószínűleg. Ők maguk pedig nem akarnak meghalni, így visszamentek őrhelyükre, hogy ugyanúgy bámuljanak a semmibe, úgy téve, mintha valódi feladattal rendelkeznének.
Az Őrült megvárta, míg eltűntek a látóteréből, és újra az emberek felé fordult, a fegyvert a lányra fordította. A lány halk, könyörgő hangon szólalt meg:
- Könyörgöm.. segítsenek! Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni… - az utolsó szava már csak suttogás, és újra sírni kezdett. Az Őrült folytatta helyette.
- Mi bajotok van?! Mi bajotok van nektek?! Mozduljatok már meg! Léteznie kell még az emberségnek! Léteznie kell!
Az a kevés ember, aki figyelte őket, is elfordult mostanra. Unalmas darab, ráadásul valóságalapja sincs. Újra felzúgott a távolból a hang. Az Őrült kezében megremegett a fegyver. Amikor meglátta a fényeket, újra a peronra sétált. Végtelen másodpercek teltek el, és a lány biztosra vette, ez a hely lesz a végzete. Az utolsó pillanatban az Őrült ellökte őt, ledobta mellé a fegyvert, ő maga pedig egy hosszú, megkeseredett hangú üvöltés kíséretében levetette magát a közeledő szerelvény alá. A vészfékek hangos csikorgására már felfigyeltek az emberek. Majdnem fél percig csöndben nézték, a helyet, ahol eddig az Őrült ácsorgott. Végül egy középkorú nő szólalt meg:
- Na, most várhatok a pótlóra.

Feladat: Önkifejezés

Szakadék egy nemzetben

Egy év leforgása alatt két temetésen is meg kellett, hogy forduljak. Az egyiket Budapesten, míg a másikat Zalaegerszegtől néhány kilométerre tartották. Két temetés, egy országon belül. Az ember azt hinné, ugyanolyan volt mindkettő. Pedig ez mekkora tévedés.

Kettő éve hunyt el nagyapám. Külföldön voltam, amikor a szörnyű tragédia bekövetkezett, és csak a temetésre és az azt követő napra tudtam hazautazni. Interneten tájékoztatott a családom. Koporsós temetés? Nem, arra nincs pénz, helyette urnás temetés lesz. Megpróbáltam hangot emelni ez ellen, de a többiek hideg érvekkel győztek. Ha nincs pénz, hát nincs pénz. Ismertem a nagyapámat, tudtam, mennyi ismerőse volt, arra számítottam, sokan lesznek a temetésen. Eljött a „nagy” nap, és döbbenetemre megalázóan kevesen voltak. A szomszédságból kettő család képviseltette magát egy-egy koszorúval, de a szertartásra nem maradtak. A zalai rokonok eljöttek bár, de az ő viselkedésük sokkolt a legjobban.

Tény, hogy nagyon meleg nyári nap volt. Tény, hogy a fekete kosztümben rólam is szakadt a víz. Ez mind elismerendő, de tény az is, hogy egy hagyományos temetésnek igenis vannak formai követelményei. Drága keresztanyám fehér alapon rózsaszín virágos blúzban és világoskék farmernadrágban jött el. Keresztapám, bár sötét színű ruhában volt, az akkor is egyszerű póló-farmerkombináció volt. Ugyanez volt elmondható nagyapám öccséről is. A nővére elhozta az unokáját, a fiú körülbelül öt-hat éves lehetett. Látszott rajta, hogy ez volt élete első temetése. Türelmetlen volt, nem értette, mi történik körülötte, hogy miért szomorúak az emberek. Csak nézte a jelenetet, néha megkérdezte a nagymamáját, mikor mennek már fagyizni. Lehangoló volt. Úgy érzem, a nagyapám ennél sokkal több tiszteletet érdemelt volna a temetésén. És persze egy koporsót is.

A halotti torra az emberek többsége nem jött el. Aki mégis, az sem maradt sokáig. A gyász végül is valóban a közvetlen családban kell, hogy éljen, mégis nyomasztó volt a gondolat, hogy mennyire magunkra maradtunk. Nem értettem, hova lett a szeretet és az együttérzés az emberekből. Ha ők is sírnak, ha nekik is fáj, hiányzik, miért nem maradnak, hogy kibeszéljék magukból ezt?

Egy évvel később hunyt el nagyapám öccse. Őt abban a faluban temették el, ahol született. A temetésre invitálás alkalmával újra eszembe jutott a tisztelt zalai rokonság előző évi viselkedése, és édesanyámmal együtt mindketten rossz szájízzel készülődtünk az utazásra. De megadtuk a módját, most is tisztességesen kiöltöztünk. A fejemben az járt folyamatosan, ez egy kis falu, nyilván nem lesznek többen, mint nagyapám temetésén. Elképesztő, mekkorát tévedtem. Mikor a keresztszüleim házába értünk, beszélgettünk a temetésről. Koporsós lesz, és, mint kiderült, olcsóbb így is, mint nagyapám urnás temetése. Ez a „vidék”, itt semmi sem olyan, mint a fővárosban. Ez sem.

Kisétáltunk a temetőbe még a szertartás előtt. Nyitott koporsó, benne fekszik az, akit utoljára a bátyja temetésén láttam zokogni. Most nem sír, csak fekszik, békésen. Bár sosem ismertem igazán, mégis megrendítőbb, mint amikor az urnát temettük el. Ember közelibb volt így látni őt. Mire elkezdődött a szertartás, csak akkor néztem körül, hogy mennyien jöttek el. Nem kaptam levegőt. Rengetegen voltak, körülbelül száz ember. Mind tisztességesen feketében, mind kezében külön kis koszorú, egy csokor virág, emlékszalag. Nem családonként, nem közösségenként. Fejenként. Nem illemből, hanem tiszteletből. Az utolsó út végén újabb döbbenet ért. Amíg mi egy négy férőhelyes urnasírt épp, hogy ki tudtunk fizetni, a zalai rokonságnál természetes számba ment a duplakoporsós sírhely, ahova elhunyt felesége mellé helyezték nagyapám testvérét.

Nagyapám temetésénél, emlékszem, az urnasír is tele volt. Persze, hisz az a sír néhány szál virágnál már „tele” van. De ez itt is más volt. A dupla sír megtelt a virágokkal. És a mellette lévő hely is. A mellette lévő sírok is. Annyian jöttek el, annyian hoztak virágot, hogy egyszerűen nem lehetett egyetlen sírra tenni az összeset. Az utolsókat már a szomszédos sírokra kellett tenni, hogy azért mégis valahogy a közelében legyenek.

Tudom, hogy ez egy nem mindennapi téma, és kellemetlenül érinthet másokat, amiért ilyen nyersen összehasonlítok két halálesetet, két temetést, két olyan szituációt, amire az ember nem szívesen gondol. Mégis úgy érzem, érdemes elgondolkodni, mekkora szakadék is van egy nemzetben. Néhány kilométer különbség, és a tisztelet az elhunyt iránt hatványozottan nő, a hagyományos szokásokat szívesebben tartják be, és még a kereskedők sem törekednek arra, hogy kifosszák a gyászolókat mindenükből. Csak remélni tudom, hogy egyszer visszaállnak a régi hagyományok a „nagy fővárosban” is. Persze mondhatjuk, hogy de ez egy modern, rohanó világ, ahol nincs idő se pénz a gyászra. A kérdés viszont az, hogy az emberségünket és a civilizáltságunkat miért kell elveszteni ebben a fene gyors világban?

Feladat: publicisztikai jellegű elmélkedés

Újabb kísérleti jellegű poszt, ilyenkor a beadott házit rakom ide is ki.

Reng a Föld

Filozófia órán azt tanultam, hogy az emberi döntések csak a politikai helyzetet befolyásolják. A természeti csapásokra nincsenek hatással, azok nem előzhetőek meg ilyen döntésekkel, mert az ember nem mondhatja meg a Földnek, megnyílhat-e vagy sem. Noha ez igaz is, e rövid összefoglalóban be szeretném mutatni, mennyi minden múlik a megfelelő emberi döntéseken. Azt nem akadályozhatjuk meg, hogy a Föld rengjen, de azt igen, hogy ez ezrek életét követelje.

Bár még messze vagyunk az idei év végétől, mégis már két súlyos katasztrófán is túl vagyunk. Az egyik Haiti szigetén történt, itt a Richter skála szerinti 7,0 erősségű földrengés volt, míg a másik eset új-zélandi, itt a fenti skála szerinti 7,4es erősségű volt a földmozgás. Bár két körülbelül hasonló erősségű rengésről van szó, az adatok mégis sokkolóan hatnak. A haitibeli katasztrófának hivatalosan körülbelül 220 000 halottja és 310 000 sebesültje volt. Több mint másfél millió ember vesztette el mindenét és az anyagi károk pedig megközelítőleg 7,9 milliárd dollárt tettek ki. Az új-zélandi katasztrófának ezzel ellenben egyetlen halálos áldozata sem volt, alig száz sérült és mindössze kettő milliárd dollárt tettek ki a károk. Mi lehet ennek a szakadéknyi különbségnek az oka?

Az emberek kedvenc kifejezése a „vis maior”. Ha megfigyeljük, a biztosításokban, a kártérítésekben, a pénz visszafizetési és csere garanciákban mindig ott szerepel, hogy vis maior esetnél érvényüket vesztik. Mi számít vis maiornak? Például a természeti katasztrófák. Ilyenkor az emberek, saját elmondásuk szerint, nem tudtak felkészülni, váratlanul érte őket a csapás, és hasonló kifogásokkal jönnek. Vajon Új-Zélandon jósok élnek, és ezért tudták elkerülni a katasztrófát? Nem hiszem. A fenti kérdésre a válasz bizony-bizony az emberi döntésekben rejlik. Mielőtt félreértésekbe merülnénk, le szeretném szögezni, hogy most nem nemzeti szinten gondolok az emberi döntésekre, hanem globális szinten.

Haitin köztudottan gyakoriak a természeti katasztrófák. Egy elmaradott országról beszélünk, amely köztudottan spanyol, majd francia gyarmat volt. Az ötvenes évek alatt amerikai megszállás alatt volt, és mindössze 1991 óta független ország. Egy ilyen, különösen veszélyeztetett országot kifejezetten ostobaság magára hagyni, és egyik napról a másikra önállóságra bírni. A házaik gyenge szerkezetűek voltak, gazdasága nem tette lehetővé a fejlesztéseket. Új-Zéland ezzel ellentétben 1907 óta önálló domínium, mely a Brit Nemzetközösség tagja 1931 óta. Az ENSZ egyik alapító tagja volt, tehát egy kicsi és távoli, de korszerű országról van szó.

Nem kívánok belemenni a politikába, hogy mi módon lehet egy brit felvigyázat alatt élő ország korszerűbb, mint az, amelyik spanyol, francia majd később a „nagy Amerika” felügyelete alatt is állt, erre a kérdésre azt hiszem mind tudjuk a választ. Véleményem szerint a fő probléma inkább az, hogy Haititól úgy vártak el gazdasági növekedést, önállósodást és modernizációt, hogy közben a világ semmilyen segítséget nem adott neki.

A fenti példák jól demonstrálják, hogy a vis maior esetek igenis elkerülhetők némi gondolkodással és befektetéssel. És vajon nincs-e jobb befektetés, mint az emberi élet megmentése?

Álmomban megöltem valakit, aki fontos nekem. Kíváncsi voltam, érdekel-e. Nem érdekelt.

Szokásos álom-egyveleg

Zoli tegnap azzal zavart el aludni, hogy reméli, nem lesznek álmaim. Hát, csak három volt. Vagy négy. Igazából az utolsó eléggé egybemosódott ahhoz, hogy ne legyek ebben egészen biztos.

Az első macskás volt. Felriadtam, és azt mantráztam magamban, hogy macskák-macskák-macskák, erről majd jól eszembe jut, ráadásul Mimi is megrajzolta őket. Ja, meg, persze, csak álmomban. Szóval valami olyasmi volt a lényeg, hogy az anyamacskám (rendes nevén Bogi lenne, de én csak Dögnek hívom) nyitott egy saját büfét a csatornarendszerben. Aztán amikor jött a szennyvíz-hullám, ő elmenekült két kölykével (a magam részéről nagyon örültem neki, hogy végre van egy minimális anyai ösztön ebben a szerencsétlenben), de olyan szűk volt a menekülési út, hogy én nem tudtam elmenekülni. A hátrahagyott büfét egy nagyon nagyon kövér és lusta szénfekete macska vette át, de mivel lusta volt, nem adott el semmit.

A második álmot valószínűleg Miminek köszönhetem. Tegnap jó sok rosen maiden és/vagy egyéb ijesztően igényes cosplayt mutogatott nekem. Az álmomban valahogy, valamilyen módon sikerült a bal hüvelykujjamat levágnom. Bepánikoltam, persze, hogy pánikoltam. Mero lakott a legközelebb ahhoz a helyhez, ahol ez történt, így elvágtáztam a lakótelepre. Az ő paneljének a kapuját kerestem, de hiába számolgattam a kapukat, kerestem a házszámot, láttam az ablakát, a kapubejáró egyszerűen nem volt ott, nem tudtam bemenni. És minél többet nézelődtem a panel egyik végéről a másikra, az a szemem láttára indult pusztulásnak. Az ablakokon rácsok lettek, az üvegek koszosat lettek, a többi kapuhoz vezető lépcső darabosra tört. Megfordultam, és a szemközti panel egyik ablakából egy japán forma cosplayező lány mászott ki. Valamivel feljebb, az ötödik emelet magasságában pedig egy japán fiú, szintén cosplayes mászott ki. Integettek egymásnak, én meg mint egy rakás szerencsétlenség, hüvelykujjam maradékát szorongatva bámultam, milyen légiesek. A lány visszamászott a szobájába, a fiú még rám nézett, dobott egy csókot, majd ő is bemászott. Néhány perccel később mindketten hagyományos ruhában jöttek ki a kapujukon, jöttek oda hozzám, és kezdtek angolul beszélgetni velem. Annyira megerőltető volt ezt a nyelvet használni annyi év szünet után, hogy a hüvelykujjam teljesen kiment a fejemből. Valamivel később már a metróban voltam velük, egy ellenőr ment végig a szerelvényen. Kérte a bérletemet, felmutattam. "Személyit is" "mi?" "csak azzal érvényes a bérlet" - hát ez jó nagy faszság, gondoltam magamban, de azért megmutattam. Megmutattatta velem a lakcímigazolómat, aztán meglátta a máv bérletemet. Kiderült, hogy a Pázmányra járok, erre mutatott két képet, hogy a Pest-Esztergom buszvonalon lévő megállók kukái milyen rossz állapotban vannak, és ő egész biztos benne, hogy ez az én hibám. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy dehát én vonattal járok, közöm nincs a buszokhoz, de aztán kiröhögött és rám hagyta.

A harmadik pedig... Na nincs az a pénz, hogy azt leírjam, remélem elfelejtem.

úúúristen de unatkozhatok, ha épp blogolok

És tényleg. Az újabb "végre normális blogot fogok vezetni" terv első gyöngyszeme.

Lássuk a nyarat, ha már úgyis itt a vége, és hétfőn tárgyfelvétel. Azt kell, hogy mondjam, meglehetősen tartalmasra sikeredett ez a nyár, aminek nagyon örülök. Bár az átsorolási kérelemhez 60 kredit kellett volna, nekem pedig 59 teljesített kreditem lett (...igen, tényleg), ez egy kicsit elkeserített, de hamar túlléptem rajta. Na puff, úgyis milliomos leszek, úgyis kifizetem majd mindenkinek azt az irdatlan mennyiségű pénzösszeget, amit belém ölt. A nyár kapásból egy Gyűrűk Urás maratonnal kezdődött, még kicsiny -s lökött- évfolyamtársaimmal. Nagyon jó volt, mert újra kénytelen voltam rádöbbenni, itt tényleg vannak emberek, akik elviselnek úgy, ahogy vagyok.
Két napra rá iratkoztam be a fitness terembe, ahova azóta is (másfél hónapja, win) járok. Itt is nagyon jó és kedves embereket ismertem meg, sőt, egy jelképes szerelmem is lett az edzőm, Anna formájában. Nagyon meglepett, hogy tényleg hétről hétre derültek ki közös vonások rólunk, hogy ő abban az iskolában szeretne tanítani, ahova én első-negyedikben jártam. Hogy a vallásokhoz való hozzáállásunk hasonló, hogy az életfelfogásunk olyan, amit az emberek nagy részéről elképzelni sem lehet. Egy héttel később összeült egy négyfős stáb forgatási és fotózási céllal. A pályázatot, amire jelentkeztünk, nem nyertük meg, de egy klassz videót és sok sok szuper fotót készítettünk így is. Előbukkant két fiú is az életembe, ráadásul gyakorlatilag egymást követve, azonnal. Még mindig nem látom a nyaram ezen szálának a végét, így csak várok, hogy mi fog kisülni ebből.
Kriszti esküvője után már nagyon mehetnékem volt a városból. Ki akartam menni fesztiválozni, vagy csak lazulni vidéken pár napra, vagy akármit csinálni, csak végre kiszakadni innen. A következő hét eseménytelenül telt el, vagy edzeni voltam, vagy valakivel sörözni a városban. Egy szerencsés véletlen folytán sikerült megnéznem az Avatárt (a léghajlítós verziót, nem a hupikék törpikéket), és nagyon kellemesen csalódtam, szuper film volt. A(z ingyen) mozizás annyira bejött, hogy azóta megnéztem még a Varázslótanoncot és az Eredetet is.
Az augusztus beköszöntével újabb szerencse köszöntött rám. Ráleltem a miskolci Gyár Fesztiválra, amelyet még a pénztárcám is megengedhetett magának, és a fellépők is szimpatikusak voltak. Mimi a kegyeibe fogadott, és augusztus 5.én délután már Miskolcon is voltam.
A Gyár Feszt tetszett. Bár 20 évesen nyugdíjasnak éreztem magam, a borsodi fiatalság (értsd: 14-17 évesek) mind odaözönlött, de tőlük függetlenül is sikerült jól éreznem magam. Megismertem a híres Szandrát, és azonnal a szívembe fogadtam. Egy tündéri édes lány, és még a barátja is jófej. Az egyik este amikor sikerült a nadrágom teljes jobb seggfelemet takaró részét leszaggatni egy rámpa közbenjárásával, azonnal segítettek megoldani, és ímmel-ámmal feltűzögetni nadrágom cafatjait a helyükre. Vasárnap délután értem vissza Pestre, és hétfőn máris a Kispál búcsúkoncerten találtam magam, Mizuci és Ottó mellett. A koncert szuper volt, bár a felét végigsírtam és üvöltöttem/énekeltem. Rengetegen voltak, eszméletlenül sokan. Többen, mint amire számítottam, és legnagyobb meglepetésemre Eráékkal is összefutottam. Nehéz volt a koncert után újra megtalálni egymást, de sikerült. Az este nagyobb részét velük beszélgettem át a sátraiknál. Nehéz volt elhagyni a szigetet, és Mizucival megfogadtuk, jövőre ha törik-ha szakad, biztos kinn alvós bérlettel jövünk ki, nem csak napijeggyel.
Csütörtökön újabb áldás szakadt a nyakamba, a macskám végre ellett. Öt kiscica született, a jelen biológiai ismereim alapján 4 kisfiú és egy kislány. Két cirmos, egyik farok nélkül (dömperke), és három fekete, az egyikük a leányzó.
Vasárnap Wampoltam, megkerestem Móga Barbarát, aki az örök kedvenc Ikeás táskámat varrta. Megkérdeztem, varrna-e nekem hasonló anyagból egy szimatszatyrot, és gálánsan igent mondott. Szeptember közepére lesz kész.
Újabb nagy szerencse zuhant a nyakamba, most a Facebooknak köszönhetően. Az egyik oldalon converse cipő akciót hirdettek, így már hivatalosan is úton van a 6ezer forintos tornacipőm. Az intézkedések hetében fizettem ki. Ekkor intéztem magamnak új bankszámlát, új telefont, új hobbikat, és még egy olyan agymenés is rám tört, hogy nekem cérnákat kell kötnöm a hajamba, És meg is tettem.
A ház közben drasztikus átalakításokon esett át. Átfestették és rendeztük a szobámat, újrafestették anyám szobáját, a konyha falát tavaszi zöldre kentük, a kerítés régi fehérjét pedig csokibarnára cseréltük. Már szívesen látok itt emberek, át merem hívni azokat az ismerőseimet, akik elől annyi ideig szégyelltem a helyet, ahol élek.
Vasárnap Zoli a hátára kapott. Mondtam neki, hogy régi nagy álmom eljutni a Magashegyi Underground egyik koncertjére, de valahogy soha nem jött össze. Ő pedig meglepett azzal, hogy elvitt egyre. Itt is kis híján sírtam az örömtől, miközben majdnem minden számot végigénekeltem Bíborkával. Nem voltak sokan, hisz ez egy alig-alig ismert banda, mégis nagyon jól éreztem magam.
Ezzel el is érkeztünk a mostani héthez. Szerettem volna elmenni SZINre is, a nyár lezárásaképpen, de erre nem volt alkalmam. Helyette viszont találkoztam Lucával, Ibuval így bő másfél év után újra lementem Morrisons2be, az egyik általános iskolai évfolyamtársam kért föl ott táncolni, másnap Mimi is, Ibu is átjöttek hozzám, és ráadásul kénytelen voltam tudomásul venni, hogy másfél hónap folyamatos edzésnek a javuló kedélyállapot mellett olyan mellékhatása is lehet, hogy az ember lefogy. Nem kicsit. Egész konkrétan néhány régi pólómon kívül minden ruhámból kifogytam, és rettenetesen hülyén néznek ki rajtam, miközben olyan felsőket hordok, amiket évek óta nem, vagy még soha nem vettem föl.

Összefoglalva, jó kis nyár volt ez.