Szokásos álom-egyveleg

Zoli tegnap azzal zavart el aludni, hogy reméli, nem lesznek álmaim. Hát, csak három volt. Vagy négy. Igazából az utolsó eléggé egybemosódott ahhoz, hogy ne legyek ebben egészen biztos.

Az első macskás volt. Felriadtam, és azt mantráztam magamban, hogy macskák-macskák-macskák, erről majd jól eszembe jut, ráadásul Mimi is megrajzolta őket. Ja, meg, persze, csak álmomban. Szóval valami olyasmi volt a lényeg, hogy az anyamacskám (rendes nevén Bogi lenne, de én csak Dögnek hívom) nyitott egy saját büfét a csatornarendszerben. Aztán amikor jött a szennyvíz-hullám, ő elmenekült két kölykével (a magam részéről nagyon örültem neki, hogy végre van egy minimális anyai ösztön ebben a szerencsétlenben), de olyan szűk volt a menekülési út, hogy én nem tudtam elmenekülni. A hátrahagyott büfét egy nagyon nagyon kövér és lusta szénfekete macska vette át, de mivel lusta volt, nem adott el semmit.

A második álmot valószínűleg Miminek köszönhetem. Tegnap jó sok rosen maiden és/vagy egyéb ijesztően igényes cosplayt mutogatott nekem. Az álmomban valahogy, valamilyen módon sikerült a bal hüvelykujjamat levágnom. Bepánikoltam, persze, hogy pánikoltam. Mero lakott a legközelebb ahhoz a helyhez, ahol ez történt, így elvágtáztam a lakótelepre. Az ő paneljének a kapuját kerestem, de hiába számolgattam a kapukat, kerestem a házszámot, láttam az ablakát, a kapubejáró egyszerűen nem volt ott, nem tudtam bemenni. És minél többet nézelődtem a panel egyik végéről a másikra, az a szemem láttára indult pusztulásnak. Az ablakokon rácsok lettek, az üvegek koszosat lettek, a többi kapuhoz vezető lépcső darabosra tört. Megfordultam, és a szemközti panel egyik ablakából egy japán forma cosplayező lány mászott ki. Valamivel feljebb, az ötödik emelet magasságában pedig egy japán fiú, szintén cosplayes mászott ki. Integettek egymásnak, én meg mint egy rakás szerencsétlenség, hüvelykujjam maradékát szorongatva bámultam, milyen légiesek. A lány visszamászott a szobájába, a fiú még rám nézett, dobott egy csókot, majd ő is bemászott. Néhány perccel később mindketten hagyományos ruhában jöttek ki a kapujukon, jöttek oda hozzám, és kezdtek angolul beszélgetni velem. Annyira megerőltető volt ezt a nyelvet használni annyi év szünet után, hogy a hüvelykujjam teljesen kiment a fejemből. Valamivel később már a metróban voltam velük, egy ellenőr ment végig a szerelvényen. Kérte a bérletemet, felmutattam. "Személyit is" "mi?" "csak azzal érvényes a bérlet" - hát ez jó nagy faszság, gondoltam magamban, de azért megmutattam. Megmutattatta velem a lakcímigazolómat, aztán meglátta a máv bérletemet. Kiderült, hogy a Pázmányra járok, erre mutatott két képet, hogy a Pest-Esztergom buszvonalon lévő megállók kukái milyen rossz állapotban vannak, és ő egész biztos benne, hogy ez az én hibám. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy dehát én vonattal járok, közöm nincs a buszokhoz, de aztán kiröhögött és rám hagyta.

A harmadik pedig... Na nincs az a pénz, hogy azt leírjam, remélem elfelejtem.