Feladat: Önkifejezés

Szakadék egy nemzetben

Egy év leforgása alatt két temetésen is meg kellett, hogy forduljak. Az egyiket Budapesten, míg a másikat Zalaegerszegtől néhány kilométerre tartották. Két temetés, egy országon belül. Az ember azt hinné, ugyanolyan volt mindkettő. Pedig ez mekkora tévedés.

Kettő éve hunyt el nagyapám. Külföldön voltam, amikor a szörnyű tragédia bekövetkezett, és csak a temetésre és az azt követő napra tudtam hazautazni. Interneten tájékoztatott a családom. Koporsós temetés? Nem, arra nincs pénz, helyette urnás temetés lesz. Megpróbáltam hangot emelni ez ellen, de a többiek hideg érvekkel győztek. Ha nincs pénz, hát nincs pénz. Ismertem a nagyapámat, tudtam, mennyi ismerőse volt, arra számítottam, sokan lesznek a temetésen. Eljött a „nagy” nap, és döbbenetemre megalázóan kevesen voltak. A szomszédságból kettő család képviseltette magát egy-egy koszorúval, de a szertartásra nem maradtak. A zalai rokonok eljöttek bár, de az ő viselkedésük sokkolt a legjobban.

Tény, hogy nagyon meleg nyári nap volt. Tény, hogy a fekete kosztümben rólam is szakadt a víz. Ez mind elismerendő, de tény az is, hogy egy hagyományos temetésnek igenis vannak formai követelményei. Drága keresztanyám fehér alapon rózsaszín virágos blúzban és világoskék farmernadrágban jött el. Keresztapám, bár sötét színű ruhában volt, az akkor is egyszerű póló-farmerkombináció volt. Ugyanez volt elmondható nagyapám öccséről is. A nővére elhozta az unokáját, a fiú körülbelül öt-hat éves lehetett. Látszott rajta, hogy ez volt élete első temetése. Türelmetlen volt, nem értette, mi történik körülötte, hogy miért szomorúak az emberek. Csak nézte a jelenetet, néha megkérdezte a nagymamáját, mikor mennek már fagyizni. Lehangoló volt. Úgy érzem, a nagyapám ennél sokkal több tiszteletet érdemelt volna a temetésén. És persze egy koporsót is.

A halotti torra az emberek többsége nem jött el. Aki mégis, az sem maradt sokáig. A gyász végül is valóban a közvetlen családban kell, hogy éljen, mégis nyomasztó volt a gondolat, hogy mennyire magunkra maradtunk. Nem értettem, hova lett a szeretet és az együttérzés az emberekből. Ha ők is sírnak, ha nekik is fáj, hiányzik, miért nem maradnak, hogy kibeszéljék magukból ezt?

Egy évvel később hunyt el nagyapám öccse. Őt abban a faluban temették el, ahol született. A temetésre invitálás alkalmával újra eszembe jutott a tisztelt zalai rokonság előző évi viselkedése, és édesanyámmal együtt mindketten rossz szájízzel készülődtünk az utazásra. De megadtuk a módját, most is tisztességesen kiöltöztünk. A fejemben az járt folyamatosan, ez egy kis falu, nyilván nem lesznek többen, mint nagyapám temetésén. Elképesztő, mekkorát tévedtem. Mikor a keresztszüleim házába értünk, beszélgettünk a temetésről. Koporsós lesz, és, mint kiderült, olcsóbb így is, mint nagyapám urnás temetése. Ez a „vidék”, itt semmi sem olyan, mint a fővárosban. Ez sem.

Kisétáltunk a temetőbe még a szertartás előtt. Nyitott koporsó, benne fekszik az, akit utoljára a bátyja temetésén láttam zokogni. Most nem sír, csak fekszik, békésen. Bár sosem ismertem igazán, mégis megrendítőbb, mint amikor az urnát temettük el. Ember közelibb volt így látni őt. Mire elkezdődött a szertartás, csak akkor néztem körül, hogy mennyien jöttek el. Nem kaptam levegőt. Rengetegen voltak, körülbelül száz ember. Mind tisztességesen feketében, mind kezében külön kis koszorú, egy csokor virág, emlékszalag. Nem családonként, nem közösségenként. Fejenként. Nem illemből, hanem tiszteletből. Az utolsó út végén újabb döbbenet ért. Amíg mi egy négy férőhelyes urnasírt épp, hogy ki tudtunk fizetni, a zalai rokonságnál természetes számba ment a duplakoporsós sírhely, ahova elhunyt felesége mellé helyezték nagyapám testvérét.

Nagyapám temetésénél, emlékszem, az urnasír is tele volt. Persze, hisz az a sír néhány szál virágnál már „tele” van. De ez itt is más volt. A dupla sír megtelt a virágokkal. És a mellette lévő hely is. A mellette lévő sírok is. Annyian jöttek el, annyian hoztak virágot, hogy egyszerűen nem lehetett egyetlen sírra tenni az összeset. Az utolsókat már a szomszédos sírokra kellett tenni, hogy azért mégis valahogy a közelében legyenek.

Tudom, hogy ez egy nem mindennapi téma, és kellemetlenül érinthet másokat, amiért ilyen nyersen összehasonlítok két halálesetet, két temetést, két olyan szituációt, amire az ember nem szívesen gondol. Mégis úgy érzem, érdemes elgondolkodni, mekkora szakadék is van egy nemzetben. Néhány kilométer különbség, és a tisztelet az elhunyt iránt hatványozottan nő, a hagyományos szokásokat szívesebben tartják be, és még a kereskedők sem törekednek arra, hogy kifosszák a gyászolókat mindenükből. Csak remélni tudom, hogy egyszer visszaállnak a régi hagyományok a „nagy fővárosban” is. Persze mondhatjuk, hogy de ez egy modern, rohanó világ, ahol nincs idő se pénz a gyászra. A kérdés viszont az, hogy az emberségünket és a civilizáltságunkat miért kell elveszteni ebben a fene gyors világban?