azt álmodtam, hogy egész budapesten keresztül üldöztek valami bogárszerű ufók, akik elől menekültem. végül egy buszvezető azt mondta, nem látnak a sötétben, és ha behúzódom egy árnyékba, nem fognak észrevenni. észrevettek és elhurcoltak, majd a szállásukon kiderült, hogy én is egy vagyok közülük, csak megőrültem, és embernek képzelem magam.
nahát.

Szokásos álom-egyveleg

Zoli tegnap azzal zavart el aludni, hogy reméli, nem lesznek álmaim. Hát, csak három volt. Vagy négy. Igazából az utolsó eléggé egybemosódott ahhoz, hogy ne legyek ebben egészen biztos.

Az első macskás volt. Felriadtam, és azt mantráztam magamban, hogy macskák-macskák-macskák, erről majd jól eszembe jut, ráadásul Mimi is megrajzolta őket. Ja, meg, persze, csak álmomban. Szóval valami olyasmi volt a lényeg, hogy az anyamacskám (rendes nevén Bogi lenne, de én csak Dögnek hívom) nyitott egy saját büfét a csatornarendszerben. Aztán amikor jött a szennyvíz-hullám, ő elmenekült két kölykével (a magam részéről nagyon örültem neki, hogy végre van egy minimális anyai ösztön ebben a szerencsétlenben), de olyan szűk volt a menekülési út, hogy én nem tudtam elmenekülni. A hátrahagyott büfét egy nagyon nagyon kövér és lusta szénfekete macska vette át, de mivel lusta volt, nem adott el semmit.

A második álmot valószínűleg Miminek köszönhetem. Tegnap jó sok rosen maiden és/vagy egyéb ijesztően igényes cosplayt mutogatott nekem. Az álmomban valahogy, valamilyen módon sikerült a bal hüvelykujjamat levágnom. Bepánikoltam, persze, hogy pánikoltam. Mero lakott a legközelebb ahhoz a helyhez, ahol ez történt, így elvágtáztam a lakótelepre. Az ő paneljének a kapuját kerestem, de hiába számolgattam a kapukat, kerestem a házszámot, láttam az ablakát, a kapubejáró egyszerűen nem volt ott, nem tudtam bemenni. És minél többet nézelődtem a panel egyik végéről a másikra, az a szemem láttára indult pusztulásnak. Az ablakokon rácsok lettek, az üvegek koszosat lettek, a többi kapuhoz vezető lépcső darabosra tört. Megfordultam, és a szemközti panel egyik ablakából egy japán forma cosplayező lány mászott ki. Valamivel feljebb, az ötödik emelet magasságában pedig egy japán fiú, szintén cosplayes mászott ki. Integettek egymásnak, én meg mint egy rakás szerencsétlenség, hüvelykujjam maradékát szorongatva bámultam, milyen légiesek. A lány visszamászott a szobájába, a fiú még rám nézett, dobott egy csókot, majd ő is bemászott. Néhány perccel később mindketten hagyományos ruhában jöttek ki a kapujukon, jöttek oda hozzám, és kezdtek angolul beszélgetni velem. Annyira megerőltető volt ezt a nyelvet használni annyi év szünet után, hogy a hüvelykujjam teljesen kiment a fejemből. Valamivel később már a metróban voltam velük, egy ellenőr ment végig a szerelvényen. Kérte a bérletemet, felmutattam. "Személyit is" "mi?" "csak azzal érvényes a bérlet" - hát ez jó nagy faszság, gondoltam magamban, de azért megmutattam. Megmutattatta velem a lakcímigazolómat, aztán meglátta a máv bérletemet. Kiderült, hogy a Pázmányra járok, erre mutatott két képet, hogy a Pest-Esztergom buszvonalon lévő megállók kukái milyen rossz állapotban vannak, és ő egész biztos benne, hogy ez az én hibám. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy dehát én vonattal járok, közöm nincs a buszokhoz, de aztán kiröhögött és rám hagyta.

A harmadik pedig... Na nincs az a pénz, hogy azt leírjam, remélem elfelejtem.

rémálom

az egész olyan folytonos volt. ha megdöglök, se tudom megmondani, kikkel voltam a nyaralóban, de az biztos, hogy lány ismerősökkel. az egész nyaralás egy katasztrófa volt. összeszedtük a dolgainkat, én még a nyaralás alatt megvettem a hőn áhított pici netbookomat. elpakoltam mindent, egy táskányira sikerült cuccolnunk.
hazafelé jópofa akartam lenni, és kicsit átalakítottam a családi házat, hogy megtréfáljam őket, aztán csak figyeltem, ahogy a horror házzá alakított épület küszöbén belépnek. és nem jönnek vissza. aztán később már idegenek is átjárónak használták, mentek oda helyi utcagyerekek, turisták, minden, amit akartok.
utánuk mentem. néhány sikoltozó helyi jött felém, és üvöltözött, hogy mit tettem. értetlenül néztem rájuk.
a hátsókertben egy lónagyságú, fekete hernyó mászkált föl-alá. azt mondják, 4 tehén vérét vette, a tetemeket pedig felfalta a többi dög, amit létrehoztam. bementem inkább a házba. az előcsarnok több méter magas, körülbelül három méter széles volt. kirázott a hideg: utálom az ilyen magas belterű folyosókat. kerestem őket a konyhában, és a belső szobában, de tovább nem mentem, tudtam, ebben a labirintusban én is elvesznék. néhány távolabbi ismerősömre akadtam, akik wc-t kerestek. amit találtuk, egybe volt építve a férfi és női wc. otthagytam őket, vissza a nagy folyosóra. egy kis fehér kutya volt ott, a pofája körül véres volt a bundája. hevesen rám ugatott, és nekem indult. kiszaladtam a főbejáraton, és magam után bevágtam az ajtót. a kutya azt marcangolni kezdte. remegve halásztam elő a pótkulcsokat, és megpróbáltam kulcsra zárni az ajtót, ami ekkorra már erősen befelé dőlt. láttam a kitört ajtófélfába belefordulni a zárt, és hátráltam pár lépést. A zár ott maradt, csak az ajtó fa része dőlt be, ahogy a kutya magára rántotta. A kapu felé indultam, hogy az is bezárjam, mire felébredtem.

úristen úristen úristen úristen

életem legjobb álmából ébredtem föl.

Ráadás bejegyzés

Tegnap este rossz szájízzel feküdtem le aludni. Zavart, hogy már olyan régóta nem volt olyan álmom, ami történetet mesél el. Mint kiderült, csak szemrehányást kell tennem a tudatalattimnak, és voálá.

Nem volt új álom. Valahogy inkább két, vagy három régebbi álmom volt összeturmixolva, és végig tisztában voltam vele, hogy "itt már jártam", "ez már megtörtént", "most azt kell tennem, hogy.."

Álmomban hazautaztam. Úgy haza, hogy mintha abba a faluba költöztünk volna (ki az a mi?), ahol felnőttem. Persze ez hülyeség, hiszen Diósdon/Pesten nőttem föl, de álmomban ebben a faluban nőttem föl, és kész. Mindenhol ismerős arcok, mindenki ismer mindenkit. Nem az a tipikus magyar falu, ahol nyugdíj-korhatár felett van az átlag életkor, hanem az amerikai ideálnak megfelelő falucska, sok korombelivel, akik mind meg is ismertek.
Lementem a falu széli kis közértbe, az eladónő régi osztálytársam volt. A szomszédok mosolyogva fogadtak, a szobám a 20as évek klasszikus gyerekszobájának felelt meg.
Volt velem egy kb. kézfejnagyságú szellemke, akinek emberkorabéli vágya volt, hogy szakács lehessen, és amíg ez nem valósul meg, ő nem képes eltávozni az élők sorából. És persze pont az én nyakamba varrta a szent küldetést: szerezzek neki valódi szakácsoknak való ruhát, hogy beteljesedjen az álma.

Az álom nagyrészére persze nem emlékszem. Csak foltok maradtak meg: betörtem valamiért a közértbe, találtam egy konditermet is a faluban, a változatosság kedvéért vendéglátósokkal ismerkedtem. Csak az álom vége maradt meg.

Egy hagyományos japán séf volt a nappalinkban. A vállamon ott ült a csak számomra látható manó-szellem. A séf ledobta a séfi ruhát (jajdenehéz elmesélni.. hajtogatós felső meg bő nadrág), alatta ilyen testre tapadó ninjaruha volt rajta meg volt nála katana is. Nem is ez a lényeg, a katanát csak dísznek tartotta, mert pisztolyt fogott a másik kezével ránk. Ránk bizony, mert több ember is volt, csak azt nem tudom, kik voltak. Talán gyerekkori barátok.
Itt is volt egy "tudom ám, most mi fog jönni". Levettem a vállamról az álmosodó szellemet, és belebújtattam a séfcuccokba. Csukva volt a szeme, és valamiért biztosra vettem, hogy haldoklik. Kétségbeesetten néztem körbe, hogy még hiányzik egy sapka a fejéről ahhoz, hogy teljes legyen. Fölpattantam, és az egyik barátom fejéről lekaptam egy sötétkék svájci sapkát. Tudtam, hogy korábban fehér sapkát adtam rá, de biztos voltam benne, hogy ez is jó lesz, mert a nadrág is sötétkék volt.
A fejéhez raktam (rá nem tehettem, mivel a manó nagyon nagyon pici volt, a sapka pedig nagyon nagy), és könnyek közt suttogtam, hogy ébredjen föl, ébredjen föl, hiszen végre szakács lett.
Letérdelt mellém egy lány, és mondta, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Döbbenten néztem rá. Mielőtt kérdezhettem volna, közölte, hogy ő is látja a manót és mindig is látta. Mindent megbeszéltek már velem kapcsolatban, és ne aggódjak, mert túléli. Mire visszanéztem a manóra, már egy vastag, keményborítású, régi stílusú könyv volt a helyén. Kinyitottam, és a lapok közül kihúztam két kártyalapot: Egy kör ászt, és talán egy pikk kilencest. Valamiért biztos voltam benne, hogy ez nagyon nagyon jó dolog, és lehunyt szemmel egy csókot nyomtam a kör ászra.

A valóságban nyitottam ki újra a szemem.

Álom

Újrafelvételiztem 2 orvosira és 4 vendéglátóra. Az orvosik felvételidőpontja egybeesett, így választanom kellett. Amti választottam, ott kijelentették, hogy túl hülye vagyok ehhez.
A vendéglátósok felvételiztetői nemes egyszerűséggel kiröhögtek.

Szégyenemben elmentem egy vándorcirkuszhoz dolgozni, de ott meg mérget kevertek nekem, és amikor megjelent a rendőrség, még engem tartóztatott le, azzal, hogy meg is érdemeltem.

Álom

Az éjszaka első felére nehezebben emlékszem. Éjszaka volt, és azt hiszem, vámpírok voltunk, de legalábbis biztos valami természetfeletti. A piliscsabai kis piros vonat volt az álom egyik főszereplője, de nem az esztergomi útvonalon közlekedett, hanem a székesfehérvárin (tipp: piros vonat = jelen, székesfehérvári vonatút = gyerekkor?). Négyen, vagy öten voltunk. Nem emlékszem arcokra, csak arra, hogy két pár volt, és talán még egy pluszba, de ebben már nem vagyok biztos. A másik csaj, aki ott volt, teljesen meg volt őrülve.

A martonvásári megállóban állt a vonat. Az őrült csaj párja elintézte, hogy a vonat minden megállóban álljon plusz 5 percet, amíg "kiszórakozzuk magunkat" az utasokkal. A csaj folyamatosan az ablaknak verte magát, meztelenül kéjelgett. Én (hál istennek!) ruhában idétlenkedtem, szerintem ijesztgetni viccesebb volt őket. Elindult a vonat, és gyalog is utolértük őket. A következő megállónál hagytam a fenébe az utasokat, nem voltak elég mutattatók. Előre mentem a vezetőfülkéhez párhuzamosan, és benéztem rajta. Egy idősebb (kb 50) és egy fiatalabb (kb 22) pasi volt ott, a fiatalabbon fennakadt a szemem. Tudom, hogy ismerem valahonnan, az álmon kívülről, de nem tudom, nem emlékszem, talán csak a tudatom akar megóvni az elmékétől, de olyan pokolian ismerős volt a srác.. és nem tudom, honnan.

Annyira elkezdtem vergődni és szenvedni ettől a halvány emlékképtől, hogy felriadtam, de a fejembe belehasított a fájdalom, és inkább csak a másik oldalamra fordultam, hogy visszaaludjak.

Megint álmodtam. A városligetben bicikliztem egy haverommal (szintén nem ismerem így utólag, de az előző álmomban biztos nem szerepelt). A fiú, nagyon menő módon, egy triciklin (!) közlekedett, nekem biciklim volt, de nem a hagyományos fajta. A kormány ketté volt törve középen, mert két elsőkerekem volt. A baloldalit a bal kezemmel, a jobb oldalit jobb kezemmel kellett irányítani (ált filó -> fogaskocsi motívum). Folyamatosan nekimentem mindennek, és baromi nehéz volt haladni. Elszerencsétlenkedtük magunkat a pecsa mögötti térre, ahol szoktak lenni a kipakolások meg mindenfélék. Most is volt, de nem akármi. Egy kibaszott nagy fa pad volt ott, legalább olyan magas, mint a lámpaoszlopok. Egy óriáslány ült ott, mellette pedig valamilyen meghatározhatatlan állatjelmezbe bújtatott óriásfiú. A tricikliző haverom lepattant a tricikliről, és odaszaladt a jelmezes sráchoz. Beleült az állatjelmez ölébe, mint ahogy a filmekben a gyerekek szoktak a mikulás ölébe, és elkezdte mondani, hogy legyen kedves meghosszabbítani a könyvtári könyveket mert erdélyből jöttünk biciklivel és jaj de nagyon messziről és már bezárt a könyvtár, mire deértünk.

Megráztam a fejem és elbicikliztem másfelé. Amikor megláttam a környéket, rádöbbentem, hogy álmodom. Egy külvárosi utca volt, jobb oldalt zöld kerítés, mögötte gazos kert, odébb egy sötétbarna kerítés: két kertes ház. Bal oldalt a két háznyi területen egyetlen hosszú fehér kerítés volt, mögötte szépen rendezett kert, rengeteg virágot láttam és egy fehér boltívet. Izgulni kezdtem, rádöbbentem, hogy már sokszor jártam a fehér kerítés mögött. Mit, sokszor, végtelenül rengetegszer: az ott a lelkem, ahogy a tudatalattim lát engem. Megremegett a kezem, tudni akartam, hogy _most_ milyen is vagyok igazából. Gyorsabban kezdtem tekerni, hogy odaérjek, és már annyi gondolat és remény tombolt a fejemben, hogy...
...felébredtem.

utálom ezt >_<

Azt álmodtam, hogy kimentem wcre két vizsga között, és nem engedtek vissza a másodikra és megbuktam.. és amíg a felügyelővel veszekedtem, ő is kiröhögött, amiért javítani akartam az áltfiló 3asomon...

...

Határozottan nem jó dolog egymás után kétszer rémálmodni.
Határozottan nem jó dolog egymás után kétszer összeszorult torokkal ébredni.

Kezd lassan (megint) faszkivan hangulatom lenni...

Szilveszter

Eljött a szilveszter. Ahogy megbeszéltük, össze is gyűltünk közösen. A ház maga is így utólag belegondolva, furcsa volt. Három, vagy négy emeletes épület, sötét faléces volt mindenhol a fal, sehol egy tapéta.. A bútorok is mind kizárólag fából voltak. Az egész ház nyomasztó volt, az a klasszikus kísértetház. Az első pár óra még jó hangulatban telt el, mesélgettünk egymásnak a szilveszteri szokásainkról, de persze hamar elkezdődött a klikkesedés.
Nagyjából 5en vagy 6an maradtunk az első emeleten, a többiek lementek a pince helységbe. Én magamban szépen elterveztem az estét, de az egész kezdett valahogy nagyon bizarr lenni. Jason végig valami hülye könyvről magyarázott, ami tulajdonképpen szín tisztán melegpornó volt. Összenéztem Katetel. "Ugye nem azért ilyen lelkes, mert meleg..?" "Nyugi, biztos nem." Nem, az utóbbi időben nem lettem paranoiás, á..

Néhány kínosan csendes perc után a pincéből felsétált Stefi. Megdöbbentem, elsősorban azért, mert a racionális világban őt senki se ismerheti ebből a társaságból. Megmozdultam, de leintett, bezárkózott a .. raktárba..? Miért nem gondoltam akkor bele, hogy egy családi házban nincs raktár? Na mindegy.
Egy idő után azt láttam, hogy mindenki szállingózik hazafelé, mindenki megbántott mindenkit és tüntetőleg hazavonulnak. Végül csak az az 5 ember maradt, aki addig is az emeleten volt.
Valami kérdőívszerű valami volt előttünk, és pár kérdésre pipálgattuk a válaszokat, a lényeg az volt, hogyha valaki minden kérdésre az első választ pipálja, hazamegy. Én pipáltam be mindent elsőként. Felöltöztem és kisétáltam. Kint jöttem rá, hogy Jason is közel volt hozzá, hogy befejezze, így az ajtóban megvártam őt.
Mikor kijött, megdöbbentett. Már nem huszonéves volt, sokkal inkább úgy nézett ki, mintha a 60as éveiben járna, és volt vele egy mégvénebb bácsika, aki pedig legalább 80nak nézett ki. Megkérdeztem, megyünk-e együtt haza. Igent mondott, a bácsika csöndes volt.
Valahogy, talán Jason ötlete volt, beterelődtünk egy ABCbe. Szereztem magamnak pizzáscsigát, azt a fajtát, amit már 10. óta nem ettem, majd vettem egy közepes üveg becherovkát is. Ránéztem az órámra, mégcsak este 7 óra volt. Ez eléggé kiakasztott, és Jasonnel meghúztuk a Becherovkát. Ezen a ponton kiesés.
Mikor újra magamhoz értem, az üveg még mindig a kezemben volt, körülöttem sötétség és hideg. Valahol odébb kékes fény. Valahol már tudtam, hol vagyok, de nem mertem rájönni. Végül a kékes derengés széttárult, egy ajtó mögül szűrődött, amit kinyitottak. Felkapcsolták a villanyt. Jól tippeltem, ez egy hűtőház volt.
Letettem az üveget, és igyekeztem nem pánikolni. Tudtam, egyszerűen tudtam, hogy itt kiesett egy kis idő, és mindenféle okosságot fűztem Jasonhoz: "Vámpír? Vagy a vénség az, és Jason őt szolgálja?"
Valahonnan szereztem telefont, azt a nagyon nagyon régi fajtát, amit bronzból öntöttek ki. Felhívtam. Még bele se szóltam, a vonal másik végéről két hang is érkezett: "Nem vetted el a telefonját?!" "Dehogynem!" "Hogy a fenébe tudott akkor felhívni?" .. és ez a párbeszéd folytatódott. Végül is megmaradtam szerencsétlen áldozatnak, csipogni kezdtem a telefonba hogy félek és hogy jöjjön értem. A könyvet, amiről mesélt még az emeleten, megtaláltam a hűtőház egyik mélyfagyasztójában. Kék-zöld-vörös derengése volt, és ahogy telt az álom, karmos kezeket növesztett és felszívódott a mélyfagyasztóban. Beleépült a házba és csak a derengést tudtam szemmel követni. Ekkor már bennem volt, hogy ez csak egy elcseszett horrorfilm, de nem tudom, hogyan fogok én még másik szilveszteri bulit keresni, mert ezután is lehet, hogy még félni fogok. Jobb is lenne, ha ez végre véget érne.

Ezen a ponton felébredtem, és megnyugodtam, hogy tényleg csak egy "elcseszett horrorfilm" volt.

Létezik ilyen szimbólum? És mit jelent?

álom

Egy hegyen állunk. A fákat rázza a szél, és életemben először örülök, hogy kicsi vagyok. A kedvenc narancssárga szoknyám van rajtam és egy fehér top. Körülnézek, és mindenki egy irányba bámul. Arra nézek én is.

A város pusztul. Tornádók, rengeteg, meg se tudom számolni, mennyi, haladnak lassú körökben, rombolnak és pusztítanak mindent, ami felelőtlen módon az útjukba kerül. Szétnézek, amíg a látóterem engedi, és mindenfelé ezek vannak. Libabőrös leszek, de nem a hűvös szél miatt. Valaki megfogja a kezem. Fölnézek rá, de nem leszek nyugodtabb. Ismerem, de nem kedvelem őt.

"Mennünk kell" Menni? Hát persze, én se akarok itt meghalni. A többiekkel együtt, talán négyen lehetünk, átmegyünk a repülőgépbe. Leülök, és a biztonságiövet keresem. Nincs. Hát, akkor kapaszkodom magamba. Mikor már mindenki felszállt, a repülőgép elindult. Gond nélkül felértünk a felhők fölé. Miközben haladtunk fölfelé, lenéztem a földre, láttam, ahogy a tornádók embereket kapnak föl, házak tetejét bontják meg. Nehezebben ver a szívem. A felhők fölött is csak a felhőket bámultam gépiesen. Ahogy a törlcsérek kialakulnak, és lenyúlnak oda, ahova én már nem láthatok le.

Késöbb újra ereszkedni kezdünk. Reménykedek, hogy itt már nincsenek tornádók, de tévednem kell. Az emberek csodálkozva nézelődnek minden irányba, figyelik a távoli tornádókat. Miért itt akarnak engem kitenni? Rákoncentrálok a célpontra, ahova leszállok. Piros tetejű buszok. A hetes busz? Ennek a végállomásán még sose jártam. Leszállok és megköszönöm a fuvart. A kezembe kerül egy fényképező, és fényképezni kezdem az utastársaimat. Talán azért, mert tudom, soha többet nem fogunk találkozni. Elbúcsúzunk és én célbaveszem a buszt, de mire felszállok rá, már az is egy repülőgép, de sokkal kisebb és kevésbé biztonságos, mint a másik.

Azt mondja a pilóta, hogy fel kell mennünk a felhőbe, az majd biztonságos lesz. Fölfelé haladva mellettünk csaptak be a villámok, volt, hogy egy manőver után pontosan ott ment végig a villám, ahol mi korábban álltunk. Ekkor még fel se merült bennem, hogy valami el akarhat pusztítani minket. Vannak villámok, amik közvetlenül a közelünkben halad el és csap bele a földbe, de akad olyan is, ami mint egy eres kapu, a felhő alatt szerteszét ágazva akar minket elküldeni a célunktól. Fölnézek a felhőkre. Valaki azt mondja mellettem, hogy a felhőben sokkal hamarabb látni lehet, ha villám készül. És tényleg. A felhő egy köralakban kékesen felizzik, aztán a villám néhány kis ága is kimered a felhőből, mire a körnek a közepéből kivágódik a földig érő villám, majd az egész elsötétül.

Felérünk, és valaki azt mondja, biztonságban vagyunk, de a felhők fölött mégjobb lenne. Újra emelkedni kezdünk, de fölöttünk a felhő szétválik. Egy másik felhő, mint füstszerű kar ereszkedik alá, keze mintha ökölben lenne.

"Ez Isten keze!" ordítja valaki kétségbeesetten. Úgy dönt a pilóta, jobb nem kekeckedni ezzel a felhővel, vagy istennel, vagy akármivel. Egyenesen repülünk tovább a felhőben, de a felhőből mégis kiérünk valahova máshova.

Nyugodt, hihetetlenül békés hely. Olyan, mint egy pók verme, millió, milliárd csillag vesz minket körül. A csillagok alakzatokban kapcsolódnak, ettől tűnik olyan hálórendszerszerűnek. Kellemes a látványa, és az az érzésem, itt már semmi bajunk nem eshet. Aki eddigis folyamatosan kommentálta a helyzetünket, újra megszólal: "Ez a menyország.."

És talán igen, úgy érzem, megint igaza van. Ez a Paradicsom, ahol mindigis lenni akartam, ahol boldog lehetek. Aztán történik valami a géppel, és zuhanni kezdünk le a "Menyországból", le a semmibe.

És valaki benyit az ajtón. Zihálva ébredek, de nem bírok megmozdulni. A testem zsibbad, mintha még mindig zuhannék, a fejem könnyű, mint egy léggömb. Csak kerek szemekkel bámulok magam elé, és annyit suttogok: "Aztakurva"