úgy érzem, menten megfulladok.

Feladat: riport

Élet a szakadékban

Megszólal a dallam, és sietve előveszem a telefonom. SMSt kaptam. Elolvasom a tartalmát, és elsőre fel sem fogom, miről van szó. Kirohanok a teremből, ahol eddig voltam, és már remeg a kezem, amikor felhívom a megadott számot. „Igaz a hír?!” – üvöltöm szinte a telefonba, és egy sírástól rekedt hang válaszol: „Igen. Timi szombat délután meghalt.” – még mond valamit, de a fülem már tompa. Ott helyben esem össze, és kezdek zokogni. A barátnőm, akit hét éve ismertem, szombat délután valóban meghalt.

Timi késői születésű lány volt, édesanyja 40 éves is elmúlt már, mikor megszülte őt. Ez egész, rövidke kis életét megbélyegezte: testében számtalan idegcsomó volt található, és több betegség is vissza-visszatért hozzá. 2007 nyarán panaszkodott nekem először, hogy szűnni nem akaró fájdalmai vannak a mellkhasa jobb részén, és semmilyen gyógyszer sem használ. Természetesen azonnal orvoshoz fordultak édesanyjával. A vizsgálatok mindenre negatívot jeleztek: jó- vagy rosszindulatú daganatok, tüdőbaj, mellcsomó. Semmi. Végül novemberben azt állapították meg, hogy valószínűleg egy a gerince mentén található idegcsomójával lehet a probléma, és csak a műtét jöhet szóba. Timi is, édesanyja is beleegyeztek, és egy februári időpontban meg tudtak egyezni Magyarország egyik legkiemelkedőbb orvosával. Addig is nagyobb adag gyógyszereket kapott, de így is rendszeres orvosi segítségre szorult, mivel a gyógyszerek szedése ellenére is megmaradtak a fájdalmai, olykor már elviselhetetlen mértékben. „Borzasztó volt az egész az elejétől fogva” – mesélte nekem az édesanyja, mikor Timi halálhíre után meglátogattam őt. „De, tudod, ő mindig élni akart. Az első pillanattól a leges legutolsóig küzdött az életéért.”

2009. február 17.-én műtötték meg. Egy nappal előtte kellett a korházba befeküdnie, és összesen egy hetet töltött benn. Alig voltak pozitív élményei. „Az első nap levettek tőlem egy csomó vért” – emlékezett vissza, mikor meglátogattam – „Azt hittem, ha már engem műtenek meg, békén hagynak pihenni, de nem. A kezembe nyomták az összes ampullát, és a fél napom azzal ment el, hogy a korház épületei között mászkáltam, a nővérek helyett intézve az adminisztrációt, a vérem leadását, vizsgálatokra mentem, meg ilyenek. Az ebéd vacak volt, délután négy után meg enni se ehettem.” A műtét meglepő eredményeket hozott. Az eljárás során a gerinc védelme érdekében szemből kellett műteni Timit, így a bordákon és a tüdőn keresztül. A műtét során vette észre az orvos, hogy a korábban hitt idegcsomó-elmélettel szemben barátnőm fájdalmainak forrása a jobb tüdeje legalsó részén volt. Megpróbálták leszedni, és a tüdeje egy részét is el kellett távolítani. Hetekkel később derült ki, hogy szarkómás daganat volt. A világ egyik legagresszívebb áttétes rákfajtája, a tüdején. Azonnal kemoterápiára küldték.

Március huszadikán feküdt be az első kezelésre, miközben az orvosa már tanácsolta neki, szerezzen be mihamarabb egy parókát. Szüksége lesz még rá. Két héttel később kezdett el hullani a haja, és édesanyjával közösen megegyezve úgy döntöttek, inkább leborotválják az egészet. „Sokkal kényelmesebb így” – magyarázta nekem, mikor megkérdeztem, miért tette. „Nagyon csúnya látvány lett volna, ahogy folyamatosan kopaszodom, így viszont szellőzik a fejbőröm, és gond sincs vele.” Mindig igyekezett a betegsége jó oldalára koncentrálni. A tar fejjel kevesebb a gond, a kemoterápiát követő étvágytalanságtól legalább „csinosra lefogy”, és egyébként is népszerűbb így, sok a látogató és mindenki kedves vele. Április közepén következett a következő terápiás kezelés, majd négy héttel később, májusban a harmadik. Ekkoriban kezdődtek újra a fájásai, mivel mint utóbb kiderült, a daganatot nem sikerült (és nem is lehetett) teljesen eltávolítani.

Június a CT vizsgálatról lett mindkettőnknek emlékezetes. Megkért, hogy kísérjem el, és mivel már túl voltam az érettségin, ráértem, vele tartottam. Háromnegyed 12re volt időpontja, és mikor megemlítette előző nap, hogy a vizsgálatig nem ehet, szolidaritásból én is éhgyomorral mentem. Délután kettőkor már mindketten szédelegtünk az éhségtől, és még mindig nem Timi került sorra. Megkérdeztük az arra sétálgató, és látványosan unatkozó asszisztenst, miért nem halad a CT-sor, mire felháborodottan közölte, hogy neki ahhoz semmi köze, és különben sem ér rá. Majd három méterrel odébb folytatta a semmit tevést. A mozgó büfés fiú többször is tett nálunk kitérőt, annak ellenére, hogy már az első alkalommal közöltük, a CT végéig nem eszünk. Kedves volt, mondta, hogy drukkol nekünk, és a vizsgálat végére is külön félretett nekünk egy-egy nagyobb szendvicset. Délután négyre került barátnőm sorra, és bár eredetileg csak tíz percig tartana a vizsgálat, több mint fél órát volt bent. Kiderült, hogy allergiás a folyadékra, amelyet a vizsgálatkor alkalmaznak. Ellenanyagot tartalmazó vízzel itatták meg, és még egy órát várnunk kellett, mire az allergiás tünetek múlni kezdtek. Végül fél hatkor engedtek el minket, és ekkor ehettünk először.

2007 augusztusára Timi túl volt az első sugárkezelésén is. A fájdalmai viszont csillapodás helyett csak erősödtek, szinte teljesen ellehetetlenítve az életét. A szeptemberi PET CT vizsgálatai is azt az eredményt hozták, hogy az állapota drámaian romlott: a daganat a hátát, tüdeje külső, és valószínűleg belső részét is megtámadta. Újabb kemoterápia és sugár következett. „Ekkor már nagyon aggódtunk érte” – meséli Szilvia – „Kevesebbet látogathattuk, rengeteget fogyott és egyre kevesebbet tudott enni. A ráknak, tudod, rosszat tesz az édesség, így rászokott a savanyú, egyszerű ételekre, amiktől csak még jobban fogyott. Rengeteget gyengült, úgyhogy amikor meglátogathattuk, csak rövid ideig maradhattunk.” – kis szünetet tart, gondolkodik, mit mondhatna. Nem erőltetem a beszélgetést, és nem faggatom, hagyom, hogy annyit meséljen el, amennyi az eszébe jut. Elfordítja a fejét, majd lassan vissza, és újra beszélni kezd. „Netre is egyre ritkábban jött fel. Volt, hogy egy teljes hétre eltűnt, és csak telefonon tudtam meg, hogy annyira rosszul lett, hogy ülni se bírt. De nem adta fel.” – a szemében könnyek csillognak, és félre kell néznem, nehogy az érzelmei engem is magukkal ragadjanak. „Mindig reménykedett, hogy biztos most volt a legrosszabb, és holnap már könnyebb lesz. Az október volt az egyik legrosszabb. Sugárra kellett mennie, de olyan rosszul viselte, hogy két hétig benn tartották. A nővérek átnéztek rajta, ha panaszkodott, az orvos is csak legyintett. Az immunrendszere, persze, már annyira gyenge volt, hogy összeszedett egy szájpenészt is, és csak még egy másik hét elteltével, miután már hazament, kapott csak gyógyszert rá. Három hétig alig evett, alig ivott, alig aludt. Gondolj bele!” – belegondolok, és kiráz a hideg. Ez a betegség önmagában is szörnyű, de a nővérek viselkedése is csak ront rajta.

Decemberben az addig újranőtt haját újra le kellett nyírni, és addigra annyira legyengült, hogy újra korházba utalták. Kiderült, hogy a daganata már közel 20 köbmilliméter nagyságú, azonnal újra kemoterápiára küldték, és a korházban újra kialakult a szájpenésze. „A vasárnap volt a legrosszabb” – suttogta rekedten nekem. Az ágyában feküdt, félig lehunyt szemekkel, néha meg-megrezzent a teste, amikor erősödtek a fájdalmai. „A szobában elvileg egyedül lettem volna, de nem. Betoltak mellém két nőt is. Alapból nem is lett volna baj, de…” – szünetet tartott, majd folytatta, mikor lelkileg felkészült rá, hogy elmesélje az eseményeket. „Az egyik nőnek rettenetes fájdalmai voltak. Egész éjjel óbégatott és jajveszékelt. Senki nem jött be, senki nem enyhítette a fájdalmait, én pedig némán sírtam, és könyörögtem, hogy haljon végre meg. Hajnali háromkor borult csönd a korteremre. Meghalt! Tényleg meghalt. Rettenetes érzés volt egy halottal egy szobában lenni. Reggel hatkor vitték el. A másik nő teljesen meztelen volt, és mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. Ő megélte a reggelt, aztán elvitték máshova.”

Nyárig kevés dolog történt. Korházban és otthon volt felváltva, de komolyan úgy tűnt, javulni fog a helyzete. Ekkoriban nem beszélgettünk, és csak Bettitől tudtam meg nyáron, mi is a fájdalmas igazság. „Az egész jobb tüdejére ráment a rák. Jobb, ha elkezdesz lelkileg búcsúzkodni tőle.” – mondta tényszerűen a Gödör mellett, a füvön ülve. Némán kortyoltam bele az italomba, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Timivel augusztusban kezdtünk el újra beszélgetni, de néhány nappal később eltűnt az internetről. Félve küldtem neki SMSt, és tudtam meg, hogy rosszabbul lett, de várjak türelemmel, nem sokára újra géphez ül. Így köszöntött ránk a szeptember. Igyekeztem minden nap írni neki, ő pedig amikor épp olyan állapotban volt, válaszolt rájuk. Már napok óta nem beszélt velem, mikor Betti hívott föl telefonon. „Rosszabbul lett. Sokkal. A rák továbbterjedt a bordáira és a gégéjére. Állítólag már szemmel látható a daganat. Az orvos szerint egy hónapja van hátra. Meg kell látogatnunk őt! Talán most láthatjuk utoljára élve.” – és letette. Napokig nem tértem magamhoz, és mikor felfogtam a mondatok súlyát, teljesen magamba zuhantam.

Hetek teltek el így, némán. Bettivel is, Timivel is csak SMSben érintkeztem, mire Timitől jött az őszi félévben egy üzenet. „Arra gondoltam, egyik nap átjöhetnél egy kicsit, ha van kedved. Csak a többieknek ne szólj, mert ők nem látogathatnak.” A vasárnapot nála töltöttem. Szégyellem kissé, de bevallom: bevettem két szem enyhe nyugtatót, mielőtt átmentem volna. Kissé féltem a látványától, és nem akartam, hogy ezt meglássa rajtam. Feküdt, mikor érkeztem, és feküdt, mikor távoztam. Közben viszont, nagy erőfeszítések árán bár, de felült, hogy közelebb lehessen hozzám. Körülbelül három órát lehettem nála. Beszélgettünk rólam, róla, a barátainkról, az egyetemről, a filmekről, amiket a kérésére vittem át neki. Megmutatta a daganatát, ami jobb oldalt, a melle vonalában a hóna alatt nőtt ki: egy bő tenyérnyi, kidudorodó gombóc. Azt mondta, nem tud jobb oldalra fordulni, mert hihetetlenül fáj, és háton is csak úgy, ha nagyon körbepárnázza a jobb oldalát. Mire átmásoltuk a gépére a filmeket, teljesen kimerült, és megkért, hogy távozzak. Hazafelé némán sirattam őt. Kedden is meglátogathattam őt, vittem még pár filmet, ebookot. Ekkor láttam őt utoljára.

Szerdán ment be újabb kemoterápiára. Eredetileg hétfőig kellett volna benn maradnia, de kipróbáltak rajta egy új gyógyszert, és csak csütörtökön engedték ki újra. Néhány SMSt váltottunk még, de azt írta, nagyon fáradt, és pihenni szeretne. Ekkor, november 11.-én „beszéltünk” utoljára. Minden nap írtam neki valamit, mindig mást, ami épp eszembe jutott. Semmire sem reagált. November 22.-én, hétfő este kaptam az SMSt a készülékéről: „Tímea szombat délután elhunyt. Kérlek, hívd föl az édesanyját az alábbi számon.” A történet vége a riportom elején található. Felhívtam az édesanyját, és megerősítette: Timi meghalt. Másnap mentem át hozzá, hogy megtudjam a részleteket, és segíthessek a temetésben, az adminisztrációban. „Egész héten szenvedett. Nem válaszolt az üzeneteidre, mert magánál se volt igazából.” – komor arccal beszél az édesanyja. Erős nyugtatók hatása alatt áll. Azt mondta, ha nem szedi őket, azonnal hisztériás zokogás tör rá.

„Élni akart. Komolyan élni akart. Félálomban, fél kómában küzdött az életéért. Már semmilyen gyógyszer nem segített rajta. Álmában is csapkodott maga körül, nyöszörgött folyamatosan. Ekkor már három hete nem evett semmit, és már legalább egy hete nem ivott, de hisz láttad őt, tudod, milyen rossz állapotban volt.” – bólintok, és csöndben nézek körül Timi szobájában. Előttem a laptopja, balra tőlem az asztali számítógépe, szemben az édesanyja, mögötte a könyvespolc, a falakon a neki, róla készült különböző rajzok. A kanapén hatalmas ruhakupac. Egy ruhakupac, amelynek bár még Timi illatuk van, ő maga sosem fogja már hordani őket. „Az utolsó másfél-két óra volt a legrosszabb. Az arca a végtelenségig eltorzult a sírástól, a küzdelemtől. Minden levegővételnél sikoltott, folyamatosan vergődött, és rángatózott, de igazából már mozogni se tudott, annyira kifáradt. Az utolsó pillanatban viszont minden megváltozott” – szünetet tart, és újra ráfókuszálok. Bár előttem a toll és a jegyzetfüzet, nem írok semmit. Tudom, ezekre a mondatokra életem végéig szó szerint emlékezni fogok. „Az arca teljesen kisimult. Oldalra nézett. Tudod, az asztalon mindig égett egy kis mécses. Annak a lángjára nézett, értelmes szemekkel. Egy hete először, és életében utoljára tiszta tekintettel nézett a tűzre, aztán elfordította a fejét, és végignézett az egész szobán. Mire a feje a másik oldalára ért, már halott volt” – és bár ő még mindig faarccal, komoran néz, én már újra sírok.

Megvárja, amíg kisírom magam, és megbeszélünk mindent: mik a teendők, kiket értesítsünk, és kit-hogyan. Aztán megkér, hogy távozzak, mert a nyugtatók nagyon elálmosították. Az előszobába megyek, és felöltözöm. Még egyszer nyomatékosan kijelentem: bármiben számíthat rám a jövőben. Megköszöni, és kienged, aztán azonnal be is zárkózik. Még egyszer az ajtó felé fordulok, és csak halkan suttogom:

Nyugodj Békében.


*A neveket a gyászolók és az elhunyt védelmében megváltoztattam. A pontatlanságokért elnézést kérek.

Feladat: World Press 2010

Az izraeli bombázás

A laikusok azt mondják, a világon mindenbe bele lehet magyarázni a szimbólumokat. Tényleg csak az agyunk gerjesztette kényszeres folyamat az, hogy mindenben a másodlagos mondandót kutatjuk, vagy tényleg van ennek bármilyen alapja?
A kérdésre természetesen nem tudom a választ. Én szeretem keresni a szimbólumokat. Ez a szimbolizmus jutott eszembe akkor is, amikor a World Press kiállításon jártam. Az ókor embere Isten csapásának nevezte azt, amire mi azt mondjuk, bombázás. A Bibliában a tíz csapás egyike volt, mikor tűz hullott az égből, felégetve mindent és mindenkit. Száz évvel ezelőtt is még talán isteni jelnek tekintették volna ezt. A huszadik és huszonegyedik század szülöttei viszont már nem ilyen naivak. Mi már ismerjük a repülőgépeket, a robbanóanyagokat és a kettő kombinációját is. Ez a fotó viszont, melyről most írok, egészen meglepett. Az ember nem feltétlenül gondol bele abba, hogy egy bombázás testközelből valóban úgy néz ki, mintha Isten dobálná ránk a tűzgolyóit.
Persze jelen esetben szó sincs isteni csapásról, a fotó sem az ókori Egyiptomban készült. A helyszín Palesztina, az idő 2010 januárja. Szörnyű egy kép, szörnyű egy esemény. Mégis ez fogott meg a leginkább, pontosan az Élet rendezte összeállítás miatt. Fejvesztve menekülő embereket látunk. Rémült arcokat, némelyik fölfelé néz, némelyik csak a biztonságos menedéket kémleli. Ha elvonatkoztatunk a tényektől, és csak a képet nézzük, akár még valóban isteni közbeavatkozást is lehet látni benne, hisz a menekülő emberek közt vannak orvosok és ápoltak is. Az ókori ember nyilván azt mondta volna, Isten lesújtott az eretnek emberekre.
A kép nem önálló kiállítási darab volt, hanem egy fotósorozat része. A többi kép között is van említésre méltó. Az egyik egy légi felvétel ugyanezekről a lefelé száguldó bombákról a naplemente fényében. Hátborzongató a gondolat, hogy egy ilyen eseményt is meg lehet örökíteni ilyen szép módon, hisz a tény az tény: a naplementében süvítő rakéta felvétele káprázatos.
Visszatérve a mondandóm tárgyához, a tűzesőként hulló bombák felvétele nyerte el leginkább a tetszésemet. Nincsenek rajta vérző, kétségbeesett emberek. Bár ennek a fotónak is az az üzenete: „Nézd, milyen szörnyű hely a világ!”, mégis inkább azt sugallja nekem: hiába szörnyű a világ, a maga módján ez is lehet szép.

Feladat: A rohanó világról

Egy tébolyodott képzet

- Létezik. Léteznie kell! – suttogta az Őrült az orra alá. Fölkelt az ágyából, és letérdelt a mellé. A matraca alá nyúlt, és kivett egy árva dobozt. Kinyitotta, zsebre vágta tartalmát, a dobozt az ágyára hajította. Fölpattant, és kiviharzott a lakásából. Vissza se nézett. Az ágy bevetetlen, a szoba maga ezen kívül tökéletesen üres. Az ajtó tárva-nyitva. „Jó lesz ez valaki másnak. Egyszer, talán…” – gondolta még magában.
Szinte futólépésben tette meg az utat a legközelebbi aluljáróig. Belépett a metró területére, és gyors léptekkel maga mögött hagyta az ellenőröket, igazolványt sem mutatva. Azok nem néztek az Őrültre. Azok nem néztek már semmire. A mozgólépcsőn fürge patkányként szedte a lábait, az embereket kerülgetve. A peron egyik oldalt tele, a másik fele teljesen üres. Körbe nézett. Elbizonytalanodott is talán egy pillanatra, de aztán megrázta a fejét. Innen már nincs visszaút. Megmarkolta jobb kézzel zsebe tartalmát, és néhány lépéssel ott termett az egyik szerencsétlen utazni vágyó mellett. Egy fiatal lány volt az, fülében fülhallgató, észre se vette eddig a pillanatig az Őrültet. Az viszont most már nem habozott. Hidegvérrel nyúlt a lány után, bal kezét a lány nyaka köré fonta, jobbjával kirántottam zsebéből, amit otthonról hozott: egy kézi pisztolyt. A lány fejéhez nyomta, és fennhangon szólalt meg, miközben az ácsorgó tömeghez fordult.
- Meg fogom ölni! – a lány rémülten sikoltozni kezdett, így az Őrült még hangosabban megismételte a három szót, és erősebben nyomta a lány halántékának a pisztolyt. Amaz elnémult, szemében könnyek csillogtak. Az Őrült pedig folyamatosan rángatta magával, ahogy körbe forgott, hogy láthassa az emberek reakcióját.
Semmi. Senki nem reagált semmit. Néhányan odafordultak, hosszan megbámulták a fegyvert is, a síró lányt is, mintha csak egy kirakat részét alkotnák, majd elfordultak, odébb sétáltak. Az Őrült egy hosszú pillanatig levegőt se kapott, majd határozottan előre nyomult a peron szélére.
- Komolyan meg fogom ölni! – a hangja egy pillanatra megremegett - A metró alá lövöm, mint egy kutyát! – jelentette be a tervét, és újra hátrafordult. Semmi. A távolból robogás hallatszott, aztán a fények is megjelentek: közeledett a metró. A lány rémülten újra sikoltozni kezdett, és vergődött. Menteni próbálta az életét. Az Őrült még közelebb lépett, szinte már mindketten beleestek az aknába, de az utolsó pillanatban visszalépett, visszahúzva a lányt is. A legközelebb álló embertől hallani lehetett: „Tudtam, hogy csak színészek”. Tekintete ködössé és távolivá vált, miközben felszállt a szerelvényre. Az utasok, így a nézők is kicserélődtek. Az Őrült megfordult, és észrevette, hogy a mozgólépcső aljában néhány biztonsági őr ácsorgott, bizonytalanul. Az Őrült feléjük fordította a fegyvert, és hangjában némi hisztériával üvöltötte: „Takarodjatok!” – azok nem kérdőjelezték meg a parancsot. A jelek szerint minden rendben, a rendőrséget is kihívták már valószínűleg. Ők maguk pedig nem akarnak meghalni, így visszamentek őrhelyükre, hogy ugyanúgy bámuljanak a semmibe, úgy téve, mintha valódi feladattal rendelkeznének.
Az Őrült megvárta, míg eltűntek a látóteréből, és újra az emberek felé fordult, a fegyvert a lányra fordította. A lány halk, könyörgő hangon szólalt meg:
- Könyörgöm.. segítsenek! Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni… - az utolsó szava már csak suttogás, és újra sírni kezdett. Az Őrült folytatta helyette.
- Mi bajotok van?! Mi bajotok van nektek?! Mozduljatok már meg! Léteznie kell még az emberségnek! Léteznie kell!
Az a kevés ember, aki figyelte őket, is elfordult mostanra. Unalmas darab, ráadásul valóságalapja sincs. Újra felzúgott a távolból a hang. Az Őrült kezében megremegett a fegyver. Amikor meglátta a fényeket, újra a peronra sétált. Végtelen másodpercek teltek el, és a lány biztosra vette, ez a hely lesz a végzete. Az utolsó pillanatban az Őrült ellökte őt, ledobta mellé a fegyvert, ő maga pedig egy hosszú, megkeseredett hangú üvöltés kíséretében levetette magát a közeledő szerelvény alá. A vészfékek hangos csikorgására már felfigyeltek az emberek. Majdnem fél percig csöndben nézték, a helyet, ahol eddig az Őrült ácsorgott. Végül egy középkorú nő szólalt meg:
- Na, most várhatok a pótlóra.

Feladat: Önkifejezés

Szakadék egy nemzetben

Egy év leforgása alatt két temetésen is meg kellett, hogy forduljak. Az egyiket Budapesten, míg a másikat Zalaegerszegtől néhány kilométerre tartották. Két temetés, egy országon belül. Az ember azt hinné, ugyanolyan volt mindkettő. Pedig ez mekkora tévedés.

Kettő éve hunyt el nagyapám. Külföldön voltam, amikor a szörnyű tragédia bekövetkezett, és csak a temetésre és az azt követő napra tudtam hazautazni. Interneten tájékoztatott a családom. Koporsós temetés? Nem, arra nincs pénz, helyette urnás temetés lesz. Megpróbáltam hangot emelni ez ellen, de a többiek hideg érvekkel győztek. Ha nincs pénz, hát nincs pénz. Ismertem a nagyapámat, tudtam, mennyi ismerőse volt, arra számítottam, sokan lesznek a temetésen. Eljött a „nagy” nap, és döbbenetemre megalázóan kevesen voltak. A szomszédságból kettő család képviseltette magát egy-egy koszorúval, de a szertartásra nem maradtak. A zalai rokonok eljöttek bár, de az ő viselkedésük sokkolt a legjobban.

Tény, hogy nagyon meleg nyári nap volt. Tény, hogy a fekete kosztümben rólam is szakadt a víz. Ez mind elismerendő, de tény az is, hogy egy hagyományos temetésnek igenis vannak formai követelményei. Drága keresztanyám fehér alapon rózsaszín virágos blúzban és világoskék farmernadrágban jött el. Keresztapám, bár sötét színű ruhában volt, az akkor is egyszerű póló-farmerkombináció volt. Ugyanez volt elmondható nagyapám öccséről is. A nővére elhozta az unokáját, a fiú körülbelül öt-hat éves lehetett. Látszott rajta, hogy ez volt élete első temetése. Türelmetlen volt, nem értette, mi történik körülötte, hogy miért szomorúak az emberek. Csak nézte a jelenetet, néha megkérdezte a nagymamáját, mikor mennek már fagyizni. Lehangoló volt. Úgy érzem, a nagyapám ennél sokkal több tiszteletet érdemelt volna a temetésén. És persze egy koporsót is.

A halotti torra az emberek többsége nem jött el. Aki mégis, az sem maradt sokáig. A gyász végül is valóban a közvetlen családban kell, hogy éljen, mégis nyomasztó volt a gondolat, hogy mennyire magunkra maradtunk. Nem értettem, hova lett a szeretet és az együttérzés az emberekből. Ha ők is sírnak, ha nekik is fáj, hiányzik, miért nem maradnak, hogy kibeszéljék magukból ezt?

Egy évvel később hunyt el nagyapám öccse. Őt abban a faluban temették el, ahol született. A temetésre invitálás alkalmával újra eszembe jutott a tisztelt zalai rokonság előző évi viselkedése, és édesanyámmal együtt mindketten rossz szájízzel készülődtünk az utazásra. De megadtuk a módját, most is tisztességesen kiöltöztünk. A fejemben az járt folyamatosan, ez egy kis falu, nyilván nem lesznek többen, mint nagyapám temetésén. Elképesztő, mekkorát tévedtem. Mikor a keresztszüleim házába értünk, beszélgettünk a temetésről. Koporsós lesz, és, mint kiderült, olcsóbb így is, mint nagyapám urnás temetése. Ez a „vidék”, itt semmi sem olyan, mint a fővárosban. Ez sem.

Kisétáltunk a temetőbe még a szertartás előtt. Nyitott koporsó, benne fekszik az, akit utoljára a bátyja temetésén láttam zokogni. Most nem sír, csak fekszik, békésen. Bár sosem ismertem igazán, mégis megrendítőbb, mint amikor az urnát temettük el. Ember közelibb volt így látni őt. Mire elkezdődött a szertartás, csak akkor néztem körül, hogy mennyien jöttek el. Nem kaptam levegőt. Rengetegen voltak, körülbelül száz ember. Mind tisztességesen feketében, mind kezében külön kis koszorú, egy csokor virág, emlékszalag. Nem családonként, nem közösségenként. Fejenként. Nem illemből, hanem tiszteletből. Az utolsó út végén újabb döbbenet ért. Amíg mi egy négy férőhelyes urnasírt épp, hogy ki tudtunk fizetni, a zalai rokonságnál természetes számba ment a duplakoporsós sírhely, ahova elhunyt felesége mellé helyezték nagyapám testvérét.

Nagyapám temetésénél, emlékszem, az urnasír is tele volt. Persze, hisz az a sír néhány szál virágnál már „tele” van. De ez itt is más volt. A dupla sír megtelt a virágokkal. És a mellette lévő hely is. A mellette lévő sírok is. Annyian jöttek el, annyian hoztak virágot, hogy egyszerűen nem lehetett egyetlen sírra tenni az összeset. Az utolsókat már a szomszédos sírokra kellett tenni, hogy azért mégis valahogy a közelében legyenek.

Tudom, hogy ez egy nem mindennapi téma, és kellemetlenül érinthet másokat, amiért ilyen nyersen összehasonlítok két halálesetet, két temetést, két olyan szituációt, amire az ember nem szívesen gondol. Mégis úgy érzem, érdemes elgondolkodni, mekkora szakadék is van egy nemzetben. Néhány kilométer különbség, és a tisztelet az elhunyt iránt hatványozottan nő, a hagyományos szokásokat szívesebben tartják be, és még a kereskedők sem törekednek arra, hogy kifosszák a gyászolókat mindenükből. Csak remélni tudom, hogy egyszer visszaállnak a régi hagyományok a „nagy fővárosban” is. Persze mondhatjuk, hogy de ez egy modern, rohanó világ, ahol nincs idő se pénz a gyászra. A kérdés viszont az, hogy az emberségünket és a civilizáltságunkat miért kell elveszteni ebben a fene gyors világban?

Feladat: publicisztikai jellegű elmélkedés

Újabb kísérleti jellegű poszt, ilyenkor a beadott házit rakom ide is ki.

Reng a Föld

Filozófia órán azt tanultam, hogy az emberi döntések csak a politikai helyzetet befolyásolják. A természeti csapásokra nincsenek hatással, azok nem előzhetőek meg ilyen döntésekkel, mert az ember nem mondhatja meg a Földnek, megnyílhat-e vagy sem. Noha ez igaz is, e rövid összefoglalóban be szeretném mutatni, mennyi minden múlik a megfelelő emberi döntéseken. Azt nem akadályozhatjuk meg, hogy a Föld rengjen, de azt igen, hogy ez ezrek életét követelje.

Bár még messze vagyunk az idei év végétől, mégis már két súlyos katasztrófán is túl vagyunk. Az egyik Haiti szigetén történt, itt a Richter skála szerinti 7,0 erősségű földrengés volt, míg a másik eset új-zélandi, itt a fenti skála szerinti 7,4es erősségű volt a földmozgás. Bár két körülbelül hasonló erősségű rengésről van szó, az adatok mégis sokkolóan hatnak. A haitibeli katasztrófának hivatalosan körülbelül 220 000 halottja és 310 000 sebesültje volt. Több mint másfél millió ember vesztette el mindenét és az anyagi károk pedig megközelítőleg 7,9 milliárd dollárt tettek ki. Az új-zélandi katasztrófának ezzel ellenben egyetlen halálos áldozata sem volt, alig száz sérült és mindössze kettő milliárd dollárt tettek ki a károk. Mi lehet ennek a szakadéknyi különbségnek az oka?

Az emberek kedvenc kifejezése a „vis maior”. Ha megfigyeljük, a biztosításokban, a kártérítésekben, a pénz visszafizetési és csere garanciákban mindig ott szerepel, hogy vis maior esetnél érvényüket vesztik. Mi számít vis maiornak? Például a természeti katasztrófák. Ilyenkor az emberek, saját elmondásuk szerint, nem tudtak felkészülni, váratlanul érte őket a csapás, és hasonló kifogásokkal jönnek. Vajon Új-Zélandon jósok élnek, és ezért tudták elkerülni a katasztrófát? Nem hiszem. A fenti kérdésre a válasz bizony-bizony az emberi döntésekben rejlik. Mielőtt félreértésekbe merülnénk, le szeretném szögezni, hogy most nem nemzeti szinten gondolok az emberi döntésekre, hanem globális szinten.

Haitin köztudottan gyakoriak a természeti katasztrófák. Egy elmaradott országról beszélünk, amely köztudottan spanyol, majd francia gyarmat volt. Az ötvenes évek alatt amerikai megszállás alatt volt, és mindössze 1991 óta független ország. Egy ilyen, különösen veszélyeztetett országot kifejezetten ostobaság magára hagyni, és egyik napról a másikra önállóságra bírni. A házaik gyenge szerkezetűek voltak, gazdasága nem tette lehetővé a fejlesztéseket. Új-Zéland ezzel ellentétben 1907 óta önálló domínium, mely a Brit Nemzetközösség tagja 1931 óta. Az ENSZ egyik alapító tagja volt, tehát egy kicsi és távoli, de korszerű országról van szó.

Nem kívánok belemenni a politikába, hogy mi módon lehet egy brit felvigyázat alatt élő ország korszerűbb, mint az, amelyik spanyol, francia majd később a „nagy Amerika” felügyelete alatt is állt, erre a kérdésre azt hiszem mind tudjuk a választ. Véleményem szerint a fő probléma inkább az, hogy Haititól úgy vártak el gazdasági növekedést, önállósodást és modernizációt, hogy közben a világ semmilyen segítséget nem adott neki.

A fenti példák jól demonstrálják, hogy a vis maior esetek igenis elkerülhetők némi gondolkodással és befektetéssel. És vajon nincs-e jobb befektetés, mint az emberi élet megmentése?

Álmomban megöltem valakit, aki fontos nekem. Kíváncsi voltam, érdekel-e. Nem érdekelt.