Feladat: Közmunka diákoknak

Az új kormány számos ötlettel állt elő az utóbbi háromnegyed évben. Számos újítást vezetnének be a többek közt a közoktatásba is, mely nagy vitát váltott ki a civil rétegből. A témában a leginkább visszhangoztatott név Hoffmann Rózsáé, aki nem mellesleg karunk egyik oszlopos előadója a pedagógusképzésben.

Az oktatási koncepció egyaránt magába foglalja az egyetemi és középiskolai oktatás módosításait, előbbiben többek közt a hallgatói önkormányzat hatáskörét, a vizsgák számának felső határát és a felvételi követelményeket változtatná meg, míg utóbbiban a középiskolai tanulmányaikat kezdők felzárkóztató programjáról, a tanárok kötelező óraszámának módosításáról, az osztályok létszámának módosításáról, és legalább ötven óra kötelező közmunkáról szól, a középiskolában.

Közmunka. Még a felnőttek körében sem a legnépszerűbb szó, fogalom. Vidéki kis falvakban a munkanélküliek unaloműzője, sőt, van, ahol a segély feltételeként szabják meg. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium úgy fogalmaz: „A regisztrált álláskeresők számára határozott idejű, átmeneti foglalkoztatást jelentenek a közmunkaprogramok.” Közmunkának minősül, a teljesség igénye nélkül az erdőművelés, vasút tisztítás, ár- és belvízmegelőzés segítése (például árokásás) és közút-menti munka.

Úgy vélem, abszolút pozitív a kezdeményezés, főleg a pesti diákok számára. Az ötven óra közmunkát összesen négy év alatt kellene elvégezni, tehát évente körülbelül 13 óra munkára lennének kötelesek. Ez elvégezhető akár hétvégente, akár nyaranta. A nem-városi gyerekek talán észre se veszik ezt a plusz ötven órát. Én magam is „tanyán” nőttem föl, számomra természetes volt az ásás, barkácsolás, a kert gondozása, a jégkárok utáni restaurációk, kisebb építkezések. A ház körül semmi sem volt bolti, legfeljebb az anyagok, mindent nagyapám ötletei alapján építettünk meg, az öntözőrendszertől kezdve egészen a hintáig. A szőlőültetvényen segítettem rendezgetni a leveleket, az indákat, aratáskor ott voltam a szakmunkásokkal szedni a termést. Számomra ez természetes volt, és évente valószínűleg sokkal többet dolgoztam, mint ötven órát.

Egy pesti, vagy nagyvárosi számára ez a világ talán teljesen ismeretlen. A munka kimerül a szoba takarításában, a mosogatásban, esetleg ha elmúlt tizenhat éves, akkor a szórólapok osztogatása a városban. De nem tudják, milyen az, ha a villany, a higiénia nem természetes. Nem tudják, milyen az, ha a belvíz miatt egy élet munkája vész el, ha az út járhatatlanná válik a természet puszta ereje miatt. Ezekről legfeljebb a televízióban informálódnak. A televízió szintén egy komoly kérdés ebben a témában, ugyanis egyszerre hoz közel és szigetel el teljesen a világtól. Látjuk a bajt, a könnytől ázott szemeket, az elkeseredett embereket. De ők „ott” vannak, mi pedig „itt”. Nem érzünk semmit irántuk, nem értjük meg a problémáikat. Tudomást is veszünk róluk, meg nem is.

Általános iskolában voltam végzős, mikor az évnyitó beszédben az igazgató büszkén mesélt a legújabb program sikeréről: az elsős diákokat elvitték vidékre, a természetbe. Állítólag a gyerekek egy része sírva fakadt, mikor meglátta, hogy a tehén nem lila. Komolyan ilyen generációt akarunk nevelni?

Szükség van a közmunkára.