2009. július 13., hétfő
2009. július 7., kedd
2009. július 1., szerda
Folyton baszunk blogot írni.
2009. június 29., hétfő
2009. június 26., péntek
Bankett
2009. június 22., hétfő
Szentimentális hangulat a buszon
Életem legnagyobb hibája, hogy sokat buszozom. Buszozni unalmas, az ember akaratlanul is olyan dolgokon kezd gondolkodni, amik hagyományos körülmények között eszébe se jutnak. Talán ezért is találták ki a Metro(pol) napilapot, ez meggátolja az embert, hogy agyából hamburgertölteléket dagasszon.
De előfordulhat az is, hogy pont az újság taszítja a gyanútlan olvasó lelkét a szentimentalizmus fénykorába. Ez történt velem is, érettséginyitóról hazafele jövet. Miután elolvastam az utolsó elötti oldalon az olvasói leveleket és a képregényt, már gondolkodtam rajta, hogy kidobom a kukába, de valamiért mégse tettem. Inkább átlapoztam mégegyszer az egészet. Jól tettem.
A kollégát megtisztelő módon a cikk teljes egészében, szeretettel ajánlva egy bizonyos személynek. Elsőre hosszúnak tűnhet, főleg így a blog keretein belül, de megéri elolvasni.
Az élet menti azt, akit kell
Ha esett, ha fújt, ha bánatos novemberi ködbe burkolózott a világ, Marika akkor is minden hajnalban ott állt az elhanyagolt megállóban. Várta az öt negyvenötöst, együtt a hozzá hasonló sorsúakkal. Mindennap ugyanúgy, ugyanazokkal a fáradt arcokkal. A leharcolt sárga Ikarus párás ablakszemein könnycseppszerűen gördültek le a vízcseppek, miközben küszködve, utasait rángatva próbált kerestülvergődni a kátyúszeplőkön.
Marika még fiatal lányként állt be szobaasszonynak. Harminc éven át járt fővárosi hotelekbe dolgozni Cegléd mellől, hogy napjában ötven-hatvan ágyat húzzon át. Rá is mentek a vállízületei. Ő mégis tette a dolgát, kellett a pénz a családnak, a banknak. A férje ivott, mialatt ő a nehéz paplanokat húzta.
De egy nap az orvos némán, szemöldökráncolva vizsgálta a szövettant. Az asszony érezte, baj van. Rövidesen megtapasztalta, milyen a haláltól rettegni, álomból zokogva felébredni. Kegyetlen az élet. De irgalmas az Isten. A rák elleni csatában az orvosok győztek. Ám a lélek sebeit még ők sem tudták meggyógyítani. Közérzetjavító pirulákat adtak depresszió ellen. Egész jó… Kezdett rákapni, hogy folyamatos legyen a hatás, kitartson egész napra. Az ura közben visszazuhant a rövidek és a kannás borok világába. A nőt hibáztatta, mondván, azért iszik megint, mert Marika beteg lett. Férfilogika.
Végülis az ember elköltözött. Mindenkinek jobb így. Marikának ott maradt két kamaszfia. Belemerült a munkába. Másod- és harmadállást vállalt. Takarított itt, vasalt ott, ágyneműt húzott amott. Embertelenül kevés pénzért feszült meg. Végül összeroppant a gerince, leszázalékolták. Ágynak esett. Világos volt: a rokkantnyugdíjból éhen halnak. Bevett egy antidepresszánst. Aztán még kettőt, még négyet, az egészet. Lebegni kezdett, csodálatosan könnyűnek érezte magát, az egész életét. Tudta, a vég közelít, de nem bánta. Hirtelen fiainak hangját hallotta: anyu, anyu! Rádöbbent, nem halhat meg, még nem! Erőt vett magán. Visszajött. Senki sem volt a sötét szobában.
Van Pesten egy hastáncosklub, kifejezetten volt rákbeteg asszonyok számára. A Százszorszépek. Már nem tudja, hogyan, de ő is odakerült. Csupa hozzá hasonló asszony közé. Mindnyájan átélték ugyanazt, és ugyanitt kötöttek ki. Táncolnak örömmel, derűvel, önbizalommal. Már öt éve jár ide hastáncolnim fellépni, színes arab ruhákban ringatni a csípőt. A gerince is, a válla is rendbejött. Már nem jár lélekdoktorhoz sem. Fiai támogatják. Az élet mindenre megoldást talált.
Most éppen az internetes társkereső oldalakon szörfözik. A legnagyobb gondja – meséli -, hogy buták a férfiak. Akik írnak, vagy fiatalok hozzám, vagy az ötvenhárom éves nőben is a húszéves formájút keresik. De hát csak akad egy normális közöttük, nem igaz? Ha már az élet visszarántott…
Bertók László tollából.