Zombieland (2009)

Igen, mostanában lusta vagyok idétlen címeken gondolkodni. Lássuk inkább a filmet!
Az egyik kedvenc műfajomat, a poszt-apokaliptikus filmet erőszakolták meg análisan. De kivételesen jó értelemben dugták meg szerencsétlent.

A történet... nos, van egyáltalán? A kergemarhakór (komolyan?!) megőrjíti az embereket, mindenki zombi lesz, kivéve egy maroknyi embert és a legendákat, ami köztük kering. "Menjünk nyugatra, ott biztonságos" - eközben nyugaton: "Menjünk keletre, ott biztonságos!". Persze szinte mindenki meghal valahol félúton.
A főszereplőnk Colombus álnéven fut, a színész pedig Jesse Eisenberg (a Facebook filmből), rá még külön vissza fogok térni. Szóval főhősünk egy másfél órás monológot tart a nem-létező hallgatóságnak, e közben botlik bele a film apafigurájába, Tallahassee (színésze Woody Harrelson) illetve később még két leányzóba is. A film egy slussz poénja, hogy ehhez a gárdához csatlakozik még úgy tíz percre Bill Murray, és ezen a ponton elfogytak a szereplőink is. A történet maga az utazásuk, néhány zombival és felszínes párbeszéddel. Unalmasnak tűnik? Higgyétek el, nem az.

Karakterek
A film alapkoncepciója tehát, mivel történetünk valójában nincs, az az, hogy Colombus barátunk, tinédzserhez méltóan keresi a helyét a világban. Az egész filmet az ő szemszögéből látjuk, a többiekről szinte semmi érdemlegeset nem tudunk meg. Ez szerintem megkívánna egy jó színészt, aki tényleg emberivé teszi a karaktert, de valamiért ezt a szerencsétlen Jesse Eisenberget választották ki. Nem szeretem őt, bevallom őszintén. Ha letakarjuk az arcát, akkor akár még rá is foghatjuk, hogy jó színész, mert a testbeszédével, a karakterhez illő stílussal nincs bajom, teljesen illik hozzá, de ez a mimika nélküli fej, ez a rettenetesen unalmas hang... Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi segítette hozzá ezt a fiút a színészi karrierhez. Ráadásul a magyar szinkronhoz (nem tudom, miért magyarul néztem meg, komolyan) hozzátartoznak még a hülye szóviccek, a nevek magyarosítása (uram isten) és hogy Jesse a külső-belső hangjához egyetlen hangot kapott. Ez az a pont, ahol a szinkronrendezőt tarkón lőném, ugyanis ha rossz időpontban pislogok, másodpercekig bámulom üres fejjel a filmet, hogy vajon ez most monológ vagy Jesse élete párbeszédét zavarja éppen le. De ezen inkább lépjünk is túl mielőtt lepontozom a filmet feleslegesen.

A legszerethetőbb karakter számomra a másik férfi, Tallahassee volt. Az a tipikus megtört, szorongó ember, aki hatalmas szájjal és fizikai erővel kompenzálja a lelki töréseit. Bár róla a film háromnegyedénél tudjuk meg, hogy [SPOILER] nem a kutyáját vesztette el, hanem a fiát [SPOILER], mégis már az első perctől kezdve szerethetőbb karakter a csokimániájával együtt, mint Colombus a film végére lesz. Tallahassee a handicape/szárnysegéd, az apafigura, a hős, a megmentő, a felszabadító. Minden tekintetben ő az, aki valójában előre viszi az eseményeket és aki igazi főszerepet érdemelt volna.
Itt van még a két lány, nem meglepő módon testvéreket játszanak, Wichita és Little Rock. Wichita a hülye, csinos picsa, és ezt a szerepet az utolsó pillanatig megtartja, Little Rock pedig a 12 éves zombidaráló kislány, aki meg azért válik könnyen bosszantó karakterré, mert bár keménykedik, végsősoron csak egy pattogó bolha.

Na de ennyit a szereplőkről, akiket egyébként még néhány oldalon keresztül lehetne fejtegetni. A film egyik kulcs tematikája a feliratozás és a feliratok mozgatása. Ez nekem kifejezetten tetszett, mert szürreálissá teszi a filmet a legelső pillanattól kezdve, amikor a random nő szétlövi a zombi fejét és annak a vére a feliratra fröccsen (ezen a ponton veszek egy mély levegőt és nem kezdek el hisztizni, amiért rothadó halottaknak tud folyni és fröccsenni a vére). A feliratok nem végig maradnak meg, de minden helyzetben aranyosan próbálnak nyomatékosságot és ironikus komolyságot adni Colombus karakterének. A fiú tehát folyamatosan löki nekünk (a képzeletbeli barátainak) a tippeket és demonstrálja ezeket vicces példákkal.

Komolyan vehetetlen
Valójában az egész film röhög saját magán. A jelenetek sarkítottak és irreálisak, teljesen elgörbítik a hagyományosan megszokott zombifilmek normáit. A két lány bemutatása már majdnem komolynak mutatkozik, mégis annyira hirtelen történik meg, annyira idétlenül komoly, hogy ezt sem lehet elfogadni, ahogy azt sem, amikor megérkeznek Bill Murray házába.

Ez a rész egyébként a film egyik fénypontja. Nem szoktam celebek után olvasni, és nem tudom, Murray háza milyen, de abszolút elképzelhető, hogy tényleg abban a házban él, ahol forgattak. "Zombivá sminkeltem magam, így ki tudok menni golfozni!", magyarázza azonnal a megjelenését. Néhány boldog percet tölt el az idősebbik lánnyal és Tallahasseevel, mire Colombus, a sztár, mellkhason lövi. Mégis, e miatt az egy jelenet miatt is bőven megéri végignézni az egész filmet, zseniális, ahogy Murray még saját magának is görbe tükröt állít a filmben. "Van valami, amit megbántál?" "A Garfield-ot."

A másik, szívemhez még közelebb álló jelenet az indián bolt szétrombolása. Minden (inkább a legtöbb) poszt-apokaliptikus filmben van feszültségoldó jelenet, ahol a főszereplők valami tökéletesen abszurd dolgot csinálnak azért, hogy a nyomasztó hangulat megtörjön, a néző is levegőhöz jusson és mosolyogjon, és a karakterek személyisége se torzuljon teljesen el a film végére. Ebben a filmben a világon semmi szükség nincs feszültségoldóra (mivel nincs feszültség), de ennek ellenére beletették ezt a jelenetet, ezzel is komikusabbá téve az egész film hangulatát. Tehát a jelenet annyi, hogy bemennek egy indián szuverén boltba és Tallahassee elkezdi ledönteni a dolgokat, majd mindannyian rákapnak és porrá törnek mindent.

Az új nagy vágyam ripityára törni egy hógömböt.

Na de térjünk vissza még egy negatívumhoz, csak hogy mégse legyen túl nyálas ez a bejegyzés. A film idétlen, igen. Torz, igen. És klisés, igen. De van, ahol egyszerűen elfelejtett idétlenkedni, és ez a Colombus-Wichita szerelmi szál. Sajnos ezt véresen (trololo) komolyan vették, és igazi tini seveled-senélküled huzavona megy több, mint egy órán át, míg az utolsó jelenetben végre smárolnak, és még Tallahassee karakterét is tönkreteszik azzal, hogy megdícséri ezért Colombust a világ legbénább szövegével.

7/10

Hófehérke és a hét törpe (1937)

Ez itt A. Legrégebbi. Walt Disney. Film.

Érezzük át ennek a mélységét. Nagyon, tényleg nagyon régen készült. És úgy gondolom, éppen ettől olyan csodálatos ez a rajzfilm.

Szoktuk mondani magunk között (én legalábbis), hogy ez a mese valójában Retardált Hercegnő és a Hét Gyerek története. Mert miről is van szó tulajdonképpen?

Történet

Adott egy –az akkori ideálnak megfelelő – gömböc kisasszony, aki elmenekül a mostohaanyja elől, kérdés nélkül betör hét törpe otthonába, még ő dirigál nekik, végül meghal és a nekrofil pasija feléleszti. Pfúj!

De ha egy másik (kevésbé szélsőséges) oldalról nézzük: Adott egy gyönyörű hercegkisasszony és a rá betegesen féltékeny mostohaanyja. A hercegnő elmenekül a mostohája elől, a törpéknek gondját viseli, főz rájuk, neveli őket, mindenki megszeret mindenkit, aztán a hölgyünk saját jószívűségének esik áldozatául. A mérgezett almától tetszhalott állapotba kerül, és csak a szerelme csókja élesztheti őt föl.

Hófehérke

Eredetileg a Grimm mesékben volt Snow White és Red Rose, akik testvérek voltak, és rengeteg történetszál kapcsolódott kettőjükhöz. Ebben az esetben most csak Snow White-tal, vagyis Hófehérkével foglalkozunk. A történetben végig egy stabilan álló karakter: A személyiségében vegyül a szerethető, naiv kislány és felelősségteljes anyu

Igazából ez egy elég üres karakter, aminek lényege, hogy bemutassák a gyerekeknek az ideális nőt. Nem mintha ez gond lenne, a Twilight óta tudjuk a legjobban, milyen félelmetesen sokan bele tudják élni magukat egy személyiség nélküli karakter helyzetébe. Ilyesmi történik Hófehérke esetén is. Bár itt legalább megtanuljuk, hogy a nőnek, akár cseléd, akár hercegnő, a konyhában van a helye.

A hét törpe

A szakállukat leszámítva ők tulajdonképpen a gyerekek, ahogy ezt Hófehérke a kunyhóba érve meg is állapítja. Hat személyiségtípust látunk, amikben bármelyik kisgyerek fölismerheti saját magát. Azért mondom, hogy hat, mert Kukát, bár nagyon aranyos, nem tudom embernek nézni. Ő inkább a két lábon járó, neveletlen kölyökkutya. Szóval a maradék hat törpénél pontosan azt látjuk, amilyenek mi is vagyunk:

Tudor – Az a kisgyerek, aki borzasztó okosnak érzi magát és mindent megmagyaráz. Tőle származnak azok az aranyköpések, amiken munkában röhögünk az e-mailjeink között lapozgatva.

Szende – Az túlérett kisfiú, aki hatévesen már elrabolja bármelyik lány szívét egy édes mosollyal. Ő az, akit az osztálytársai megvernek általánosban, mert a csinos tanár néninek ő a kedvence.

Szundi – Ez inkább az egyetemisták metaforája a vizsgaidőszakban. Na jó, vicceltem. Szundi az egyetlen gyerek oviban, aki kihasználja a délutáni szundit és nem rosszalkodja végig úgy, mint…

Morgó – Akinek semmi nem jó és mindenre húzza a száját, pedig titokban pont olyan kedves, mint Szende és pont olyan életvidám, mint…

Vidor – Akinek mindig fülig ér a szája. Hasát fogja mindig a nevetéstől, és mindenhez pozitívan áll hozzá. Oviban ő osztogatja szét a pudingját, és az iskolában ő bulizza ki, hogy csak holnap írjunk dolgozatot.

Hapci – A hipochonder anyuka szeme fénye. Retteg a betegségektől és ettől kezdve éjjel-nappal fél. Ha 1937ben létezett volna a víz nélküli szappan, Hapci folyamatosan dörzsölgette volna a kezeit.

A törpék szerepe ebben a rajzfilmben tulajdonképpen az, hogy a gyerek megtalálja a hozzá illeszkedő törpét, megfigyelje, ahogy Anyuka-Hófehérke megneveli, majd megszeresse Hófehérkét és ezáltal hozzá hasonlóvá akarjon válni – vagyis felnőjön.

Állatok

Az állatoknak is komoly szerepe van ebben a rajzfilmben azon kívül is, hogy előresegítik a cselekményt a legfontosabb pontokon. Itt arra gondolok, hogy megmutatják Hófehérkének a kunyhót, megtámadják a boszorkányt és elmennek a törpékért. Így belegondolva furcsa, hogy a herceget nem ők vezetik oda a koporsóhoz.

De visszatérve az ezen túli szerepükre, ők jelképezik a családot. Minden állat hármasával jár: anyuka-apuka és a kisgyerek. Ezt legjobban az őzöknél és a madaraknál látni, de ha alaposabban figyeljük a rajzfilmet, a teknősön kívül (ami talán kedvenc nagyapánkat idézi föl) minden állatból három van.

(A rajzolást illetően a mókusoknál volt annyi gond, hogy a mókusgyerek valójában chipmunk volt, a szülők pedig squirrel-k, de ez részletkérdés.)

Egyetlen jelenet van, amikor a gyerekek nincsenek a szülőkkel, és bár nincs kimondva sehol, itt lassan átérünk a mese nevelő célzataira: a gyerekeknek az esti mulatozásnál már az ágyban a helyük. A gyerekek végig a szülőkkel vannak, kivéve ennél az egyetlen jelenetnél, amikor Hófehérke és a hét törpe benn énekel és táncol, az állatszülők pedig az ablakból figyelik őket. Ezt a képet szívesen megmutatnám néhány tizenévesnek és szüleinek, ugyanis ez a tanulság nem hat éves kor alatt érvénes, hanem inkább tizennégy év alatt.

Tanulság

Az egyik tanulságot (a gyereknek az ágyban a helye) már leírtam feljebb. Lássuk a többit.

Lovagiasság: A törpék szörnyen neveletlenek, koszosak, hangosak, de egy valami nem igaz rájuk. Nem bunkók. Hófehérkét végig hihetetlen alázattal kezelik, vigyáznak rá és bár Morgó negatív karakter igyekszik lenni, még ő is különlegesen kezeli a nőt a házban.

Tisztálkodás: Erre nem kell nagyon rámutatni, hiszen a törpék egyik dala kifejezetten a mosdásról szól. Ez most sem divat a kisgyerekek körében, pláne nem volt az 1937-ben.

Erényesség: Bár Hófehérke a legelső jelentben találkozik élete szerelmével, elszalad előle. Ezt nem úgy kell felfogni, hogy megijedt tőle, csak a kor hagyományos női szerepéhez illően kéreti magát. Gyanítom, hogy ha nem lett volna halott, az utolsó jelenetnél se adta volna olyan könnyen a csókját.

Összegzés

Egy nagyon aranyos, klasszikus meséről van szó. Bátran ajánlom mindenkinek, hogy mutassa (majd) meg a gyerekének, mert még a boszorkányos jelenetek sem ijesztőek, és a dalok sem a szexet szimbolizálják, csupán a barátság és jókedv dallamosítása. A tanulságok rendben vannak (úgysem maradnak meg a gyerekben), a történet pedig tiszta és érthető.

Nekem egyedül az utolsó, koporsós jelenet volt egy kicsit összecsapva, de ez magyarázható az eredeti Grimm mese végének rövidségével, időhiánnyal, pénzhiánnyal, vagy akár csak azzal is, hogy nem volt értelme Hófehérke búcsúzását túl sokáig húzni.

A rajzolás szép (külön elismerés a háttér rajzolóinak!), az állatok mozgása a hagyományos disney-világnak megfelelően folyékony és játékos. A törpék megalkotásánál nem törekedtek szépségre és pontosan ettől lettek annyira életrevalók és szerethetőek.

Gyerekfilm kategóriában 10/10

Arany Pálma durva papírra nyomva

A Ponyvaregény elemzése

„Ponyva: Főnév. Lenből, kenderből szőtt erős, durva vászon. Olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű, durva papírra nyomott prózai mű.” A film ezzel, úgy tűnik, már előre megcímkézi önmagát. Vajon erős vásznat – erős filmet kapunk vagy inkább egy olcsó, hatásvadász művet? Már a megjelenés évében kiderült, hogy bizony az előbbit.

Ez a kettős jelentés, a szó finom játéka végigrezeg az egész filmen, leheletkönnyen ingázik a „gagyi” és a „mestermű” között, mire a végén azt mondhatjuk, mestermű lett. Ehhez nem csak a találékony címválasztás, a történet vagy a színészek kellenek csupán. A megjelenés ideje 1994, ennek az időszaknak a társadalmi háttere, az általános hangulata az, ami végül a cannesi Arany Pálmát lökte Quentin Tarantino kezébe.

A történet szigorúan véve keretesen zárt, de jobban illik hozzá a rózsa szirmainak felépítése. A külső sziromtól – az első helyszíntől haladunk előre az időben, míg elérünk a rózsa közepére. Mindössze azért, hogy aztán ugyanazt az utat visszafelé is megtehessük, és a túloldalon megint a rózsa külső szirmával találkozzunk, és így kapjunk egy teljes egészet. Viszont a teljes egész egy hagyományos keretes szerkezetű filmmel ellentétben nem a történet kiteljesedését szolgálja, az mondhatni egészen mellékes a nyitó- és zárójelenet szempontjából.

A két „kvázi” főszereplőnkről, Julesról (Samuel L. Jackson) és Vincentről (John Travolta) tudjuk meg a végső igazságot, a kettejük esszenciális ellentétét. Kvázi főszereplők, hisz nincsenek végig ott, még a stáblistában sem kapnak első helyet, de mégis az ő történetük az, ami a film legfontosabb eleme.

Hasonlatoktól mentesen a történet egyetlen hosszú út. Jules és Vincent két, az alvilágot szolgáló profi gyilkos, akik gondtalan bájcsevejjel érkeznek meg aktuális munkájukhoz, párbeszédükhöz visszatérünk később. Érzéketlenül, hidegvérrel végzik ki a célpontot, elveszik, amit akarnak, és ahelyett, hogy megtudnánk, mi az, már a főnök, Marsellus tarkóját nézzük, ahogy Butch-csal (Bruce Willis) egyezkedik. Vincent eltölt egy kellemetlen estét főnöke feleségével (Uma Thurman), aztán láthatjuk, ahogy Butch fejvesztve menekül saját maga elől egy jobb élet reményében. Visszatérünk Vincent és Jules kálváriájához, és végül megtudjuk, hogy a nyitó, feleslegesnek tűnő jelenet teszi föl a pontot az i-re.

Jules és Vincent

Csak e két karakter elemzésével könyveket lehet megtölteni. Adott egy néger férfi. Komoly, határozott, biztos állást foglal minden témában. A testtartása végig feszes és határozott, az öltönye makulátlan, az arcszőrzete mérnöki pontossággal lett vágva. Ő kettejük kapcsolatában a szikla, amely már eleget élt, hogy biztos lehessen minden mondatában, és valahol apafiguraként is funkcionál. Nevet Vincent viselkedésén, folyamatosan kilöki azt a biztonsági zónájából, miközben oktatni próbálja a maga módján.

Vincent ezzel szemben fehér. Görnyedt háttal, ápolatlan frizurával és ráncos öltönyben jár. Zsebre tett kézzel neveti végig a film első felét. Mikor a bemutatkozó szálukban rárontanak az áldozatukra, ő csak hátrasétál nézelődni, cigarettát gyújt, látszólag tesz az egészre. Sem a két színész között, sem a két eljátszott szerep között nincs akkora szakadék, mint amennyit a viselkedésük üzen a nézőnek. Vincent kétségkívül a lázongó, önfejű fiú, aki addig nem hallgat „az apjára”, amíg végül ebbe bele is hal. Ő a csapongó szellő, amely a sziklának (Julesnak) ütközve elbizonytalanodik, hárít és végül kelletlenül magyarázkodik valódi érvek nélkül.

Nevetve meséli Julesnak amsterdami kalandjait, a másik pedig csak udvariasan nevetgél, és úgy tesz, mintha rácsodálkozna az életre, ez az „atyai szeretet” pedig átlöki Vincentet a túloldalra. Amikor pedig a bevezető szálra visszatérve (a film második felében) Vincent véletlenül lelövi a kocsijukban magukkal vitt fiút, még neki áll följebb, és pökhendi módon követeli magának azt a tiszteletet, amelyet a film folyamán sehol, véletlenül sem érdemelt ki. Jules ekkor is csak hűvös nyugalommal óvja. (Érdemes ezen a ponton megjegyezni Jules kisujján hordott aranygyűrűjét, ami a homoszexuális kultúrában jelzésértékű, így az is elképzelhető, hogy az apa-fia viszony akár egy görög férfiszerelemhez illő mester-tanítvány kapcsolat is lehet.)

Vincent halálát végül ez a laza nemtörődömség okozza: mikor Butch lakására kell mennie végezni a férfival, merő véletlenségből elöl felejti a pisztolyát, Butch pedig ezzel lövi szét az örök-ifjút. Jules ezzel a dacos személyiséggel szemben a fejlődő karakter: egészen közelről lőnek rá, és egyetlen golyó sem talál. Ekkor döbben rá, mennyire hiábavaló a fejvadász életforma, és még azelőtt felhagy a hivatásával, mielőtt partnerét elküldik az utolsó megbízásra.

A keretet adó jelenet

A film első néhány percében egy pár (Nyuszó-muszó és Tökfej) egy rablást tárgyalnak meg. Tökéletesen felesleges, mondvacsinált érvekkel magyarázzák meg önmaguknak, miért is kell pont azt a bárt kifosztaniuk, ahol épp vannak, majd rátámadnak a körülöttük lévőkre. A záró jelenetben Vincent és Jules épp itt reggeliznek.

Vincent kimegy a mosdóba, pillanatokkal később kezdődik a támadás, Jules kezébe pedig két fegyver is kerül: egy kilencmilliméteres és a szavak ereje. Megtehetné, hogy egyszerűen lábon lövi Tökfejet (Vincent nyilvánvaló módon tenné ezt), ő viszont úgy dönt, beszél vele. Nekiadja az összes pénzét, és felajánlja mellé a bűnbocsánatot. Tökfej és kedvese egészen jelentéktelen, közhely-parádénak tűnő pár egészen addig a pillanatig, mikor Jules elengedi őket.

Ők azok, akik Jules és Vincent között állnak félúton. Előttük a fejlődés lehetősége, változtathatnak az életükön és felhagyhatnak a rablással, vagy gőgös módon folytathatják, amíg legközelebb valaki másnak el nem sül a pisztolya. Egymásba karolva hagyják el az éttermet. Erre a kérdésre a választ sosem kapjuk meg.

Alvilági romantika

A film romantikus szála nehezen fogható meg, ellenben borzasztóan illik ahhoz, amit Vincent képvisel: a fejlődésképtelenséget. A pár női fele Mia Wallace, a főnök felesége, míg a férfi Vincent Vega. A szituáció szerint Marsellusnak el kellett utaznia és ezért kérte meg Vincentet, hogy szórakoztassa Miát. Külön-külön, az alvilág pop-kulturális elvárásainak megfelelően egyikük kokainnal, másikuk heroinnal készül az estére, majd elmennek vacsorázni, megnyerik a táncversenyt, majd hazamennek. Vincent most is a vécében van, és azon dilemmázik, vajon megérné-e rámozdulni Miára, a hölgy közben a nappaliban a „Girl you will be a woman soon” című dalt hallgatja.

A dal remek átvezetésül szolgál a jelenet első feléből a másikba, hisz a kokain már épp kezdett kimenni az amerikai underground trendekből, jelen helyzetünk lánya pedig Vincent kabátjában egy tasak fehér port talál, amit nem ismer. Kokainnak gondolva felszívja azt, a férfi pedig csak akkor talál rá, mikor már haldoklik. Íme az alvilág nője. A helyzet ismét a véletlennek köszönhetően oldódik meg, Vincent dílerénél van adrenalin-injekció, ami megmenti Mia életét.

És miért nem szól ez a fejlődésről? Mikor az éjszaka során másodszor is hazaérnek, megbeszélik, hogy ezt sosem mondják tovább senkinek. És valóban, a következő alkalommal, mikor találkoznak, Mia mindössze annyit mond: „Még meg sem köszöntem a vacsorát.”

Butch története

Itt érkezünk meg újra Butchhoz, a középszerű bokszolóhoz. Látszólag lazán kötődik a történethez, hisz csak Marsellus fizeti le, hogy veszítsen. Ő viszont büszkeségből és becsvágyból átver mindenkit és megöli az ellenfelét. Hogy őt is megszeressük, megismerjük a múltját és a számára kincset érő aranyórát, amiért az életét kockáztatva megy vissza a lakásába, ahol kivégzi Vincentet. A szimbolizmus síkján azt mondhatnánk, az, aki szerette az apját és a hozzá fűződő emlékeket, megölte azt, aki nem becsülte meg eléggé az „apját”.

Butch történetében még szerepet játszik butácska, de szerethető felesége és egy affér Marselusszal, akinek végül az életét is megmenti, ezzel kiváltva a saját életét is. Viszont az ő személyiségét is erős kettősség jellemzi.

Egyrészt jó bokszolónak tartja magát, hisz nem hagyja, hogy veszítsen. A telefonban is magabiztosan beszél arról, hogy a győzelme elkerülhetetlen volt, mégis amikor a meccsről menekülve a taxis megkérdezi, mit jelent a neve, annyit felel: „Amerikai név. Nem jelent semmit sem.” Ez az egyetlen jele a saját bizonytalanságának és félelmének, mégis hatalmas erő szól ebből a két mondatból. Ő nem jelent semmit sem, csak egy amerikai, aki bemutatott az alvilágnak és a bokszvilágnak. A benne rejlő minimális önbecsülést hatalmasra próbálja emelni, és karaktere pikantériája, hogy nem a ringben elért győzelem, vagy Vincent megölése hozza meg a valódi kiteljesedést.

Nem ezek, mert ezekkel kérkedik és büszkén lengeti az öklét is. A valódi kiteljesedését akkor éri el, mikor úgy dönt, megmenti az ellensége életét, hisz mikor visszamegy a feleségéért, annyit mond, „rossz napom volt”. Nincs szüksége arra, hogy másoknak bizonyítson, mert magának már bizonyított.

Tehát mitől ponyva?

De ha minden karakter ennyire mély, miért mondhatjuk, hogy a gagyi és mestermű határán úszik a film? Első nézésre ennek a háromnegyede nem tűnik föl. Tarantino ezt nem egy könnyű nyáresti filmnek szánta, hanem a forgatókönyv első betűinek leütésétől kezdve tudta, hogy ez kultusz lesz.

Tudta, hogy húsz év múlva is akkora visszhangja lesz, mint a megjelenés idejében. Elsőre kapunk néhány hétköznapi, vicces párbeszéded, néhány elhanyagolható lövést és egy szerelminek nem nevezhető szálat.

Az új történetszálat fekete alapon fehér felirat jelenti be, gyakorlatilag lenézve a közönséget, mintha az nem jönne rá magától, hogy most máshol folytatódik a film. Olyan magasról néz le ránk a filmtechnika, hogy nem csak rajtunk, de saját magán is nevet. A fényképezés elsőre ócska, másodszorra gyönyörű. Vincent és Mia beszélgetésénél azt látjuk, hogy Miát sikerült stabilan a képbe komponálni, míg Vincent fél feje lelóg a képből, és csak sokadára döbbenünk rá, hogy ez a státuszukat mutatja, nem azt, hogy az operatőr keze elfáradt.

Azt hisszük, nem jutottunk sehova, és csak a vér és aranyszínben világító táska az, amivel törődni érdemes. Azt hisszük, tényleg csak egy ponyvát kaptunk, pedig nem. A párbeszédek belemásznak a fülünkbe, a táska szimbóluma eltörpül Jules és Vincent piszkálódásai és Butch üvöltözése mellett.

És mindemellett meg kell jegyezni: aki csak nyáresti szórakozásként tekint a filmre, pontosan ugyanolyan jól szórakozik, mint az, aki napokig gondolkodik még rajta. Végül pedig ők ketten összeülnek, koccintanak, és ugyanúgy mosolyognak a legendás idézeten: „Örülünk, Vincent?”

Örülünk.

Források:

Filmvilág folyóirat 1995. 04. szám

Filmvilág folyóirat 2003. 12. szám

Filmkultúra folyóirat 1998. (a lapszámban nem vagyok egész biztos)

http://www.filmkultura.hu/planok/cikk_reszletek.php?cikk_azon=570&oldal_azon=11

(valószínűleg létezik offline, teljes cikk, de nem sikerült megtalálnom)

http://www.jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=89

http://www.astur.hu/doc/AsturJ--MasKep-Ponyvaregeny.pdf

http://kalozblog.blog.hu/2008/12/18/kultfilm_ponyvaregeny_pulp_fiction

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika/

(port.hu-ról mentett)

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika_2/

(Népszabadságból mentett)

http://tarantino.freeblog.hu/archives/2007/02/14/Ponyvaregeny_-_kritika_3/

(index.hu-ról mentett)

Panem et Circenses

Az ókori Rómában a szórakoztatás klasszikusai közé tartoztak az amfiteátrumokban tartott, halálra menő csaták. Később, a középkorban is a parasztok megnyugtatására tartották meg a kivégzéseket nyilvánosan. A modern ember számára viszont ez már túl barbár gondolat. Vagy mégsem?

Talán ezzel is lehet magyarázni a világ sajtóját meglovagoló képet. Moammer Kadhafi vérben ázó, eltorzult arca bámult üresen mindazokra, akik néhány napja a világ legnagyobb sajtótermékeit böngészték, majd az arc mágikus módon eltűnt. Miért volt ott? Ha egyszer már ott volt, miért tűnt el?

A modern ember számára a halál nagyobb tabu, mint a történelem során valaha. A figyelmünk a civilizált életre koncentrálódik és hála a tudományoknak, ez az élet egyre tovább és tovább húzódik. Amíg évtizedekkel, századokkal ezelőtt teljesen hétköznapi volt egy családban a halál, addig most ez minden esetben egy tragédia. Olyan ez, mint az immunrendszer. Minél több veszélynek teszed ki, annál inkább edződik és nehezebben betegszel meg. Viszont ha óvod mindentől és tökéletesen sterilizálod, a legapróbb nátha is teljesen a földre vág. Hasonlóképp reagálunk mi, ha halálról hallunk. Felkészületlenek vagyunk, nem tudjuk kezelni a dolgot.

Az etika éllovasai szintén így reagáltak a képre. Vér és halál a sajtóban? Mi ez? Hogy lehet ez? Persze, leírhatjuk, hogy meghalt, hiszen a tökéletesen steril életünk fontos eleme, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését. Az viszont már nem feltétlenül fér bele, hogy lássuk ezt a bizonyos büntetést.

Azt gondolom, az első világ emberei enyhén túlreagálják Kadhafi halálát. Azok, akik a steril élet és életfelfogás ellen harcolnak, boldogan lengetik egy-egy hírhedt személy halottas fotóját az arcunkba, akik pedig óvni akarják törékeny lelkivilágunkat, szintén túl hevesen teszik azt. Ennek a férfinak a halálát le lehetett volna reagálni kulturáltan is, és lehetett így is: kapkodva és borzadva.

A magam nem túl steril élete nem követeli meg az eltorzult holtak arcát, ugyanakkor a halál gondolatától sem fakadok sírva. Ha már kirakták a képét, ott hagyhatták volna, de azzal, hogy levették a címlapokról, majd másodjára is újra kirakták, egyszerűen csak meggyalázták a halálát, kellemetlen helyzetbe hozták önmagukat, és engem, az egyszerű olvasót, is teljesen összezavartak. Ha mindenképp ők akarják megmagyarázni, mi fér bele a modern ember látóterébe, legalább előtte üljenek össze és beszéljék meg.

Első randim a lightroommal

so many people on facebook and noone cares about your shit.

true story

Projekt: Az írói szándék

Nagy port kavart a napokban egy Kossuth-díjas író, Kertész Ákos nyílt levele. Nyilatkozata a magyar népről felkorbácsolta az indulatokat a közéletben. De vajon boldogulunk a szövegértéssel az iskolapadon kívül?

Első ránézésre azt kell mondanunk, jól értelmeztük a mondatokat. „A magyar genetikusan alattvaló. A magyar a felelős a második világháborúért." Tényleg? Ilyenek vagyunk? De várjunk csak! A szerző foglalkozását tekintve is író. Annyit biztosan sikerült megtanulnom az iskolában, hogy az írók szavai ritkán találkoznak a hétköznapi jelentésükkel.

Egy olyan íróról van szó, aki bár a hatvanas-hetvenes években népszerű volt, napjainkban alig találnánk olyan embert, aki egy héttel ezelőtt is ismerte a nevét. Az írói pálya borzasztó nehéz napjainkban, és lássuk be, reklám nélkül nem feltétlenül életképes. A kiadó ritkán áldoz olyan műre, amiben nem látja az azonnali hasznot, így az írónak saját magát kell reklámozni. Erre vannak közismert példák, mint amikor az író „celeb-karrierbe” kezd, és a nevével adja el a könyvet. Más lehetőség, amikor a könyvét dolgozza át, és egy már ismert franchiseba csatlakozik be, ez tematikus könyvsorozatoknál figyelhető meg.

Kertész Ákosnak nem volt lehetősége arra, hogy évtizedekkel ezelőtti műveit utólagosan átírja, és talán nem is tervezett szabványíróvá válni ezután sem. Inkább a nevével árusít, hiszen a negatív reklám is reklám.

Nagyon erős kijelentés, hogy a magyar nép felelős a holocaustért. Különösen olyan embertől, aki maga is átélte a második világháborút, és annak szörnyűségeit. Amennyiben feltételezzük, hogy Kertész úr rendelkezik némi műveltséggel és nem csupán emlékeire támaszkodik, tudhatná, mi voltunk azok, akik legtovább vigyáztunk a mieinkre. Mi visszatartottuk a vagonokat, amíg lehetett.

Nem gondolom, hogy egy ilyen író műveletlen lenne. Szerintem tisztában van azzal, hogy amit leírt, nem igaz, ellenben nagyon provokatív. Tanult ember, így azt is biztosan tudhatja, hogy a „se tanulni, se dolgozni nem akaró magyarok” is erős túlzás, mivel ő maga is hazánkban tanult, egyetemet is végzett, vélhetően nem kizárólag külföldi előadóktól.

Véleményem szerint ez a cikk egy ügyesen felépített önreklám volt, melyben becsületességét áldozta föl a hírnévért és néhány eladott könyvért. Hogy megérte-e neki, azt az idő tudja csak megmondani.